Egy ideje meguntam a panaszkodást… Nem általánosítok, hogy a magyarok így meg a magyarok úgy… De valljuk be: a hétköznapjaink elég nagy része panaszkodással telik. Magamon talán közlekedés közben tapasztaltam ezt legjobban.

Állandóan találok valami kifogásolnivalót: tömeg van, büdös a bácsi, tolakodik a néni, nyávog a kisgyerek, hangosan hallgatja a zenét a rocker, túl erős a parfümje… stb. Rájöttem, hogy ezzel a hozzáállással annyira a saját kedvemet ásom alá! Pillanatok alatt bepörgetem magam és máris rossz napom van. Nem is beszélve a felebaráti szeretetről meg ilyesmi “sallangokról”, ugye?

Szóval elkezdtem egy új gyakorlatot, ami talán nektek is segíthet, ha még nem próbáltátok: rövid imákat mondok ezekért az emberekért, azon nyomban, magamban. Most már nem csak a tömegközlekedésen, hanem csak úgy, az utcán is. Képzeljétek, nagyon könnyű műfaj!

Eltereli a figyelmed a rossz dolgokról – az Isten rögtön működik, az Ő közelsége és az, hogy behívom Őt egy helyzetbe, egy másik ember életébe, annyira sokat számít! Ráadásul sosem tudom, hogy lesz-e eredménye az imának. Ez a nem-kitartó személyiségem miatt igencsak előnyös velejárója a műfajnak… 

Azért vannak, akik mégis közel kerülnek hozzám valamiért. A bácsi, aki 3 megálló alatt mindennek elhordta a Jóistent… Nagyon fájt, majdnem meg is szólítottam, hogy értem (azaz nem értem), hogy mérges valamiért, de az *összes* olyan csúnya szóval illetni az Istent, amit én önmagában sem használok… Egyszerre volt nehéz és könnyű imádkozni érte, ilyen istenkáromlással még sosem találkoztam. Vagy a stewardess, aki olyan mélyen szomorúnak tűnt… Szerintem befelé sírt, mert kifelé nekik aztán semmit nem lehet.
Rájuk a mai napig gondolok néha egy rövid fohász erejére, amikor eszembe jutnak. 

Jó dolog érzékenynek lenni a körülöttem lévőkre – és végre jobb értelemben!
Nem, nem azt állítom, hogy ettől tökéletes lettem vagy mindenkinek ezt kell csinálnia. Csak annyit akartam megosztani, hogy nekem bejött. 

Forrás

Létrehozva 2018. november 16.