Nem messze a városházától épült rózsaszín homokkőből a zsinagóga. Őszintén szólva a nagy ünnepek között alig látogatta valaki. Megnevezhetetlen stílusban készült a hatalmas épület, boltívébe metszett ablakai egy polgári lépcsőház színes üvegablakaira emlékeztetnek. Időnként megjelenik benne a kopott ruhás, halk szavú, szegény rabbi sziluettje. Későn nősült, egy még inkább megkésett lányt vett el. A gyertyatartóknak ez a panaszos hangú két ázott verebe olyan nyomorúságban élt, hogy a hitközség tagjai szánakozó mosollyal jegyezték meg: „Rabbi, ez nem egy zsidónak való foglalkozás!”

Hogy a mieink gyakorlók voltak-e? Vallásuk inkább jogi és erkölcsi törvények megtartásából állt, mintsem ájtatossági gyakorlatokból. Meg kellett tartani, tehát meg is tartották a szombati nyugalmat, Mózesnek a böjtre és a hús elkészítésére vonatkozó előírásait. Hűségesen megünnepelték a húsvétot, ezt a titokzatos ünnepet, amikor szertartásosan kiosztották a csodálatosan fehér, helyenként a kemence tüzétől enyhén megpirult, hólyagokkal pöttyözött kovásztalan kenyeret vagyis pászkát. Vállukon báránybőrrel évente egyszer lementek a zsinagógába, hogy egy éjszakát imában töltve készüljenek fel Jóm Kippúr böjtjét, ami is másnap néha oda vezetett, hogy valamelyikük, kiéhezve, titokban – s a mi kaján tekintetünktől kisérve – mintegy szórakozásképp mazsolát csipegetett vagy cukordarabkát majszolt, miközben szokatlan lelkesedéssel az esőről vagy a szép időről beszélt. Vajon hittek? Kétségtelenül. Egy zsidó számára zsidónak lenni és hinni egyet jelent. Nem tagadhatja meg Istenét anélkül, hogy meg ne tagadná önmagát. Nálunk azonban soha egyetlen szó sem esett a vallásról, mi a legszélsőségesebb vörös köztársaságiak voltunk.

A két közösség veszekedés nélkül élt egymás mellett, anélkül, hogy védősánc mögé bújtak volna. Gyermekként itt ebben a vegyes összetételű faluban töltöttem nyári vakációm nagy részét. Azt sem tudtam, hogy létezik, legalábbis egyesek szerint, „zsidó probléma”. A keresztényeknek megvoltak saját ünnepeik. A szomszéd falvakban ünnepeltek, ahol volt templom. És megvoltak a zsidók ünnepei is, csak ezek mindig más időpontra estek. A keresztények vasárnap, a zsidók meg szombaton pihentek. Ez a szokás rendszerint a hosszú hétvége előnyével szolgált mindenkinek. A keresztényeknek is megvolt a temetőjük: a zsidóknak is Belfort mellett, nagyanyám ott van eltemetve.

A lelkek között nem a vallás, hanem a politika húzott választóvonalat.

Voltak a „feketék”, akikben a „vörösök” egy letűnt korszak csökevényeit látták. Feketék, mint az esküvői ruha és a falusi temetések, feketék, mint papjaik reverendája, feketék, mint azon idők éjszakája. ami nem tudta őket fogva tartani – nos ezek a „feketék” a „nagyokra”, jobbfelé szavaztak, jóllehet legtöbbjük olyan kisember volt, akárcsak mi magunk. Tisztelték a fennálló rendet, nem gondoltak megváltoztatására, még jobbítására sem; teljesen kielégítette őket az engedelmesség és a tisztelet. Legalábbis ezt a benyomást keltették.

A „vörösök” között nagyapám volt az első, foglalkozására nézve szíjgyártó. Radikális köztársaságinak vallotta magát. Abban az időben és azon helyen, ahová még nem hatolt be a szocializmus, nem mondhatta volna meg világosabban, hogy forradalmár. Esténként a cserépégető munkásai és a köztársaságpárti parasztok az ő műhelyében találkoztak. Miközben politikáról beszéltek, nagyapám a lámpafénynél tovább metszette és varrta a bőrt. Politizálni annyit jelentett, mint a nyomorról beszélni. A munkás naponta öt-tíz sous-t keresett, de még így is féltékennyé tette a parasztokat, akik néhány holdnyi zsugori földjükből alig tudtak megélni. Semmiféle szociális törvény nem védte azt, aki napi tíz-tizenkét órás munkával sem volt képes kikerülni a nélkülözésből. A másik meg az időjárás szeszélyétől függött, s senkitől sem várhatott segítséget. Ez volt a századforduló. A vidék ura már nem Reinach-Foussemagne gróf volt, akinek birtokát már rég szétdarabolták és eladták, hanem a cserépégető tulajdonosa, aki az üzem mellett lakott egy meglehetősen csúnya téglaházban, amit azonban mi, a falu gyerekei, olyan hatalmasnak és olyan gazdagnak ítéltünk, mint Versailles-t. Elképzelésünk szerint óriás játékok, nevetés és fény töltötte meg; elképzelhetetlennek tartottuk, hogy abban valaki ne legyen boldog. Bármily szemtelenek voltunk is egyébként, nem mertünk hozzá túlságosan közel menni, s mindig igyekeztünk gyorsan elhaladni szöges kerítése mellett. Lehet, hogy a boldogság háza volt; lehet, hogy az emberevő óriások háza, ami végzetessé válhat egy baloldali Hüvelyk Matyinak. Arrafelé jártamban attól féltem, hogy egyszer csak meghallom a magukat szeretetre méltónak mutató felnőtt hagyomány hívogatását: „Gyere, senki se fog megenni!”

Létrehozva 2019. augusztus 2.