Úgy volt még akkor, ennek a történetnek a kezdeti idejében, hogy a pokol birodalma kilenc nagy tartományból állott. Mindegyikben volt egy kormányzó fõnök, akit fekete vajdának neveztek, csak egyedül a kilencedikben nem volt fekete vajda, mert ott az egész birodalomnak a legfõbbik ura székelt és uralkodott, vagyis az ördög-király.

Itt a kilencedik tartományban élt a többi között egy Bambuc nevû ördög, akit a társai nem szerettek; maga a király pedig egyenesen elpusztította volna, ha a pokol törvényei ezt megengedték volna. Nem is lehet csodálni a haragot és az irígykedést, mert ez a Bambuc ördög mindig úgy csinálta valahogy, hogy nem dolgozott. Feleséget se vett magának, pedig már immár benne volt az idõben, ellenben a máséval gyakran szeretett volna cirmoskodni. Ha jóra használta voln, nagy esze lett volna ennek a Bambucnak, s ezt õ tudta a legjobban, mert óriási nagy dologban kezdte törni a fejét. Amikor látta ugyanis, hogy a henyélésben csak telik az idõ; s igen azt is, hogy a szerelem útján babérfa nem akar az õ számára teremni, mert sánta volt és csunya, akkor hatalomra kezdett áhítozni. Eltökélte magában, hogy minden lehetõ dolgot elkövet, egyszerre többfélét is, csakhogy a célját valahogy elérje. Tudta, hogy lent a pokolban mindenki ismeri a rossz hírnevérõl s ilyenformán semmiféle lépése számolatlan nem marad, azért egyebet tervelt ki magában.

Nevezetesen azt tervelte ki Bambuc, hogy az ördög-királytól kilencheti szabadságot kér; s ha megkapja ezt a szabadságot, akkor felmegy a földre és az emberek között próbál valami olyant csinálni, ami neki célirányos. El is ment nyomban és kihallgatást kért az ördög-királytól.

– Kit látnak szemeim! – kiáltott fel a király, amikor meglátta, s azután így folytatta: – Miféle nagy dolog történt, Bambuc, hogy te felkeltél a henyélõ helyedrõl és eljöttél ide?

– Az egy jón kívül nem történt semmi, legfeketébb felség! – mondta ravaszul Bambuc ördög és alázatosan lesütötte a szemét.

A király kérdezõsködni kezdett, hogy mi lenne az a jó, ami történt; Bambuc pedig elõadta neki, hogy látomása volt s abban a látomásban egy földi tudós figyelmeztette, hogy a pokol trónjára erõsen ügyelni kell, mert nagy veszedelem fenyegeti. Amikor a király megkérdezte, hogy micsoda veszedelem, akkor Bambuc így folytatta:

– Éppen ez az! Mert ha tudnám, akkor én lennék az elsõ, aki ellene cselekedném valamit. De a földi tudós csak annyit mondott, hogy itt és itt lakik s ha többet akarunk tudni, akkor menjen követ hozzá tüstént s õ mindent el fog beszélni, fülitõl farkáig.

Nagyon megijedt az ördög-király, mert igen szeretett uralkodni; azt mondta tehát Bambucnak, hogy takarodjék hamar és készüljön fel a nagy útra, mert amíg készülõdni fog, addig õ is a követküldésre engedélyt szerez az apósától. Erre Bambuc nagy sietõsen elsántikált, hogy készülõdjék, a király pedig bement az apósához, mert a törvények értelmében a király apósának mindent helyben kellett hagyni. Mind a ketten elvégezték sikeresen a dolgukat s így Bambuc ördög elindult hát a kilenc heti szabadságra.

Amíg a kilenc tartományon haladt keresztül, addig zord ábrázattal és gyorsan bicegett, hogy a kedvezõ hírét vigyék vissza a királynak; de amikor aztán maga megett tudta a kilencediket is, akkor nagyot kacagott és a sánta bokájával még táncolt is. A tánc után leült egy kivágott fa csutakjára és ott gondolkodni kezdett, hogy vajjon a maga hasznára mit cselekedjék. Amint így gondolkozott volna, hát egyszer jõdögél arrafelé egy öregebb rendû ember. Bambuc megörvendezett, hogy most tudakozódni lehet valakitõl, de ahogy mind közelebb s közelebb jött az ember, a csodálkozása olyan arányban nõtt Bambuc ördögnek is. Mert az embernek szakálla volt, nagy hosszú haja és pápaszeme: egyszóval egészen olyan volt, mintha õt látta volna álmában, ha az álmot nem hazudta volna.

Köszönt az ember s Bambuc ördög fogadta.

– Hová méssz, tudós? – kérdezte tõle, nehogy elszalassza.

Az ember meglepõdve nézett rá.

– Honnét tudod, hogy én tudós vagyok?

Tamási Áron elbeszélése elolvasható itt.

Létrehozva 2012. szeptember 1.