Hát, soha nem gondoltam volna, hogy köztem és a lányaim között nagy generációs szakadék lesz, hiszen fiatalon, húszas éveimben szültem őket.

De ugyanígy gondolhatta édesanyám is. És mégis volt generációs szakadék a legjobb kapcsolat ellenére is köztünk. Arra viszont nem számoltam, hogy ennél nagyobb szakadék lehetséges köztem és a gyerekek között. Pedig mégis.

Például vegyük a tisztelet kérdését, amit most a leginkább szeretnék megtanítani nekik. Tiszteletet adni szüleiknek, nagyszüleiknek, az időseknek, az óvónéniknek, a gyerektársaiknak, a testvérüknek… stb. És döbbenten tapasztalom, az a fajta tisztelet-fogalom, amit annak idején belém neveltek egyszerűen nem működik náluk! Az én időmben azért még félig működött a tekintély alapú tiszteletadás. Illetve a pozíció vagy presztizs alapú tekintély. Azaz azért adom meg a tiszteletet neki, mert ő az édesapám, édesanyám, nagyszülőm, tanárom… stb. Azért írom, hogy félig, mert nekem már a szüleim felé sem sikerült a tiszteletet tekintély alapján megadnom – és ők sem erre neveltek!!!
Ha észrevettétek, az Egyházban is jelen van sokszor ez a “régimódi” tekintélyelvűség, amit a fiataloknak egyre nehezebb megtanulnia. Ez valahogy a Bibliai látásmód, a hierarchia ősi rendszerének hozadéka lehet… A fiatalok azonban ilyeneket kérdeznek magukban: tiszteljek valakit azért mert pap, mert szerzetes, mert ő a plébánosom, püspököm, hittanárom?!
Mennyi sok kérdés, igaz? És hol a válasz? Hogyan lehet mégis tiszteletadásra nevelni a gyereket? Egyáltalán milyen módon, milyen elvi alapokon lehet ezt működővé, élhetővé tenni számára? Van-e híd, amely összeköti a generációkat?

Az írás itt olvasható.

Létrehozva 2012. október 18.