Varga László neves egyházzenész, az Országos Magyar Cecília Egyesület igazgatója és a váci Székesegyház karnagya egy 2010-ben megjelent interjúkötetben a következőképpen nyilatkozott a hazánkban immár csaknem fél évszázada jelen lévő gitáros zenéről. Higgadt gondolatai megszívlelendőek műfajon belül és kívül tevékenykedők számára egyaránt.

– Mit gondol a gitáros beatmisékről?

– A zene minősége, értéke, profán vagy szakrális volta nem a hangszerelésen múlik. Tinódi is lantot pengetett, és énekei közül a Szent vagy Uram énektár is tartalmaz néhány gyöngyszemet. Gitáron is lehet szakrális zenét játszani, és orgonán is profán zenét. Nem szeretem ezért a „gitáros ének” vagy „gitáros mise” kifejezéseket. Az a tapasztalatom, hogy akik e kérdéskörben vitatkoznak vagy éppen veszekszenek, általában sohasem képzett zenészek, nem szakemberek, sőt igazán nem is értenek hozzá.

Fiatalkoromban én is gitároztam. Az úgynevezett „gitáros énekeknek” megvan a helye a hívő ember életében, az egyházban is. Inkább én úgy nevezném, hogy gitárral kísért énekeknek. Azt kell okosan eldönteni, és ez szakmai kérdés, hogy melyek azok a zenei anyagok ezek között, amelyek alkalmasak arra, hogy bizonyos alkalmakkor akár a liturgia keretébe is kompromisszumként időnként bekerülhessenek, és melyek azok, amelyek kirándulásokon vagy más közösségi összejöveteleken, liturgián kívül használhatóak csupán. Tehát okos megkülönböztetéssel és szakmai hozzáértéssel kell kezelni nemcsak ezt a kérdést, hanem főként az ezzel kapcsolatos zenei anyagokat, amelyek között sokszor mély hit és istenszeretet van, azonban nem egy esetben szakmai dilettantizmus. A „gitáros”, vallási zeneszámok között vannak tehát olyanok, amelyek zeneileg és vallási szempontból értékesebbek, és vannak, melyek vagy teljesen értéktelenek, vagy profán, esetleg teljesen dilettáns anyagok.

Az írás elolvasható a Villanyhárfa honlapon.

Létrehozva 2013. március 12.