Hittani Kongregáció, 1975. december 29.

I

A mai tudományos kutatások szerint az emberi személyt olyan mélyen érinti a szexualitás, hogy azt az egyes emberek életének megkülönböztető fő vonásait meghatározó tényezők közé kell sorolni. Valójában a [biológiai] nemi identitásból fakadnak azok a tulajdonságok, amelyek biológiai, pszichológiai és lelki szinten azt a személyt, férfit vagy nőt emberré teszik, és ezáltal nagyban meghatározzák az érettség felé vezető fejlődését és a társadalomba való beilleszkedését. Ezért a szexuális kérdések, amint az mindenki számára nyilvánvaló, ma gyakran és nyíltan tárgyalt témák a könyvekben, folyóiratokban, magazinokban és más társadalmi kommunikációs eszközökben.

A mai korban a erkölcs romlása fokozódik, és ennek egyik legsúlyosabb jele a szex féktelen dicsőítése. Ráadásul a társadalmi kommunikáció és a közszórakoztatás révén ez a romlás odáig fajult, hogy behatolt az oktatás területére és megfertőzte az általános gondolkodásmódot.

Ebben a helyzetben egyes pedagógusok, tanárok és erkölcstanárok hozzájárultak a nemek sajátos értékeinek jobb megértéséhez és az életbe való beépítéséhez; másrészt vannak olyanok, akik az emberi személy valódi erkölcsi követelményeivel ellentétes fogalmakat és magatartásformákat terjesztettek. Az utóbbi csoport néhány tagja még olyan messzire ment, hogy a züllött hedonizmust támogatta.

Ennek eredményeként néhány év alatt a korábban hűen őrzött tanítások, erkölcsi kritériumok és életmódok még a keresztények között is nagyon megrendültek. Ma sokan vannak, akik az egyháztól kapott tanításokkal ellentétes, széles körben elterjedt véleményekkel szembesülve azt kérdezik maguktól, mi is az igazság.

II

Az Egyház nem maradhat közömbös e gondolati zavar és erkölcsi lazulás iránt. Valójában ez a kérdés mind a keresztények személyes életének, mind korunk társadalmi életének szempontjából rendkívüli fontosságú.[1]

A püspökök nap mint nap szembesülnek azzal, hogy a hívők egyre nehezebben jutnak hozzá helyes erkölcsi tanításhoz, különösen a szexuális kérdésekben, és hogy a lelkipásztorok egyre nehezebben tudják hatékonyan elmagyarázni ezt a tanítást. A püspökök tudják, hogy pasztorális hivatásukból fakadóan kötelesek gondoskodni híveik szükségleteiről ebben a nagyon komoly kérdésben, és néhányan közülük, illetve a püspöki konferenciák már kiadtak erről fontos dokumentumokat. Mivel azonban a téves vélemények és az azokból fakadó eltérések továbbra is mindenütt terjednek, a Hittani Kongregáció, egyetemes egyházi funkciója [2] és a pápai megbízás alapján, szükségesnek ítélte a jelen nyilatkozat közzétételét.

III

Korunk emberei egyre inkább meg vannak győződve arról, hogy az emberi személy méltósága és hivatása megköveteli, hogy saját értelmük fényében fedezzék fel természetükben rejlő értékeket, azokat folyamatosan fejlesszék és életükben megvalósítsák, hogy egyre nagyobb fejlődésre jussanak.

Erkölcsi kérdésekben az ember nem hozhat értékítéleteket személyes szeszélye szerint: „Az ember lelkiismerete mélyén olyan törvényt érzékel, amelyet nem ő szabott magának, hanem ami engedelmességre kötelezi […] Az embernek ugyanis Isten által írt törvény van a szívében. Ennek engedelmeskedni az ember méltóságának lényege; ez alapján fogják megítélni.”[3]

Sőt, kinyilatkoztatásában Isten a keresztényekkel is megismertette üdvösségtervét, és tanításában és példájában Krisztust, a Megváltót és Megszentelőt állította elénk az élet legfőbb és megváltoztathatatlan törvényeként: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétben, hanem az élet világosságában jár.” [4]

Ezért az ember méltóságának valódi előmozdítása csak akkor lehetséges, ha tiszteletben tartják természetének alapvető rendjét. Természetesen a civilizáció története során az emberi élet konkrét feltételei és szükségletei sokban változtak, és továbbra is változni fognak. De a morál minden fejlődése és minden életforma az ember minden alkotóelemén és alapvető viszonyain alapuló, megváltoztathatatlan elvek által szabott határokon belül kell maradjon – ezek az elemek és viszonyok ugyanis túllépnek a történelmi véletlenszerűségen.

