Nemrégiben meglátogattam egy barátomat Washingtonban. Amikor megérkeztem a puccos lakóházba, nem tudtam nem észrevenni, hogy a bérlőknek okostelefont kell használniuk az épület összes funkciójának navigálásához. Ha be akarsz jutni az épületbe, be kell szkennelned a telefonodat egy alkalmazással. Használni a liftet? Egy alkalmazással. Bejutni a saját lakásodba? Nos, erre is van egy alkalmazás; a lakópark nem adott a barátomnak fizikai kulcsot a saját lakásához.

Egy ilyen lakókomplexumban soha nem lakhatna egy hozzám hasonló ortodox zsidó (hiszen Sabbatkor és ünnepnapokon nem használhatom a telefonomat), mert a leglényegesebb teendőket minden lépésben okostelefonnal lehet elvégezni. Persze nem is érnek többet, mint a normál, nem digitális technológiai módszerek; a kulcsok (általában) elég hatékonyak az ajtók kinyitásához. A kulcsok pedig nem hagynak a lakásod előtt vesztegelni, ha a telefonod lemerül.

A digitális technológia a mindennapi élet minden területére beszivárgott. Úgy tűnik, hogy egyre kevesebb olyan feladat van, amit az átlagember digitális technológiára való támaszkodás nélkül el tud végezni. Ez a szabadidőre éppúgy igaz, mint a munkára; még azok is, akik olyan szakmában dolgoznak, ami alapvetően nem „technológiai” terület, úgy tűnik, mindig egy képernyőre pillantunk, hogy megkeressük a mindennapi kenyerünket.

Jonathan Haidt a technológia és a közösségi média árnyoldaláról szóló könyvének megjelenésével sokan most döbbennek rá, hogy egyre inkább test nélküli világunk mennyire befolyásolja lelki, mentális és kapcsolati egészségünket. A jelenlegi diskurzus nagy része a technológia életünkbe való aljas behatolásáról a gyerekekre vonatkozott. De a fiatal felnőttek is ugyanúgy szenvednek a negatív hatásoktól, sőt, talán még többet.

Az a nehézség, hogy a digitális technológiát megpróbáljuk függetleníteni a hétköznapi, mindennapi életvitelünktől – a lakásoktól az éttermekig, az autóktól a bankokig-, a legnagyobb veszélyt jelenti kollektív mentális és fizikai jólétünkre. Itt az ideje egy olyan érdekvédelmi és politikai mozgalomnak, amely az élet minden területét egyre inkább megfertőző digitális technológia áttétes terjedésének megfékezésére törekszik. A digitális világ, amelyben élünk, nemcsak a gyermekek számára jelent veszélyt.

Digitális technológia, függőség és az állandó jelenlét zsarnoksága

Talán az egyik módja annak, hogy elgondolkodjunk a digitális technológia mindent átható voltáról, ha a függőség nyelvét – ami nem túlzás – alkalmazzuk a jelenlegi helyzetre. Bár soha nem küzdöttem alkoholizmussal, az Anonim Alkoholisták gyűléseire gyakran jártam és sokat tanultam tőlük. A felépülés egyik aspektusa, amely mindig is meghatott, az a szándékosság, amit a résztvevőknek a mindennapi életük megéléséhez meg kell valósítaniuk. A gyógyuló alkoholisták nagyon odafigyelnek arra, hogy milyen helyzetbe hozzák magukat, és milyen emberekkel töltenek időt, hogy minimálisra csökkentsék annak esélyét, hogy kísértésbe essenek az iváshoz.

Sokak számára ez azt jelenti, hogy bizonyos helyszínek vagy akár barátok is a múlté lesznek. Az akaraterővel csak bizonyos mértékig lehet ezt elérni, ezért a környezeti változtatások a gyógyulási folyamat szükséges lépéseivé válnak. A jó hír azonban az, hogy a mindennapi élet túlnyomó része nem késztet az alkohollal való találkozásra. A bankba, a gyógyszertárba és a legtöbb munkahelyi környezetbe való eljutás viszonylag alacsony kockázatú tevékenység, ami a potenciális alkoholizáló okokat illeti.

De ez nem így van az okostelefonnal.

Szégyellem, de nem kínos bevallani, hogy borzasztóan függök a telefonomtól és a digitális technológiától. Persze, ez volt a telefon készítőinek szándéka; csak korlátozott akaraterővel tudtam volna ellenállni a csábításnak. Ami annyira megnehezítette a próbálkozásomat, hogy ellenálljak a mindent átható hatásnak, az, hogy ma már olyan feladatok elvégzésében is a digitális technológiára támaszkodunk, melyekhez nem szükséges a technológia használata. Ha egyszer a mindennapi élet nagy része megköveteli a telefon állandó elérését, a kísértés, hogy használjuk, egyszerűen túl nagy, túl gyakori lesz. Képzeld csak el: mennyire lenne sikeres a dohányzásról való leszokás, ha egész nap olyan feladatokhoz kellene rágyújtanod, melyekhez alapvetően nem szükséges a dohány?

