Mindenekelőtt egy találkozásról kell beszámolnom. A Szajna partján történt, az Austerlitz pályaudvar magasságában, a folyót átívelő vashíd alatt. Ott, a metró zakatolása és az uszályok surrogása között helyezkedett el az Orvos-Törvényszéki Intézet téglaépülete. Nekidőltem a korlátnak, s nézegettem a tovafutó víz mélabús táncát. Ekkor egy ismeretlen fiú társult mellém.

Huszonöt-huszonhat éves lehetett, puha kefefrizurája gunyorkás külsőt kölcsönzött neki. Hogy összepréselt ajka között szinte vízszintesen tartsa füstölgő cigarettáját, szemét hunyorgatva összehúzta; az így keletkezett, önmagukba visszahajló hamiskás ráncok megannyi kérdőjelként hálózták be az arcát. Mindenestül azt a benyomást keltette, hogy alig-alig tudja féken tartani kacagását. Valahol a szája sarkában vagy pedig hirtelen kinyílt, kék szikrákat szóró szemében időnként megjelent egy-egy mosoly.

A kölcsönös közhelyek után azonnal rátért – nem merném állítani, hogy jövetele céljára, de – a múltamra. Jelenemre és jövőmre vonatkozó legegyenesebb kérdésekre. Teljesen felkészületlenül talált. Végül azt akarta megtudni, mi az életeszményem. Nos, ez volt az a kérdés, amit én még soha se vetettem föl saját magamnak.

Volt néhány, apámtól származó és a voltaire-i szkeptikus gyanakvás által kiszínezett eszményem; de egy életeszmény? Voltaképp mi fán terem az? Nem voltam biztos abban, hogy van-e róla valami fogalmam. A Szajnán lefelé úszó hajók látványától ihletve, vagy egyszerűen kedvenc szórakozásomra gondolva, röviden ezt válaszoltam: „A rowing”. Vagyis – persze mindenféle szellemi utalás nélkül – az evezés.

Válaszom elképesztő hatást váltott ki. Ha nem lett volna ott a korlát, kérdező partnerem a nevetéstől a vízbe esett volna. Arcvonásai valóságos vitustáncba kezdtek, álla a térdéhez ért, könnyei csorogtak a nevetéstől, megdöbbentően és szinte félelmet ébresztve. Kacagott, oly módon, hogy előttem is azonnal nyilvánvalóvá lett hitvallásom komikus volta.

Láttam magamat, amint sehonnan se indulva és semmi felé tartva örökké az eszmény magasságában evezek. Kicsit halkabban, de én is vele nevettem. A halottszemlénél ritkák a vidámság megnyilvánulásai. Kinyílik az ajtó, s a küszöbön megjelenik az orvos. Nem azért, mint attól egy percre tartottam -, hogy megsértődjék, hanem hogy közölje munkája eredményét. Még váltottunk néhány szót, aztán elváltunk. Láttam, hogy távoztában meg-megrázkódik a háta a nevetéstőt. Egy évnek kellett eltelnie, hogy ismét találkozzunk. A véletlen ugyanannál az újságnál hozott minket össze. De mint Napóleon mondta: a véletlen nem tesz soha semmit.

„Valaki” fiaként az ember könnyen talál magának állást. A baj csak az, hogy ugyanilyen könnyen el is veszítheti. A ránk vonatkozó dolgok máshol intéződnek el. Egy szép napon addigi újságom minden további magyarázat nélkül fölmondott. Másnap apám bejuttatott az ellenzéki újsághoz. A lap tulajdonosa egy baloldali érzelmű gazdag hajótulajdonos volt. Mielőtt bevezetett volna a szerkesztőségbe – ahová maga soha nem járt be -, a Tőzsdenegyedben lévő zord kis irodájában atyai beszédet intézett hozzám. Ott találkoztam ismét, a szerkesztőség „fizetett csavargói” között azzal, aki kinevetett a hullaház bejáratánál. Willemin volt a neve, keresztneve meg azonos az enyémmel. Azonnal valamifajta cinkosság alakult ki közöttünk. Gyakran kérdeztem önmagam, miért, de választ soha nem találtam rá. A lehető legkevésbé hasonlítottunk egymásra. Én magam meglehetősen puhány voltam, húszéves koromhoz illő adagban kesernyés, végképp nem társas lény, egyike azoknak az álmok nélküli álmodozóknak, akiket mindig zavarunk, amikor éppen semmi tennivalójuk sincs. Willemin ezzel szemben eleven volt, odaadó, tele életkedvvel és kiváló humorérzékkel. E képességei révén a lét vidám hőskölteménnyé változott, amiben nem a logika, hanem a rím bizonyult egyértelműen fontosabbnak. Willemin egy lotaringiai tanítónő harmadik fia volt. Anyja három fiúval és egy leánnyal maradt özvegy. Mind a négy valóságos zseni volt.

