“Nem akarok másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1 Kor 2,2). Nincs más kiindulási pont. A Könyvnek és életemnek is ez a magja. Ez az egyetlen biztos alap, minden magát kereszténynek nevező ember és közösség számára. A kereszténység jövője egyedül a Jézus Krisztus melletti személyes és tudatos döntésre épül.

Ilyen értelemben használta egy Lélekkel eltelt keresztény férfi -David Duplessis- “Isten unokái”-nak a példáját. Az evangéliumban az áll, hogy mindazok, akik életükben Jézust befogadták, hatalmat kaptak, hogy Isten gyermekei legyenek ( Jn 1, 12).

A kereszténység kezdetén ez volt az egyetlen út, hogy keresztényekké lehessenek. Így egyre többen lettek Isten gyermekei, ezek pedig egymás között házasodtak. Gyermekeik születtek, aztán lassanként egyre több gyermek lett keresztény, mert a szüleik keresztények voltak. Ezek Isten gyermekeinek gyermekei voltak, tehát Isten unokái. A bibliában azonban köztudottan nem létezik ilyen. Ott csak Isten gyermekeiről van szó, akik személyesen befogadták Krisztust.

Istennek túl sok “unokája” van: emberek, akik valamilyen keresztény hagyomány vagy más, véletlenszerű indíték következtében belecsöppentek egy egyházba, anélkül, hogy saját meggyőződésük alapján életre szóló döntést hoztak volna. Ezek azok az emberek, akik tudnak ugyan Jézusról, de nem találkoztak Vele személyesen. Egy barátom-aki már az Úrnál van- mesélte, milyen küszködésekkel teli volt az élete, egy betegség és az alkohol következtében. Amikor azonban befogadta Jézust, minden megváltozott. Boldogan énekelve haladt az életen át. Egy kórházban fekvő, idős szerzetesnő hallott róla. Szívesen találkozott volna vele. Ő meg is látogatta, és még két szerzetesnővért talált ott, akik éppen látogatóba jöttek Elmesélte, hogyan zajlott a beszélgetés:

“L. úr, hallottam, hogy Ön olyan szép dalokat énekel.”

“Szívesen hallgatna meg néhányat, kedves nővér?”

“Igen kérem, nagyon szívesen.”

Akkor ő néhány friss, jókedvű lelki dalt énekelt. Ezután a kedves nővér ismét elindította a beszélgetést:

“L. úr, mi az oka annak, hogy Ön mindig olyan boldog?”

“Elárulhatom, kedves nővér: azért, mert én Isten gyermeke vagyok!”

Egy pillanatig csönd volt. Aztán, kissé tétovázva: “De hát. mi is Isten gyermekei vagyunk.”

“Szívesen elhinném Önnek, de szabad megkérdeznem: honnan tudja Ön ezt?”

Először kis zavar támadt a három nővér között. Végül az első válaszolt: “Katolikus vagyok.” A másik ezt mondta: “Meg vagyok keresztelve.” A harmadik pedig: “Szerzetesrendben élek és fogadalmat tettem.” Akkor a barátom elővette Bibliáját, odanyújtotta a nővéreknek és így szólt: ” Kérem, kedves nővérek, mutassák meg nekem, hol áll az, ami Önök mondanak, hogy akkor vagyunk Isten gyermekei, ha katolikusok vagyunk vagy meg vagyunk keresztelve, vagy mert kolostorban élünk.”

Erre nem tudtak válaszolni. Akkor folytatta: “Nem is áll sehol! Csak az áll ott, hogy Isten gyermekei leszünk, ha Jézust személyesen befogadjuk.”

Amikor egyszer később Magyarországon egy csoportnak ezt a történetet elmeséltem, megkérdezték: “Nem lehetséges lassanként és öntudatlanul Jézust befogadni az életünkbe?” Így válaszoltam: “Anélkül, hogy ítélkezni akarnék – mert hát ki vagyok én? -, mégis kérdem: nem éppen emiatt az összemosódottság és homályosság miatt olyan erőtlen az Egyház? Sokan jönnek zajtalanul a templomba: csecsemőként megkeresztelik őket, később maguk is eljárnak oda hittanórákra, azonban ugyanilyen zajtalanul hagyják el az Egyházat, mihelyt életükben nehézségek támadnak. Soha nem hoztak határozott döntést, amelyben személyesen Jézust választották, mint Megváltójukat, Istenüket és Barátjukat.” A külső szertartás ugyan megmaradt, például a keresztségi fogadalom megújítása, a konfirmáció vagy a hitvallás. De milyen mértékben kapcsolódott ez a Jézus melletti személyes döntéshez?”

(Frans Horsthuis: Királyi úton, 40. o.)

Létrehozva 2019. december 13.