JÓ HÍR (a szenvedés értelméről)
„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét – és kövessen engem.” (Máté evangéliuma 16,24)
A huszonnyolc esztendős édesanyát trombózis éri. Negyedik gyermekét várta. Ő volt a család szíve-lelke. Az apa javíthatatlan alkoholista. A nagyszülők betegesek, magukat is alig tudják ellátni. Az anyát eltemetjük. Miért? – Vadászbaleset. A családfő tíz év óta tolószékben. Sem Istennek, sem embernek nem tud megbocsátani. Az asszony imádkozik és dolgozik. Öt emberre keres, neveli kamaszodó fiait. Miért? – Szülési sérülés. Bénaság, kínok, kórházak. Apró remények, nagy visszaesések. Fehér kis koporsó. Miért? – Paphiány. Lelkes fiatal káplán. Megpezsdül az élet, az ifjúság nyüzsög a plébánián. Karambol. Baleset? Gyilkosság? Évtizedes rejtély. Miért? – Tizenegy gyereket hozott a világra. Sok lemondás, nélkülözés közepette jobbára egyedül nevelte őket. A többség felnőtt, elröpült. Jó messzire. Magányosan, elhagyatva halt meg. Miért? – Koszovó. Kistestvérét a szadista katonák élve sütögették a forró serpenyőben. Az apja szemét kiszúrták, fülét levágták, úgy kellett táncolnia. Ő viszont megmenekült. Futott, ahogy tudott. Miért? Mindenkinek megvannak a maga történetei. Miért, Uram, miért?
Mi értelme van a szenvedésnek? Ha egyszer Isten jónak teremtette a világot, miért engedi meg a rosszat? Ha meg a világ úgy, ahogy van, rossz – mit ér a megváltás? Azoknak lenne igazuk, akik siralomvölgynek tekintik a Földet, akik a bűnös test börtönéből mielőbb ki akarják szabadítani az éteri lelket? – Kemény kérdések ezek, emberlétünk legsúlyosabb kérdései.
Hit és hitetlenség, élet és halál határsorompói közé vezetnek bennünket. Napi tapasztalatunk: senki sem él felhőtlen boldogságban. Egyik embernek beindul az üzlet, ám érzelmi kapcsolatai elsivatagosodnak. A másikat kudarcok érik szakmájában, kényszerpályára kerül. A harmadik a magánéletében sérül, sündisznóállásba húzódik. Mennyi búbánat, mennyi kudarc, tragédia, mennyi „objektív” fájdalom ér minket – és ráadásul még egymás életét is mérgezzük! A zsoltáros évezredekkel ezelőtt felpanaszolta: a gőgösök, a zsarnokok gondtalanul élik világukat, bezzeg az igazakra, a szegényekre, a megbízható, szelíd, becsületes emberekre mindig rájár a rúd. Mi változott azóta? Miért van ez így, mióta világ a világ?
Miért, Uram, miért? Carlo Caretto ezt a fájdalmas kérdést tűzi utolsó könyvének címlapjára, amelyben – túl a hetedik X-en – a szenvedés titkát boncolgatja. Szerzetesnek készült, különleges élethivatásról álmodott: „Fiatal koromban nagy hegymászó voltam, az alpinisták kapitánya. Rajongva szerettem a hegyeket. Szenvedélyemet azon testvéreim szolgálatába akartam állítani, akik a hóban bajba kerülnek.” Amikor egy nehéz útra készült, egyik barátja erősítő injekciót ajánlott neki. Tévedésből azonban rossz fiolát használt. Carlo egyik lába megbénult. Búcsút kellett intenie alpinista álmainak. Ömlenek belőle a kérdések: „Hát lehetséges, hogy az az Isten, akinek szolgálni akarok, annyira tehetetlen, hogy a bajban nem segít? Miért nem lépett közbe … a tévedés pillanatában? Elnézi, hogy egy idétlen alak megbénít?” Carlo mégis tovább tud lépni.
Átlépi saját kérdéseit. Új feladatokat keres magának. Harminc év után úgy látja, hogy a tragédiát Isten kegyelemmé változtatta. A sivatag remetéje és apostola lett. – „Megsebzett lábam segített a megállásban. Egy helyben maradni! Én, aki mindig rohantam! Egy helyben maradni, mikor egyszerre két dolgot akartam csinálni… Végül is kezdem értegetni, hogy nem vagyok becsapva… Isten, aki szereti gyermekét, amikor azt látja, hogy valami vagy valaki megsebezte, rendelkezik akkora fantáziával, hogy a rosszat jóvá alakítsa, a tehetetlenséget szemlélődéssé, a fájdalomkiáltást imává, a szenvedést a szeretet tettévé.”
Eddigi kérdéseink mellé lassacskán újabbak sorakoznak: Hogy lehet az, hogy nyomorúságok, fájdalmak, tragédiák közepette is találkozunk derűs, harmonikus, kiegyensúlyozott emberekkel? Mitől lesz boldog egy mártír? Miért növekedett az őskeresztény egyház, miközben egyre több testvért hurcoltak közülük keresztre, máglyára, vadállatok elé? Hol találom meg a magam útját, a magam békéjét? – Talán e földi lét mégsem mindenestül gonosz, romlott, ostoba és pokolra való – de nem is életünk végső célja, értéke és értelme. A súlypontja odaát van! A megoldás kulcsát az evangélium adja kezünkbe: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és el nem hal, egyedül marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24)
Jézus nem eltünteti, „elvarázsolja” a szenvedést az életünkből, hanem magára vállalja. Sorsközösségre lép velünk, hogy a fájdalmak keresztútján elvezessen minket a föltámadás boldogságára.
(2009)
Létrehozva 2025. június 25.