A legidősebb – mindig mindenben első – meghatározatlan időre halasztotta, hogy fejére tegyék az egyetemi végzettség babérkoszorúját. Már jó neve volt a tudományos kutatásban, kiváló eredményekkel dicsekedhetett a matematika és a filozófia területén, s a forradalom tábornokainak életkorában lépett be a maga választotta akadémiába. Aztán némi csalódást okozott, amikor állatorvosi hivatást és folklór iránti érzéket fedezett föl magában.

A második az orvosi egyetemen tanított. Egy napon megindult tanítványainak elmagyarázta saját agydaganatának diagnózisát. Ez után a világon egyedülálló kurzuson bemutatta betegsége fejlődésér és a részben általa irányított iszonyú műtétet. Aztán meghalt. Hős volt.

A leány, kiváló tanulmányi eredmények után, férjhez ment egy bányamérnökhöz, aztán vele együtt eltűnt valahol az Aies vidékén. A legfiatalabb fiú – az én ismerősöm – pályája nem volt egyenes ívű. Az orvosi tanulmányokat otthagyta a konzervatóriumért, aztán a konzervatóriumot az újságírásért, de fuvolajátékával előbb még elnyert valami díjat. Anyja nyugtalanul egészen Párizsig követte. Hozta magával szeretetének és bölcsességének bőséges adagját. Ez az utóbbi késztette például arra, hogy köszönetet mondjon „az úrnak, ott a beszélő órában”, akinek lekötelező szolgálatkészsége újra meg újra meglepte.

Képtelennek érezte magát arra, hogy udvariatlan legyen egy személy iránt, aki oly végletekig előzékeny, hogy nemcsak az óráit és percet adja meg neki, hanem még a másodperceket is. Tudta jól, hogy rút kiskacsája éppúgy hattyú, mint a többiek. Ha ezt még mindig nem tette nyilvánvalóvá, annak csak az az oka, hogy nem elég gonddal „költötte ki”. Ezért nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy le ne simítsa egyik szárnyát, a „fióka” meg azzal mulattatta magát, hogy jól felborzolta tollait. Különben is eljutott útkeresése végére. Mivel csupa olyan fiatal kollégát látott maga körül, akik csaknem mindnyájan félbeszakították tanulmányaikat, elhatározta, újra tanulni fog. Amíg mi hajótulajdonosunk karszékében lustálkodtunk, várva valami vulkánkitörésre, ő a szerkesztőség egy sarkába, két halom orvosi könyv között, nekigyürkőzve, makacs kitartással tanult. A bozontos szemöldöke fölé emelkedő kék cigarettafüst-csík engem egy elhagyott, de még füstölgő táborra emlékeztetett.

Ritka, különleges kiadású jelenség voltunk mindketten, afféle párjavesztett sziámiakból készített fogat.

Ebben a barátságban éltem le fiatalságom legszebb éveit. Boldog tulajdonosa voltam egy figyelemmel telt idősebb testvérnek, aki vigyázta munkámat és egészségemet. Ha egy este nem volt kedve főzni Bourbon-rakparti kis lakásában – ami ugyan nem a Szajnára nézett, de legalább átható tekintetet vetett a Léon Blum Könyvtárra -, a Saint-Louis-sziget egyik hídja alatt csak úgy zacskóból, „nyomtatott” sültkrumplit ettünk, akarom mondani sült krumplit, rajta a ráragadt újságpapír nyomdafestékével.

