„Ki az Isten, ha nem az Úr? Ki a szikla, ha nem a mi Istenünk?” (Zsolt 18,31)

Más talán csak egy kétbetűs szót látott volna. De én Isteni üzenetnek vettem.

Azon a lelkigyakorlaton mindenki kapott egy borítékot, amiben egy cédulán Isten valamelyik elnevezése szerepelt a Bibliából. Kaptunk időt, hogy elmélkedjünk rajta, hogy tanulmányozzuk, és leírjuk, amit gondolunk róla, amit számunkra mostani állapotunkban az a bizonyos megnevezés jelent.

Bekuporodtam egy kényelmes fotelbe, kinyitottam a borítékot, kihúztam a cédulát, amin ez állt: El – Isten, az Erős. A bibliámban megkerestem a cédula alján található hivatkozási helyeket. Ezek közt volt az a zsoltárvers is, amivel ezt az elmélkedést indítottam.

Imádkozás közben éreztem, hogy szívem ellágyul, ahogy átitatja a szó jelentése. Naplóm lapján sorakozni kezdtek a szavak egymás után: „Jézusom, elfáradtam. Bevallom, mindig erős akarok lenni. Erős édesanyám számára, édesapám számára, a testvéreim számára, a férjem és a gyermekeim számára, a barátaim számára. Az igyekezet, hogy mindig erős legyek, kimerítő, és tele van feszültséggel, stresszel.”

Lejegyeztem szeretteim nevét, akikkel szemben kötelességemnek éreztem, hogy erős legyek, és azt is odaírtam, hogy miért. Mintha azzal, hogy igazolni igyekeztem, miért akarok sziklája lenni másoknak, létjogosultságot kapna ez a törekvésem. Leírtam azt is, hogy saját dolgaimban is erős akarok lenni, saját erőmre támaszkodom, és megjátszom magam, mintha képes lennék mindenki terhét magamra venni.

Kimerülten fordultam oda Istenhez, hogy segítsen nekem. Éreztem, hogy biztat, nem kell, hogy mindig én legyek az erős, mert Ő az El, az Erős Isten. Beláttam, hogy én magam akartam a szikla lenni mások számára ahelyett, hogy arra Sziklára támaszkodtam volna, akinek az erejére valójában szükségük van.

A 18. zsoltárban Dávid dicsőíti Istent, erejének forrását. Felidézi mindazt, amit Isten tett, megköszöni nemcsak azt, hogy az Úr kiszabadította ellenségei kezéből, hanem azt is, hogy erőt adott neki, hogy megszabaduljon tőlük. A 32. versben elismeri Dávid, hogy csak azért tudott győzedelmeskedni bármikor is, mert Isten az ő Sziklája. Az Erős. Az ő ereje.

Éreztem, hogy szívem megkönnyebbül. Felszabadult sóhajjal hálásan dicsőítettem Istent. Akárcsak Dávid, én is megköszöntem Istennek, hogy Ő az én erőm, a Sziklám. Nem kellett kiszabadítson valóságos ellenségek kezéből, mint Dávidot, de segített győzedelmeskednem saját elképzelésemen, hogy nekem mindig erősnek kell lennem, a magam erejéből. Rámutatott, hogy Őrá, „El”-re kell támaszkodnom, hogy erőt kapjak, akár mások terhének, fájdalmának hordozására, akár csak arra, hogy végigcsináljam egy stresszes nap összes tennivalóját.

Felajánlhatjuk támogatásunkat, imádságainkat, figyelmünket másoknak, de soha nem lehetünk a sziklájuk. Isten dolga, hogy a Szikla legyen. Ő képes erre, és akarja is, hogy az legyen – ha hagyjuk.

Uram, bocsásd meg, hogy a magam erejére akartam támaszkodni vagy, hogy azt hittem, az én erőm elegendő mások támogatására. Segíts megtanulnom, hogy mindig Rád támaszkodjam. Köszönöm, hogy Te vagy számunkra „El”, AZ Erős ISTEN, aki végig velünk van a győzelem felé vezető úton. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. május 1.