A külvárosi Amerikában szeretjük a lökhárítómatricákat, az udvari feliratokat és a nyomtatott feliratos pólókat. Az online világban szeretjük a mémeket. De mi történik akkor, amikor szlogenek válnak beszélgetéseink alapjává, és az influenszerek lesznek azok a tekintélyek, melyeken erkölcsi vitáink következtetései alapulnak?

Amikor a bioetikát tanultam a doktori iskolában, megtanultam, hogy az erkölcsi párbeszéd művészet. Az e párbeszédet irányító keretek nemcsak az orvostudományra és a jogra, hanem a filozófiára és az irodalomra is támaszkodnak. A közösségi média azonban nem keret vagy forma a szilárd párbeszéd irányítására.

Az Instagram, a Facebook, a Twitter és a TikTok a vizuális stimuláció érdekében formálja a tartalmat anélkül, hogy a figyelmünkre vonatkozó igények kezeléséhez szükséges erkölcsi látásmóddal foglalkozna.

Amikor a tartalom megfelel ezeknek a normáknak, akkor az felkavarás és provokáció céljából működik, inkább kihasználja érzelmeinket, mint sem elrendezze azokat. A Twitteren kifejezett jogos harag elveszíti a logika kontrollja nélkül az éleslátást. A Facebookon vagy az Instagramon történő történetmesélés az irodalom vagy a költészet megalkuvást nem ismerő igazságkeresése nélkül a közhelyek miatt gyengül.

Az 1985-ben megjelent Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business [Halálra szórakoztatjuk magunkat: A közbeszéd a showbiznisz korában] című könyvében Neil Postman azt vizsgálja, hogy a média hogyan zavarja meg az értelmes diskurzust. Úgy véli, hogy a média fogyaszthatóvá tételéhez szükséges szórakoztatási tényező csökkenti a közbeszéd minőségét. Bár a televízió példáját használja, mondanivalójának nagy része alkalmazható arra, amit ma a közösségi médiában látunk. Azt írja:

A televíziós ismeretszerzés megalkuvás nélkül ellenséges a tipográfia ismeretszerzésével szemben; … a televíziós beszélgetések elősegítik az összefüggéstelenséget és a trivialitást; … a „komoly televízió” kifejezés önmagában ellentmondásos; és … a televízió csak egyetlen tartós hangon beszél – a szórakoztatás hangján.

A közösségi médiát olyan eszközként lehet használni, amely arra irányítja a figyelmünket, ami számít. Ezek a platformok azonban bálványokká válnak, amikor felemésztik a figyelmünket, és befolyásolják társadalmi és politikai reakcióinkat. Reakcióinknak a közösségi médián keresztül történő kifejezése a tudás és a bölcsesség illúzióját keltheti, anélkül, hogy keresnénk vagy valóban az igazságra törekednénk. De tudunk ellenállni a felemésztő igényeiknek, ha óvatos magatartást gyakorlunk.

Az óvatosság, mint intellektuális és erkölcsi erény, a jó megismerésére és követésére vezet bennünket, az erkölcsi párbeszéd felé mozdít el, és emeli a társadalmi életünkben keresett erkölcsi szépséget.

A szalagcímek által vezérelt tartalom beszivárog a beszélgetések témáiba, és dehumanizálja erkölcsi párbeszédünket.

Lehetséges az igazság áhítattal teli keresőjének lenni és a közösségi médiát körültekintően használni; a közösségi médiát azonban egy olyan technológiai ipar közvetíti, amelynek célja, hogy megragadja a figyelmünket és görgetésben tartson minket, ne pedig az erényes életre hívjon.

Ezzel szemben az olvasók kultúrája – különösen az irodalomé – inkább a történetekben és a prózában, az igazságban és a szépségben keresi majd az akaratunkat formáló erkölcsi bölcsességet, nem pedig a kattintásokban és a hírességekben.

Az olvasás és az irodalom erkölcsi formája

Különösen az irodalmi nyelv az, amely még mindig tükrözi tapasztalataink jelentését, árnyaltságát és összetettségét, valamint az ezekből a tapasztalatokból fakadó erkölcsi látásmódot. Bár a közösségi média elvezethet bennünket a kapcsolatok kialakításához, hiányoznak belőlük azok az irodalmi technikák, amelyek megvilágítják emberi kötelékeink misztériumát, és a valósághoz kötözik ezeket a kötelékeket.

Ahhoz, hogy ezek a kapcsolatok mély kapcsolatokká váljanak, az olvasással, mint erkölcsi látásmódunk tisztázásának gyakorlatával kell foglalkoznunk.

