A Gallup felmérése alapján 32 százalékkal mi magyarok a “leginkább szenvedő” országok közé tartozunk. A felmérés nem okozott igazi meglepetést, eddig is tudtuk, hogy frusztráció és boldogtalanságfaktor tekintetében a világ élvonalába számítjuk magunkat. A magyar emberek többsége úgy érzi, hogy nem törődünk egymással, az elutasítás félelme miatt a többség a magába gubózást választja inkább. Csak fel kell ülni egy kora reggeli helyi járatra és máris űzött szemű, elcsigázott lelkű emberek között találjuk magunkat.

A “szenvedés” értékelése, az okok feltérképezése már sokkal meglepőbb. Különösen annak tükrében meglepő ez az adat, ha hozzátesszük, hogy holtversenyben a negyedik helyezést értük el Haitivel, amely ország humanitárius katasztrófái össze sem hasonlíthatók a mi nyugodt, békés földünkkel. Az elcsigázottság, a fájdalmas sóhajtozás, a külső-belső elkeseredettség, ami körülvesz bennünket beleerőltethető politikai viszonyfogalmak, ÁFA-csökkentés, sajtószabadság kérdéskörébe?

A szenvedés, a reményvesztettség lényege nem merül ki társadalmi szinten. A sok rossz az emberi együttélés szinte minden területét kikezdi, befolyásolja, de attól még nem ez a kezdőpont. Halljuk a sírást, de csak politikai korrekt válaszaink vannak, vagy még az sem. Szenvedések között élünk, de nem rendülünk meg. Tudjuk, hogy adnunk kell, de nem mérjük fel tartalékaink. Lemondunk dolgokról, helyzetekről, de bátorság nélkül. Sírunk, de nem vigasztaltatunk meg.

A RePoszt írása elolvasható itt.

Létrehozva 2013. december 17.