Katolikusnak szütetett, de aztán tizenöt éves korában „elvesztette a hitet”, hogy aztán olyan eredeti módon találja meg ismét, ami méltó zsenijehez. Egy napon részt vett a keresztény filozófus, Stanislas Fumet egy előadásán. Feltűnt neki, hogy az előadó a XIX. századi írók között nagy megbecsüléssel emleget egy bizonyos Ernest Hellot. Soha nem hallott róla se az iskolában, se másutt. „Ha nem ismerem egy ilyen neves gondolkodó nevét, mondta magában, ez azt jelenti, hogy igen keveset tudok, helyesebben semmit se tudok.” Ezt alázattal el is ismerte egy templomban, s egyszeribe minden a helyére került.

A visszatérő hit két váratlan ajándékot hozott magával: a lélek örömét és szabadságát. Legalábbis ezt állította nekem anélkül, hogy meg akart volna győzni. Alázatos lett, s kezdte ezt másokba is bevésni. Végtelenül egyszerű módszerével, megéreztette az emberrel milyen szamár módon viselkedik az élettel, a világgal szemben, amikor vakon poroszkál a végtelen mezsgyéjén, s mennyit nyerne, ha ezt minden további várakozás nélkül elismerné, és megragadná a megalázkodás nagyszerű alkalmát, amit most a felebaráti szeretet felajánl neki. Mindezt nagy képzelőerővel és lelkesedéssel tett, nem volt benne egy szikrányi gőg vagy önelégültség sem, mivel ő maga a kegyelem által és természeténél fogva teljesen alázatos volt. Mindent átfogó alázata valamilyen módon „önmagát árasztotta szét”, amint ezt a teológia a szeretetről állítja. A „szamarak” hírnevüknek megfelelően csökönyösöknek mutatkoztak, s az összes erény közül, ami csak hiányzott belőlük, kétségtelenül az alázat miatt fájt legkevésbé a fejük.

Szükségtelen mondanom, szemében én is szamár voltam, mégpedig különösen szerencsétlen fajta, egyike a republikánus szamaraknak. Isten nélküli, vörösre festett, ordító propagandával megtömött példány. Eszméimnek nem volt előtte semmi tekintélyük. Én sem tartottam sokra az övéit. Egyedül ő alkothatta az alapját és a csúcsát valamiféle anarchista királypártiságnak, mert hogy ilyennek vallotta magát. Ennek az egészen személyes ideológiai kombinációnak megvolt az a figyelemre méltó előnye, hogy saját magát semmisítette meg, s egyszerűen kikerülte a rendszeres érvelés vitáját. A többit elintézte a humor.

Esténként hídjaink alatt, hosszú beszélgetéseket folytattunk, amik egyébként nem vezettek semmire. Körülöttünk az emberek háborúról beszéltek: vagy arról, amiről nem győztek eleget mesélni, vagy arról, ami hamarosan ki fog törni. Nekünk a napi bűntények és abszurd ügyek szolgáltatták a témát: mindegyikünk a maga meggyőződése szerint mondta el róluk megbotránkozó erkölcsi ítéletét. Ő a bal-, én meg a jobboldal irányítását véltem bennük felfedezni. Miután megállapítottuk, hogy nem értünk egyet, leszögeztük teljesen szétváló, ugyanakkor szétválaszthatatlan nézeteinket.

Mindent összevetve azt hiszem, hogy a politika és a „napi” események nem foglaltak el lelkünkben nagyobb helyet, mint az anekdota Brueghel festményén, ahol a kompozíció elméletileg legfontosabb alakja a hegyekkel, mennybolttal és óceánnal elborított vászonnak csupán egy kis sarkában talál helyet. Mégis folyton visszatértünk a bal- és jobboldal, a monarchia, a köztársaság témájára anélkül, hogy csak egy lépést is tettünk volna egymás felé. Végül azzal a reménnyel, hogy megadhatja a kegyelemdöfést megátalkodott szocializmusomnak, sziámi barátom egy napon kölcsön adta Bergyajev: Új középkor című művét.

A könyv teljesen célt tévesztett, de oka lett annak a félreértésnek, ami megtérésem kezdetét jelentette.

Létrehozva 2013. február 2.