Íme néhány példa a digitális technológiával való kényszerű találkozásomról. A szimfonikusok kivételével (imádkozzunk, hogy az analóg élménynek ez a bástyája kitartson) minden koncert, melyen idén részt vettem, megkövetelte, hogy a helyszínre elvigyem a telefonomat, hogy beolvassák a digitális jegyet. A zene megköveteli az ember jelenlétét és figyelmét, és mindkettő nagymértékben csökken, ha a telefon, még ha le is van némítva, a zsebben van.

Valahányszor elmentem az orvosi rendelőbe, mindig bemutattam a digitális biztosítási kártyámat a telefonon, mivel a biztosítótársaság már nem küld fizikai kártyákat. Ugyanez igaz a helyi élelmiszerboltra is, ahol a tagsági kártyát és más kuponokat a telefonommal szkennelik be. A bankok és más pénzügyi szolgáltatások kétfaktoros hitelesítést írnak elő, ami leggyakrabban okostelefonos alkalmazáson keresztül történik. Mivel a mindennapi életünk oly nagy részéhez okostelefonra van szükség, a digitális technológiától elszakadni kívánó barátaimmal együtt nem tudtunk sikeresen áttérni egy butatelefon használatára, még a piacon lévő „okos butatelefonok” esetében sem.

Nem is olyan régen mindezeket az élményeket teljesen analóg eszközökkel lehetett elérni. Látszólag a beleegyezésünk nélkül a Big Tech elvette tőlünk azt a képességet, hogy a világban a készülékeinktől függetlenítve navigálhassunk.

Egy másik különösen nyugtalanító valóság, hogy a digitális technológia elmossa a határokat az üzlet és a szórakozás között. Gyakran ugyanazokat az eszközöket használjuk munkára és szabadidőre egyaránt. Ez még olyan konkrét alkalmazásokra is igaz, mint a WhatsApp vagy a Signal, melyeket üzleti és szabadidős célokra egyaránt használunk. Különösen azok számára, akik elsősorban otthonról dolgoznak, a munka és a szórakozás közötti határ vékony: eszközeinket egyaránt használjuk a munkahelyi e-mailekre és a barátokkal való kapcsolattartásra, emlékeztetők írására és versek írására.

Az én szakmámban arra is használjuk őket, hogy nyomon kövessük a nemzetbiztonsági híreket és nyílt forráskódú hírszerzési tevékenységet végezzünk az X-en, de arra is, hogy gondolkodás nélkül, lélekölő módon görgessünk ugyanezen a platformon.

A továbblépés útja?

Itt az ideje, hogy pályakorrekciót követeljünk. A mindennapi élet fokozódó digitalizációja messze túlmutat azon, amit valaha is el tudtunk képzelni. Igaznak bizonyult Amara törvénye, az a gondolat, hogy „hajlamosak vagyunk rövid távon túlbecsülni a technológia hatását, hosszú távon pedig alábecsülni a hatását”. Az emberiség történelmének nagyobb részében a mindennapi feladatokat egészen zökkenőmentesen, képernyőre vagy alkalmazásokra való támaszkodás nélkül végezték el. Nem a múltba való Burke-i visszatérést, hanem a választási lehetőségek helyreállítását szorgalmazom: a digitális eszközök analóg alternatíváinak biztosítását célzó kampányt.

Egy ilyen mozgalom olyan szakpolitikákat és gyakorlatokat támogatna, melyek tiszteletben tartják az olyan egyének autonómiáját és preferenciáit, akik a technológiától függetlenítve szeretnének eligazodni a világban. Mivel az okostelefon-függőség mindenütt jelen van és mennyire veszélyes, talán erkölcsi kötelességünk követelni ezeket a változtatásokat.

Mielőtt rátérnénk arra, hogyan nézne ki néhány változtatás, fontos megelőzni egy lehetséges kritikát. Amikor elkezdtem írni okostelefon-függőségemről, meglepett, hogy sokan azt mondták nekem, hogy egyszerűen nincs elég akaraterőm ahhoz, hogy változtassak. Azt mondták, csak annyit kell tennem, hogy nem pillantok az okostelefonomra. Csak kapcsoljam ki a routert, vagy tegyem a telefonomat egy másik szobába. De a függőség nyelvén szólva, mondanánk-e valaha egy gyógyulófélben lévő alkoholistának, hogy egyszerűen vigye át a sört a földszinti hűtőszekrénybe? Követelnénk-e valaha is a dohányostól, hogy nos, ne dohányozzon? Mondhatnánk ilyen értelmetlen dolgokat, de ezzel semmi értelmeset nem érnénk el. Függők vagyunk. Radikális változásokra van szükségünk a szabaduláshoz. Ismétlem, az akaraterő csak ennyit tud elérni.