Ezek az ésszel felfogható alapelvek az „isteni törvényben” találhatók, amely „örök, objektív és egyetemes, és amelynek által Isten bölcsességben és szeretetben megalkotott tervével rendet, irányt és kormányzást ad az egész világegyetemnek és az emberi közösség minden útjának. Az ember Isten által arra lett teremtve, hogy részt vegyen ebben a törvényben, úgyhogy az isteni gondviselés szelíd rendelkezése alatt egyre jobban megismerheti a változatlan igazságot.” [5] Ez az isteni törvény elérhető az elménk számára.

IV

Ezért tévednek sokan, akik ma azt állítják, hogy sem az emberi természetben, sem a kinyilatkoztatott törvényben nem találhatók olyan abszolút és változatlan normák, amelyek az egyes cselekedetekre vonatkoznának, kivéve azokat, amelyek az általános szeretet törvényében és az emberi méltóság tiszteletben tartásában fejeződnek ki. Állításuk bizonyítékaként azt hozzák fel, hogy az úgynevezett természeti törvény normáit vagy a Szentírás parancsait csak egy adott történelmi pillanatban egy adott kultúra kifejezésének kell tekinteni.

Valójában azonban az isteni kinyilatkoztatás és a filozófiai bölcsesség a maga rendjében hangsúlyozza az emberi természet hiteles követelményeit. Ezáltal szükségszerűen megnyilvánulnak az emberi természet alkotóelemeibe beírt, megváltoztathatatlan törvények, amelyek minden értelmes lénnyel azonosnak bizonyulnak.

Továbbá Krisztus Egyházát „az igazság oszlopának és alapjának” [6] alapította. A Szentlélek segítségével az Egyház szüntelenül őrzi és hibátlanul adja tovább az erkölcsi rend igazságait, és hitelesen értelmezi nemcsak a kinyilatkoztatott pozitív jogot, hanem „az erkölcsi rendnek azokat az alapelveit is, melyek az emberi természetben magában gyökereznek” [7] és az ember teljes fejlődésére és megszentelődésére vonatkoznak. Az Egyház valójában egész történelme során mindig is abszolút és megváltoztathatatlan értéknek tekintette a természeti törvény bizonyos előírásait, és azok megszegését az Evangélium tanításával és szellemével ellentétesnek tartotta.

V

Mivel a szexuális erkölcs az emberi és keresztény élet alapvető értékeit érinti, ez az általános tanítás a szexuális erkölcsre is egyformán vonatkozik. Ezen a területen olyan elvek és normák léteznek, amelyeket az Egyház mindig habozás nélkül továbbadott tanításának részeként, függetlenül attól, hogy a világ véleménye és erkölcse mennyire ellentétes volt ezekkel. Ezek az elvek és normák nem egy bizonyos kultúratípusból erednek, hanem az isteni törvény és az emberi természet ismeretéből. Ezért nem tekinthetők elavultnak vagy kétségesnek azzal az ürüggyel, hogy új kulturális helyzet alakult ki.

Ezek az alapelvek ihlették a II. Vatikáni Zsinat buzdításait és iránymutatásait a férfi és a nő egyenlő méltóságát figyelembe vevő, és különbségüket tiszteletben tartó társadalmi élet oktatására és szervezésére vonatkozóan. [8]

Az „emberi szexuális természetéről és az ember szaporodási képességről” szólva a zsinat megjegyezte, hogy ezek „csodálatosan meghaladják az alacsonyabb fejlettségű élőlények tulajdonságait.” [9] Ezután különös gondot fordított arra, hogy kifejtse a házasságban megnyilvánuló emberi szexualitásra vonatkozó elveket és kritériumokat, amelyek a szexualitás sajátos funkciójának végső célján alapulnak.

E tekintetben a zsinat kijelenti, hogy a házas életre jellemző cselekedetek erkölcsi jósága, amelyek az igazi emberi méltóságnak megfelelően vannak rendezve, „nem függ kizárólag az őszinte szándéktól vagy a motívumok értékelésétől. Ezt objektív normáknak kell meghatározniuk. Ezek az emberi személy és cselekedeteinek természetén alapulnak, és megőrzik a kölcsönös önátadás és az emberi nemzés teljes értelmét az igaz szeretet keretében.” [10]

Ezek a záró szavak röviden összefoglalják a zsinat tanítását – melyet ugyanazon konstitúció korábbi részében [11] részletesebben kifejtettek – a szexuális aktus végső céljáról és erkölcsi megítélésének fő kritériumáról: e cselekmény erkölcsi jóságát annak végső céljának tiszteletben tartása biztosítja.

