Talán könyörületből indítva, vagy attól a kegyetlen ellentéttől, hogy ez a szerencsétlen kezét a semmibe nyújtva kéregetni kényszerül, én pedig – pirulva és lopva ugyan – de a dőzsölő szerepét akarom játszani, vagy egyszerűen arra vágyódtam csak, hogy valami váratlan tettet hajtsak végre, vagy lustaságomban megkönnyebbültem, hogy elhalaszthatom ezt az elhatározásaimat meghaladó tapasztalatot, végeredményben nem tudom, de tény az, hogy a zsebem mélyén markomban szorított bankjegycsomó a koldus kalapjába vándorolt, én pedig jegyemet kilyukasztva visszafele indultam. Sajnos azonban nem mindig állt egy szegény az utamba, hogy megállítson a rossz ösvényen.

Jótetteim azért elég ritkák voltak. Az a tény, hogy képtelen voltam alkalmazkodni egy adott környezethez vagy csoporthoz, lassanként a vadság állapotába sodort. Anyám gyakran panaszkodott rossz természetem miatt. Lehetetlen lett volna felismerni a szelíd és hallgatag gyermeket – akinek nyugalmát annyira szerették az emberek, és akit annyi bókkal halmoztak el – abban az agresszív és ostoba kamaszban, aki kizárólag izomzatával volt elfoglalva, délelőttjeit azzal töltötte, hogy csapdosta az uszoda langyos vizét, nem fogadott el se tanácsot, se megjegyzést, kishúgát leszámítva mindenkivel türelmetlen volt, tanulmányait bámészkodva, egészen egyedül óhajtotta irányítani, falta a nem neki való filozófiai olvasmányokat, s ezeket, szerencsére, azonnal el is felejtette.

Anyám, mint általában minden anya, nagyobb felelősséget tulajdonított magának sikertelenségeimben, mint sikereimben, igyekezett apámat arról meggyőzni, hogy ziláltságom a művészet következménye. Apám erősen kételkedett. Véleménye szerint, soha nem viszem semmire.

Azért megpróbálta, hogy valamit csináljon belőlem. Minthogy több éven át eredménytelenül próbálta elsajátítani azt az önmegtagadó szellemet, amit a legfelsőbb magisztérium a kommunista vezetőktől megkívánt, visszatért a szocialista pártba. Azt javasolta, alapítsam meg a fiatal szocialisták csoportját abban a kis keleti bányavárosban, aminek ő lett polgármestere és képviselője. Elkészítettem a statútumokat és a kartonokat, „még apáink jelenlétében lépünk a küzdőtérre” címmel beszédemet, s el is mondtam a községházán összegyűlt mintegy harminc fiatalember előtt. A gyűlés befejezésekor mindnyájan csatlakoztak. A részleg tehát jól beindult. De aztán nélkülem folytatták: engem többet nem láttak sem az első, sem az utolsó sorban. Nem elkeserítő, hanem reménytelen eset lettem.

Szégyellem, hogy bizonytalan és lusta próbálkozásaimmal ilyen hosszan untatom az olvasót. Mivel azonban egy váratlan kegyelmet akarok leírni, meg kell mutatnom, hogy könnyen találhatott volna méltóbb személyt befogadására, mint engem. Ezt azoknak mondom, akik néha panaszkodtak: ők nem részesültek abban a találkozásban, ami nekem egyszerűen megadatott. Valószínűleg alkalmasabbak voltak arra, hogy saját maguk fedezzék fel, amit az én gyöngeségemnek ki kellett nyilatkoztatni.

Apám olyan karrier futott be, amelynek egyöntetű vélemény szerint el kell vezetnie a legmagasabb politikai tisztségekhez. Így is történt. Miniszter lett, mégpedig egy olyan felállásban, ami mindössze huszonnégy óráig tartott. Ez a huszonnégy óra azonban benne is és bennünk is igen mély benyomást hagyott, megbámultuk őt új méltóságában, a folyó bal partján, egy kedves kis szálló festett mennyezete alatt. A hotel eléggé meg volt lepve, ui. jobban otthon volt a XVIII. században, mint a tizennyolcadik kerületben.

Apám teljesen közömbös volt a tiszteletadás, a hízelgések és a nemzet épületének aranyozott oszlopfői iránt, szerénységből fogadta el a miniszteri tárcát, mintha nem tudná, milyen nagy a neve, és szükségesnek tartaná, hogy ehhez a névhez még egy hivatalos címet is hozzáadjon. Én azonban jól tudom, hol élte politikai pályafutásának legszebb pillanatait községe kis kávéházában, az üveges bejárat és a kassza között, ahol este, vacsora előtt a mélységből előkerült bányászokkal kártyázott. A bányászok meglepett szeme lassan került ismét kapcsolatba a térrel és a világossággal. Itt volt igazán önmaga, tudom. S ők is tudták.