A tagsági modell alapján működő vállalkozásokat például kötelezni kellene, hogy fizikai tagsági kártyát adjanak azoknak a vásárlóknak, akik ezt preferálják. A jelenlegi rendszer, amely ragaszkodik a digitális hozzáféréshez, aránytalanul nagy hátrányt okoz azoknak, akik nem tudnak vagy nem akarnak az okostelefonra támaszkodni. Muszáj, hogy csak a leolvasás miatt kelljen levinnem az okostelefont az edzőterembe? Még ott sem szabadulhatok el a telefontól?

Hasonlóképpen a parkolóházaknak, repülőtereknek, éttermeknek és más helyszíneknek is lehetőséget kellene biztosítaniuk arra, hogy szolgáltatásaikat mobilalkalmazás nélkül is igénybe lehessen venni. Nem mindenki érzi magát kényelmesen, ha a fizetési mód egy alkalmazáshoz van kapcsolva, vagy hogy eligazodjon az engedélyek útvesztőjében, amit ezek a platformok megkövetelnek.

Ez az analóg lehetőségek iránti igény a munkahelyekre is kiterjedhet. A munkáltatókat arra kell ösztönözni, hogy biztosítsanak eszközöket a feladatok elvégzésére anélkül, hogy a munkavállalóknak minden lépésben képernyőhöz kellene kötniük magukat. A dolgozóknak lehetőséget kell biztosítani, hogy asztali eszközöket, papír alapú folyamatokat vagy akár személyes megbeszéléseket is használhassanak, ha ez megvalósítható.

Hasonlóképpen, a szabadidős tereknek is meg kell fontolniuk a nem digitális interakciók újbóli bevezetését. A könyvtáraknak például ismét olyan helynek kellene lenniük, ahol képernyőktől mentesen lehet olvasni és írni, nem pedig dicsőített számítógépes laboroknak, ahol a könyvek kínálata egyre fogyatkozik. Ezek a változtatások nem csupán az analóg lehetőségek visszaszerzését jelentenék, hanem a valódi jelenlét és elköteleződés lehetőségeit is újra bevezetnék.

A tét túlmutat a kényelmen.

A digitális technológia és a mindennapi élet közötti kapcsolat megszüntetésének szükségessége a szabadságért folytatott harc lényege. Ha a hétköznapi feladatok kizárólag digitális rendszerekhez vannak kötve, az egyéneket gyakorlatilag állandó kapcsolattartásra kényszerítik. Az alternatívák hiánya egyfajta digitális függőséget eredményez, ami aláássa a technológia szűk határain kívüli működésre való képességünket. Ami még rosszabb, ez felgyorsítja az emberi tapasztalatok homogenizálódását, a mindennapi élet gazdagságát és szerkezetét képernyők által közvetített interakciók sorozatává silányítja.

Az analóg alternatívák támogatása nem a technológia teljes elutasítását, hanem annak mérséklését jelentené. Olyan társadalom kialakítását, ahol az ember anélkül élvezheti az innováció előnyeit, hogy feladná a kivonulás képességét.

Ez a kampány az egyének, a vállalkozások és a politikai döntéshozók részvételét egyaránt igényelné. Lehet, hogy kicsiben kezdődne, de a tágabb értelemben vett célja az lenne, hogy megteremtse azt a kulturális elvárást, hogy az analóg, nem összekapcsolt eszközök évezredek óta fenntartják az emberiséget.

Egyesek talán visszautasítják ezeket a javaslatokat, nosztalgia-vezéreltnek vagy haladásellenesnek tartva ezeket. De nem nosztalgia azt állítani, hogy a cselekvőképesség, a választás és az egyszerűség értéket képvisel. A gyógyuló alkoholistákat nem az ivás előtti élet utáni nosztalgia készteti a leszokásra; a függőségük pusztító ereje motiválja őket. Így van ez itt is. Nem fejlődésellenes azt követelni, hogy a technológia szolgáljon minket, és ne fordítva.

Évtizedek óta azt mondják nekünk, hogy a jövő digitális, és hogy az ellenállás hiábavaló. De mi van akkor, ha az a jövő, amit valóban akarunk, az lenne, ahol az analóg a digitális mellett létezik, ahol a digitális technológia egy lehetőség, nem pedig kötelező? Ez a jövőkép elérhető, de csak akkor, ha követeljük. Mint minden érdemi változás, ez is erőfeszítést igényel – leveleket a képviselőknek, beszélgetéseket a helyi vállalkozásokkal és alulról jövő mozgalmakat, amelyek megkérdőjelezik a status quo-t.

A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, hogy hajlandók vagyunk-e elvégezni a munkát, hogy visszaszerezzük autonómiánkat, vagy továbbra is kiszervezzük azt a zsebünkben lévő eszközökre. A válasz fogja alakítani az életmódunkat.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. január 19.