A város mindig pogány, csak a természet vallásos. A kövek világpiacán elfogy az ember, elkopik az eszményiség, de mindig felhalmozódik a forradalom, a bűn és sok lesz a halál. A városok nagy pazarlók. A kultúra hamis üressége alatt eltékozolják az egészséget, a csendet, az áhítatot, a mélységet és a hitet.

Nem látszik tőlük az ég, kopott, fáradt fénnyel sorvad fölöttük a nap, a csillagok csak emlékezetben ragyognak, levegőjük pedig olyan, mintha a Halál szennyes szőnyege lenne rajta kiterítve. Ezért a városokban nem hallatazik a lélek szava, az ihlet fínom reszketését összetöri a kövek és utcák durva láza, a harangszó nem jut el a lélekhez s az Isten nyomait szétdúlja a gőgös és gazdátlan bűn.

Nagy kultúrák idején az emberiség azért menekül vissza a természetbe, hogy megtanuljon újra csodálkozni, alázatosnak lenni, megteljék ismét egészséggel, a gyermekség üde, töretlen áhítatával. A városban minden csupa ember. A természetben minden zsoltár, amely Istenhez emel, Istenre mutat. Vajjon ki nem érezte volna, hogy az örökkévalóság pitvarában áll, midőn ránézett a tengerre? Vizeinek rengetegében ezer kis hab-melódia zeng fel, az ég mély kékjében fehér felhő-himnuszok keringenek, a tenger-síkon szabadon feszíti szárnyait s megnagyúl a gondolat, a messzeségből elébe fut az ég lehajló ölelése és viszi a képzeletet, a gondolatot a végtelenség az időtlenség zsámolyára, ahol kezdődik a leborulás!

Vajjon ki látott már messzebb, mint midőn beletekintett egy kis virág sziromszemébe s ennek halk, de mély virágfényén át meglátta a Gondviselés világot tartó, örök tényét? Vajjon kinek volt ünnepélyeeebb, tisztultabb pillanata, mint a természet szombat-estéin, mikor csendbe öltöztek az utak, a fákon bíboros pompát öltött az alkony, a hegyekre rászállt az ég, a csillagok keze hímezni kezdte rajtuk a roppant éjszakák.

(REICHART GÉZA: A turistaság kézikönyve. A M. KIR. TESTNEVELÉSI FŐISKOLA TANKÖNYVE, BUDAPEST, 1927)

Létrehozva 2013. május 18.