Pünkösd ünnepén érdemes felidézni azt a XX. századi keresztény vallási mozgalmat, amely 1967 óta a katolikus karizmatikus megújulás néven vált ismertté az egész világon, s amelynek első közösségei a 70-es években jelentek meg Magyarországon.
Az egész pünkösdi mozgalom kialakulásában, elterjedésében a Szentlélek igazolta, hogy “ott fú, ahol akar”. Még a XIX. század végén történt, hogy Elena Guerra nővérnek a pápához intézett levelei hatására XIII. Leó a Szentlélekhez való ünnepélyes kilenced imádkozására hívott fel a hívekhez intézett körlevelében (“Provida Matris Caritate”), majd kiadta a Szentlélekről szóló enciklikáját (“Divinum Illud Munus”) és 1901. január 1-én, újév napján ünnepélyesen elimádkozta a “Jöjj Szentlélek Úristen” himnuszt. Ugyanezen a napon valahol messze Rómától, az Egyesült Államokbeli Topekában egy protestáns istentiszteleten a lelkész kézrátétellel végzett imája alkalmával egy asszony addig ismeretlen nyelven kezdett imádkozni, megkapva ezzel a nyelvek adományát, amelyet több hívőnek a Szentlélek-keresztségben való részesülése követett. 1906-ban Los Angelesből, az Asuza Streeten lévő imaházból indult el hasonló pünkösdi ébredési hullám az istenélmény újszerű kísérőjelenségeivel(megtérések, gyógyulások), elterjedve az Egyesült Államok protestáns felekezeteiben (klasszikus pentekosztalizmus).

Az új vallási jelenséggel szemben kialakuló ellenállás miatt a felekezetekből kivált hívőkből alakultak meg az első pünkösdi gyülekezetek. A század közepén megindult második nagy ébredési hullám idején azonban egyre többen igyekeztek megmaradni saját egyházaikban, s ott megosztani tapasztalataikat (új pentekosztalizmus) .

A katolikus karizmatikus megújulás előzményének részben XXIII. János pápának a zsinat idején mondott imáját tekintik: “Újítsd meg csodáidat napjainkban, mint egy új Pünkösdöt!”

Az Egyesült Államokban már a zsinati reformhangulat miatt is aktivizálódott egyes katolikus közösségek tagjai (pl. Cursillio) egyre nagyobb érdeklődést tanúsítottak a Lélek újszerű kiáradása iránt. Más felekezetek tagjainak személyes beszámolója, s egy-egy kézről-kézre járó könyv (Sherrill: “Más nyelveken szólnak”; David Wilkerson: “Kereszt az aszfaltdzsungelben” című, a témában immár klasszikusnak számító írások) elolvasása után következett be 1967-ben Pittsburgh-ben (Pennsylvania, USA) a “katolikus áttörés”, mikor is a pittsburghi katolikus Duquesne-i Egyetem néhány tanára és diákja lelkigyakorlatra vonult el, hogy intenzív imában kérjék a Szentlélek segítségét hitéletük megújításában. A Szentlélek válaszolt, s a lelkigyakorlat három napja alapvetően változtatta meg legtöbbjük életét. A kápolnában történt imádság közben leszállt rájuk a Lélek, mint az apostolokra annak idején az első Pünkösdkor. Egyesek hatalmas békét, mások az isteni szeretetet érezték meg, voltak, akik sírtak örömükben, s voltak, akikből addig általuk nem ismert nyelven tört fel a hála és a spontán dicsőítés, egyesek fizikálisan tapasztalták meg Isten erejét. Az új mozgalom futótűzként terjedt szét Amerikában, majd megjelent az európai katolikusok között is, többek között Magyarországon.

Világviszonylatban a karizmatikusok száma ma már 100 millió fölé emelkedett (katolikusok 10%-a) . A katolikus karizmatikus közösségek nemzetközi koordináló irodája és bizottsága Rómában működik (ICCRS).

VI. Pál pápa a zsinat egyik vezetőjét, a belga Suenens bíborost bízta meg a karizmatikus közösségek koordinálásával. Suenens szerint “a karizmatikus megújulás nem is annyira mozgalom, mint inkább magának a Szentléleknek a mozgása, amely minden keresztényt megérinthet, legyen az világi, vagy a klérus tagja”.

Az 1975-ös szentév alkalmából Rómában rendezett karizmatikus nemzetközi konferencián, VI. Pál pápa az egyház nagy lehetőségének nevezte a megújulást: “Meg kell újítani a világot, visszakell adnia a lelkiséget, a vallásosságot, meg kell nyitnia a zárt ajkat, hogy az újra imádkozzon, dalokat és himnuszokat énekeljen, örvendezzen és tanúságot tegyen Krisztusról!

Az 1976-os philadelphiai eucharisztikus kongresszusról, ahol Suenens és Hume bíborosok és ötven püspök vezetésével 25000 karizmatikus hívő vett részt, a jelen lévő Gál Ferenc teológus professzor a következőképpen emlékezik: “A két és fél órás liturgia a maga összeszedettségével, vidámságával és lelkesedésével valóban megmutatta, hogy a találkozó célja ez volt: ťDicsőítsük az UratŤ.”

II. János Pál pápa szerint “a mozgalomból sugárzó életerő és a jó gyümölcsök arról tanúskodnak, hogy valóban jelen van és működik a Szentlélek az Egyházban” (Róma, 1987). Ratzinger bíboros pedig kijelentette, hogy reménység ez, az idők pozitív jele, Isten korunknak szánt ajándéka. Az ima gazdagságának és örömének felfedezése a teóriákkal és a megmerevedett gyakorlattal szemben.
Yves Congar szerint a megújulás nagy előnye, hogy a Szentlélekkel telt hívők spontán, önkéntes közösségeiben az az erő éled újra, amelyre az egyháznak egy megváltozott korban nagy szüksége van.

A karizmatikus alapélmény az, amiben az apostolok is részesültek az első pünkösdkor, mikor leszállt rájuk a Szentlélek, s ők erőt, bátorságot kaptak, hogy hitelesen tanúságot tegyenek a feltámadott Megváltó Jézus Krisztusról (ApCsel 2. fejezet). A Lélek kiáradásakor határtalan béke és öröm tölti el az embert, közvetlenül megtapasztalva Isten jelenlétét. Ezt a Bibliából ismert élményt sokan a bérmáláskor megkapott kegyelem megújulásaként is értelmezik: “Ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” – ígérte a pünkösdi események előtt Jézus tanítványainak. Karl Rahner teológus szerint a Szentírás és a hagyomány alapján is létezik a Lélek közvetlen megtapasztalásának lehetősége. A karizmatikus szerzők pedig hangsúlyozzák, hogy ez, ha más-más korban különböző mértékben is, de mindig jelen volt az Egyházban.

Létrehozva 2011. május 18.