Az olvasás, különösen az irodalom olvasása, felemeli az emberi tapasztalatot és érzékelteti a tapasztalat erkölcsi súlyát. A Poetic Justice: The Literary Imagination and Public Life [Poétikus igazságszolgáltatás: Az irodalmi képzelet és a közélet] című könyvében Martha Nussbaum filozófus szerint a regény „erkölcsileg ellentmondásos forma, amely alakjában és stílusában, az olvasókkal való interakció módjában egy normatív életérzést fejez ki.”

Az irodalom azáltal erősíti erkölcsi látásmódunkat, hogy befogadó olvasóként von be bennünket, nem pedig beszélgetőpartnerként való kikérdezéssel, ahogyan azt a közösségi média szokta tenni.

Az irodalom olvasása megtanít bennünket arra, hogyan vegyünk részt érdemi erkölcsi párbeszédben, mert a konkrét világon keresztül fejezi ki az eszméket. Flannery O’Connor emlékeztet bennünket a Mystery and Manners: Occasional Prose [Rejtély és modor: Alkalmi próza] című művében: „A szépirodalom értelme nem absztrakt értelem, hanem megtapasztalt értelem.” Az absztrakciók elválasztják az eszméket a tapasztalattól. A fikció azonban felnagyítja a tapasztalatot, és arra szólít fel, hogy vegyük észre a valóságot, mielőtt megpróbálnánk egy véleményt vagy üzenetet terjeszteni.

Az olvasás lehetővé teszi számunkra a figyelem, a kritikus és kreatív gondolkodás, valamint a jó ítélőképesség fejlesztését, amelyek azt irányítják, hogyan értjük meg a képeket és a közösségi médiában megjelenő tartalmakat. Az olvasók jobb közösségi média felhasználókká válnak, ha a tartalmakat nem a szórakoztató értékük, hanem az igazságuk alapján tudják megítélni.

Az absztrakciók elválasztják a gondolatokat a tapasztalattól. A közösségi média ezt azzal éri el, hogy korlátozza a szavak számát, és problémás teret teremt a nyelv számára, arra kényszerítve minket, hogy a mély erkölcsi problémákat csak egy öncélú ideológia eszközeivel kezeljünk. Az irodalom azonban arra hív, hogy foglalkozzunk a rajtunk kívüli világgal, vegyünk észre másokat, és értsük meg őket. George Packer egy Atlantic-cikkben, “Why Activism Leads to So Much Bad Writing” (Miért vezet az aktivizmus annyi rossz íráshoz) kifejti:

George Eliot leírta „azt a súlyos erőfeszítést, amellyel megpróbáltam bizonyos eszméket megtestesíteni, mintha először hús-vér testben mutatkoztak volna meg előttem.” Az ideológia személytelen, de a tapasztalatoknak és az érzelmeknek való kitettsége feltárja feszültségeit és ellentmondásait, és végül az élettel való hosszan tartó kapcsolat révén átalakul.

Olvasó és író lehet, hogy nem ért egyet a politikáról, és mégis – Irving Howe kritikus szavaival élve – „nyugtalan egyezségre léphetnek: hogy véleményüket kitegyék egy dühödt akciónak, és ahogy ezek beleolvadnak a regény mozgalmába, találjanak valami közös felismerést, valami eszméken felüli, felülről jövő emberi köteléket.”

Ez a „nyugtalan egyezség” a helye annak, hogy az erkölcsi párbeszéd eszméken túli kapcsolatokká virágozzék ki. Bár gyakran esztétikai és technikai választásoknak tekintjük az olyan irodalmi eszközöket, mint a hangnem, a hang, a nézőpont és a stílus, ezek a döntések sok író számára az irodalom erkölcsi formájának részét képezik. Annak megértése, hogy egy szerző hogyan és miért nyújt vagy tart vissza betekintést egy szereplő belső életébe, minket olvasókat is bevon saját erkölcsi tanulásunkba.

Az olvasók kultúrája – különösen az irodalomé – inkább a történetekben és a prózában, az igazságban és a szépségben keresi majd az akaratunkat formáló erkölcsi bölcsességet, nem pedig a kattintásokban és a hírességekben.

Az erények formálása a szépirodalom által

A szépirodalom a gyakorlati bölcsességünk bevonásával vezet bennünket saját erkölcsi megértésünkben. Arisztotelész a phronesist, vagyis a gyakorlati bölcsességet tekintette annak az erénynek, amelyből az összes többi erény fakad. Aki rendelkezik gyakorlati bölcsességgel, az képes jól cselekedni és jó, erényes döntéseket hozni.

A bölcsességnek ez a formája a tapasztalat révén jön létre, és azáltal, hogy képes megkülönböztetni, mi az erkölcsileg releváns.