Ugyanez az elv, melyet az Egyház az isteni kinyilatkoztatásból és a természeti törvény hiteles értelmezéséből merít, alapja hagyományos tanításának is, amely kimondja, hogy a szexuális funkció használata csak az igazi házasságban nyer el igazi értelmét és erkölcsi helyességét. [12]

VI

Jelen Nyilatkozatnak nem célja, hogy a szexuális képesség minden visszaélésével, vagy a tisztaság gyakorlásának minden elemével foglalkozzon. Célja inkább az, hogy az egyház tanítását bizonyos konkrét kérdésekben megismételje, tekintettel a súlyos tévedések és a széles körben elterjedt helytelen magatartásformák elleni sürgős fellépés szükségességére.

VII

Ma sokan állítják, hogy joguk van a házasság előtti szexuális egyesüléshez, legalábbis azokban az esetekben, amikor a házasság szilárd szándéka és a partnerek pszichológiájában már valamilyen formában meglévő házastársi szeretet megköveteli ezt a kiteljesedést, amelyet ők természetesnek tartanak. Ez különösen akkor igaz, ha a házasságkötést körülmények akadályozzák, vagy ha ez az intim kapcsolat szükségesnek tűnik a szerelem megőrzése érdekében.

Ez a vélemény ellenkezik a keresztény tanítással, amely kimondja, hogy minden szexuális aktusnak a házasság keretein belül kell történnie. Bármennyire is szilárd legyen azok szándéka, akik ilyen korai szexuális kapcsolatot élnek, a tény az, hogy ezek a kapcsolatok nem biztosíthatják őszintén és hűségesen a férfi és a nő közötti személyes kapcsolatot, és főleg nem védhetik meg ezt a kapcsolatot a szeszélyektől és a hullámzásoktól. Jézus azonban stabil kapcsolatot akart, és visszaállította annak eredeti követelményét, kezdve a szexuális különbséggel. „Nem olvastátok, hogy a Teremtő a kezdetektől fogva férfinak és nőnek teremtette őket, és azt mondta: Ezért elhagyja a férfi az apját és anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és a kettő egy testté válik? Így tehát többé nem két test, hanem egy test. Amit tehát Isten egyesített, azt az ember ne válassza szét.” [13] Szent Pál még egyértelműbb, amikor megmutatja, hogy ha hajadonok vagy özvegyek nem tudnak tisztán élni, akkor nincs más választásuk, mint a házasság stabil egyesülése: „… jobb megházasodni, mint a vágytól lángolni.” [14] A házasság által ugyanis a házasok szeretete beolvad abba a szeretetbe, amelyet Krisztus visszavonhatatlanul tanúsít az Egyház iránt, [15] míg az erkölcstelen szexuális kapcsolat [16] bemocskolja a Szentlélek templomát, amivé a keresztény ember vált. A szexuális egyesülés tehát csak akkor törvényes, ha a férfi és a nő között végleges életközösség jött létre.

Ezt értette és tanította mindig az Egyház [17], és tanításában mély egyetértést talál az emberek gondolkodásában és a történelem tanulságaiban.

A tapasztalat arra tanít, hogy a szeretetnek a házasság stabilitásában kell megalapozódnia, ha a szexuális közösülés valóban megfelel saját végső céljának és az emberi méltóság követelményeinek. Ezek a követelmények egy társadalom által szentesített és garantált házassági szerződést igényelnek, amely mind a férfi és a nő kizárólagos egyesülésének, mind családjuk és az emberi közösség javának szempontjából alapvető fontosságú életállapotot hoz létre. A házasság előtti kapcsolatok ugyanis legtöbbször kizárják a gyermekvállalás lehetőségét. Amit házastársi szeretetnek ábrázolnak, nem képes – ahogyan feltétlenül kellene lennie – apai és anyai szeretetté fejlődni. Ha mégis így történik, az a gyermekek kárára lesz, akik így megfosztva maradnak attól a stabil környezettől, amelyben fejlődniük kellene, hogy megtalálják az utat és az eszközöket a társadalomba való beilleszkedéshez.