Bármennyire elfoglalt volt is, aggódva figyelt arra a kevés reményre, amit még nyújthattam neki. Egy baloldali híres karikaturista megtanított arra, hogy az újság mindenek előtt egy fekete-fehér tábla, s az ide szánt rajznak ezekhez a nyomdatechnikai adottságokhoz kell alkalmazkodnia. Nos, így kiokítva megrajzoltam néhány politikus karikatúráját. Apám elvitte a párt újságához, s ez annál készségesebben elfogadta közreműködésemet, mivel ragaszkodott az övéhez. Egyik áldozatom ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy elkérte tőlem az eredeti rajzot, s aztán saját kezűleg írt levélben meg is köszönte. Nem kisebb ember volt ő, mint a minisztertanács volt elnöke.

Bizonyos tekintélyre tettem szert. Mivel rajzolni tudtam, írhattam is. Tizenöt éves koromban elfogadta írásomat egy jónevű hetilap, s előkelő helyen közölte. Elfelejtődött, hogy sikeremet atyai ajánlásoknak köszönhettem, s körülöttem egyesek elkezdtek arról álmodozni, hogy voltak már olyan nagy írók, akik nem rendelkeztek egyetemi diplomával… Rólam volt szó, s ez így is maradt egészen addig, míg csak ambícióm arra nem késztetett, hogy tiszt legyek a tengerészetnél. Az igazat megvallva az ilyen autodidakta írók névsora elég rövid volt, de részemről csak egy icipici jóakaratra lett volna szükség, hogy még egy név odakerüljön. Mindenesetre az említettek türelemmel vártak.

Én azonban már ismertem, milyen művészien tudok azonnal csalódást okozni. Görög templomaim iránt érdeklődött valaki Karikatúrákat készítettem, hogy meséket írhassak, amikor rajzaimat közölték. Képregényírót láttak bennem? Párizs környékén nagy csónakázásoknak szenteltem magam, mégpedig annyira, hogy apám levette rólam a kezét, s felszólított, keressem meg kenyeremet. Mivel sejtelmem sem volt, hogy kezdjek hozzá, tizenhét éves koromban bevitt egy barátja által vezetett esti újság szerkesztőségébe. Különféle feladatokat kaptam, főképp azonban tanulnom kellett a mesterségben jártas kollégáktól. Volt köztük néhány befutott újságíró, na meg néhány fontos személyiség fiacskája. Valamennyi jóval idősebb volt, mint én.

Egyesek, akiket elkísértem a rendőrségre, a bűntett színhelyére vagy a hulla megtekintésére, kedvesen segítettek, hogy összeállítsam a szkepticizmusnak és a naivitásnak azt a keverékét, ami bizonyítja, hogy az újságíró mindent látott, ugyanakkor csodálkozik olyasmin, ami már senki számára sem meglepő. Mások viszont, akik megérezték, hogy az élet igen keveset tartogat számukra, kihasználták ifjúkori szabadságukat, magukkal hurcoltak mindenféle sötét helyre, ahová nagy hálával követtem őket.

Gyermek voltam, a szerkesztőség kisinasa. Jól bántak velem, olykor megbíztak, írjak cikket a hulló levelekről vagy valami macskakiállításról. A bűnügyektől viszont lassanként fölmentettek, ugyanis nyomozásaimnak, kérdezősködéseimnek szinte soha nem volt semmi eredménye. Valami szerencsés végzet kísért: vagy az áldozat volt makkegészséges, vagy életben maradt az öngyilkos. Kedvemre volt az újságírás, feltéve, hogy nem kellett szembeszállnom az újságra bizalmatlanul tekintő házmesterekkel; különösen az esti lapokat nem szívelhették, szenzációs címei bizonyára a nemkívánatos éjszakai felfordulás benyomását keltették bennük. Kiábrándult szakemberek társaságában ismertem meg a világot, a bűn és a siker kivételeinek sajátos világát.

Felnőtt életet folytattam, még mielőtt ezt az életkort betölthettem volna. Azokhoz a kölykökhöz hasonlítottam, akik pontosan akkor a leggyerekesebbek, amikor nem akarnak gyereknek látszani, s a törvényes nagykorúságban csak annak a határvonalnak átlépését látják, amin túl mindent szabad. Ezt gondoltam én is, de hála Istennek, nem tettem semmi rendkívülit, azt leszámítva, hogy szabadulni szerettem volna a női befolyástól, mondván, hogy ellágyítja azt a bárdolatlan személyiséget, amelyet – önmagamat állítva – saját magamból akartam kialakítani, s amihez szemmel láthatólag hiányoztak a szükséges eszközök.

Anélkül, hogy tudatosítottam volna, számos jó példa jelölte meg életemet, így erkölcsi szempontból védve voltam a rossz ellen. Ugyanakkor a legjobb úton voltam affelé, hogy kortársaimnak bemutassam a szocialista ember antiszociális változatát. Ekkor azonban a véletlenek tapintatos összejátszása következményeképp, váratlanul belehullottam az isteni csapdába. Ezt fogom most elmesélni.

Létrehozva 2013. február 2.