A gyakorlati bölcs személy ismeri a jó élet művészetét, mert az igazságnak és a valóságnak megfelelően lát és cselekszik. A filozófus példájával ellentétben az irodalom barátként vonja be az olvasót. Ez az irodalmi barátság azonban cserébe kér tőlünk valamit.

A regény feladata nem pusztán az, hogy olyan szereplőket adjon nekünk, akikkel azonosulhatunk, vagy akikhez vigasztalás céljából kapcsolódhatunk, hanem az, hogy kimozdítson bennünket a korlátozott perspektívából egy olyan generatív térbe, ahol kifejlődik bennünk az erkölcsi gondolkodás képessége.

Még évekkel Louisa May Alcott Little Women [Kisasszonyok] vagy Sigrid Undset Kristin Lavransdatter című regényének elolvasása után is ezekhez az irodalmi barátságokhoz fordulok az anyaságban, mert arra figyelmeztetnek, hogy emberi törékenységem ellenére keressem a jót.

Feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem vizsgálhatjuk csak a saját életünket a maga megpróbáltatásaival és nehéz kapcsolataival. Miért nem elégséges a saját életünk az ilyen mély erkölcsi tanulásra? A Love’s Knowledge [Szeretet tudása] című könyvében Nussbaum így érvel,

Soha nem élünk eleget. Tapasztalataink fikció nélkül túlságosan korlátozottak és túlságosan szűkszavúak. Az irodalom kiterjeszti ezt, elgondolkodtat és érezteti bennünk azt, ami egyébként túl távoli lenne ahhoz, hogy érezzük… A lényeg az, hogy az irodalmi képzelet tevékenysége arra késztet bennünket, hogy nagyobb pontossággal képzeljük el és írjuk le, figyelmünket minden egyes szóra összpontosítva, minden egyes eseményt élesebben átérezve – miközben a tényleges élet nagy része e fokozott tudatosság nélkül zajlik, és így bizonyos értelemben nem éljük meg teljesen vagy alaposan.

Az irodalom és az erkölcsi fejlődés közötti kapcsolat Arisztotelészig vezethető vissza, aki szerint az irodalom rendezett módon irányítja az emberi érzelmeket. Arisztotelész Retorika és Poétika című művéből vett válaszára támaszkodva Nussbaum elmagyarázza, hogyan bővíti az irodalom erkölcsi képzeletünket.

Az irodalom konkrét példákat ad arra, hogy mit jelent jól élni és cselekedni, anélkül, hogy morális állításokra lenne szükségünk, mivel ezek a példák a szereplők életén alapulnak, nem pedig absztrakciókon. Az irodalom erkölcsi látásmódja az olvasás esztétikai élményéből fakad, amely arra késztet bennünket, hogy a történettel való kritikai figyelmünk és interakciónk révén befogadjuk azt, ami jó és igaz.

Nem azért olvasunk irodalmat, hogy tájékozódjunk egy elfogadandó közvélekedésről, hanem azért, hogy formálódjon bennünk az erkölcsi bölcsességre való képesség.

Az irodalmi képzelet arra inspirál bennünket, hogy másokat a történetbe foglalt valóságuk fényében lássunk, nem pedig egy puszta kategória részeként. De ha nem feszítjük meg erkölcsi képzeletünk izmait a történetek olvasása és a tapasztalatainkra való reflektálás révén, nem szabad meglepődnünk, ha azok elsorvadnak.

Egy új metafora

A szépirodalom megnyújtja képzelőerőnket. A szépirodalom sikere a velünk, olvasókkal való kölcsönhatásán múlik. Az olvasás alázatos, befogadó magatartást igényel, ami felkészít bennünket az erkölcsi párbeszédben való részvételhez szükséges erények gyakorlására. Ez a részvétel a virágzó közösség alapja. Míg az individualizmus a digitális színtéren tapasztalható töréseket idézi elő, addig a gyakorlati bölcsességgel táplált erkölcsi párbeszéd közösséget épít.

Az erkölcsi látásmóddal rendelkező közösség elhagyja a közösségi média fogyasztói gondolkodásmódját a gazdagabb kapcsolatok kialakításának érdekében.

Miközben megpróbálhatjuk eszközként használni a közösségi médiát, nem szabad elfelejtenünk, hogy azt soha nem puszta eszközként hozták létre. Igényt tart az időnkre, a figyelmünkre és a nyelvünkre. Postman szerint „a médiánk a mi metaforáink. A metaforáink teremtik meg kultúránk tartalmát”. Azt hiszem, igaza van. Ez az a metafora, amelyen társadalmi kapcsolataink értelme múlik. De felfedezhetünk új metaforákat – a művészet és a zene, az irodalom, a költészet és a filozófia révén -, amelyek elhelyeznek bennünket a megtestesült valóságunkban, és komolyan veszik emberi összetettségünket.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. április 7.