Azoknak, akik házasságban kívánnak egyesülni, ezért külsőleg és a társadalom számára érvényes módon kell kifejezniük beleegyezésüket. A hívők esetében a házastársi életközösség létrehozásához való beleegyezésüket az egyház törvényei szerint kell kifejezniük. Ez a beleegyezés teszi házasságukat Krisztus szentségévé.

VIII

Jelenleg vannak olyanok, akik pszichológiai megfigyelésekre alapozva megengedőnek, sőt teljesen elfogadhatónak kezdik ítélni a bizonyos emberek közötti homoszexuális kapcsolatokat. Ez ellentétben áll a Magisztérium állandó tanításával és a keresztény nép erkölcsi érzékével.

Megkülönböztetést tesznek, és ez bizonyos okokból indokoltnak tűnik, azok között a homoszexuálisok között, akiknek hajlama hamis nevelésből, normális szexuális fejlődés hiányából, szokásból, rossz példából vagy más hasonló okokból fakad, és ez átmeneti vagy legalábbis nem gyógyíthatatlan, és azok között, akik valamilyen veleszületett ösztön vagy gyógyíthatatlannak ítélt kóros állapot miatt gyógyíthatatlan homoszexuálisok.

Ez utóbbi kategóriába tartozó személyek esetében egyesek arra a következtetésre jutnak, hogy hajlamuk annyira természetes, hogy az ő esetükben igazolja a homoszexuális kapcsolatokat a házassághoz hasonló, őszinte élet- és szeretetközösségben, amennyiben ezek a homoszexuálisok képtelenek elviselni a magányos életet.

A pasztorális területen ezeket a homoszexuálisokat minden bizonnyal megértéssel kell kezelni, és abban a reményben kell tartani, hogy leküzdik személyes nehézségeiket és a társadalomba való beilleszkedésük képtelenségét. Bűnösségüket körültekintően kell megítélni. De nem alkalmazható olyan pasztorális módszer, amely erkölcsi igazolást adna ezeknek a cselekedeteknek azzal az indokkal, hogy azok összhangban állnak ezeknek az embereknek a helyzetével. Az objektív erkölcsi rend szerint ugyanis a homoszexuális kapcsolatok olyan cselekmények, melyekből hiányzik a lényegi és elengedhetetlen cél. A Szentírásban súlyos bűnben ítélik el őket, sőt Isten elutasításának szomorú következményeként mutatják be. [18] A Szentírás ítélete természetesen nem engedi meg azt a következtetést, hogy mindazok, akik ebben az anomáliában szenvednek, személyesen felelősek érte, de tanúsítja, hogy a homoszexuális cselekmények önmagukban rendellenesek, és semmilyen esetben sem fogadhatók el.

IX

A maszturbáció súlyos erkölcsi rendellenességet jelentő tradicionális katolikus doktrína ma gyakran kétségbe vonásra kerül, vagy kifejezetten tagadják azt. Azt állítják, hogy a pszichológia és a szociológia szerint ez a szexuális fejlődés normális jelensége, különösen a fiatalok körében. Azt állítják, hogy valódi és súlyos bűn csak abban az esetben áll fenn, ha az alany szándékosan önmagába zárva („ipsation”) élvezi az önkielégítést, mert ebben az esetben a cselekmény valóban ellentétes lenne a különböző nemű személyek közötti szeretetteljes közösséggel, melyet egyesek a szexuális képesség használatának elsődleges céljaként tartanak.

Ez a vélemény ellentmond a Katolikus Egyház tanításának és lelkipásztori gyakorlatának. Bármennyire is erősek bizonyos biológiai és filozófiai érvek, melyeket teológusok is néha felhoznak, valójában mind az Egyház Tanítóhivatala – állandó hagyományának megfelelően –, mind a hívők erkölcsi érzéke habozás nélkül kijelentette, hogy a maszturbáció önmagában és súlyosan rendellenes cselekedet.[19] Ennek fő oka az, hogy bármi is legyen a cselekvés indítéka, a szexuális képességnek a normális házastársi kapcsolatokon kívüli szándékos használata lényegében ellentétes a képesség végső rendjével. Ugyanis hiányzik belőle a morális rend által megkövetelt szexuális kapcsolat, nevezetesen az a kapcsolat, amely „a kölcsönös önátadás és az emberi nemzés teljes értelmét valósítja meg az igaz szerelem keretében”.[20] A szexuális élet minden szándékos gyakorlása ennek a szabályos kapcsolatnak kell, hogy fenntartva maradjon. Még ha nem is bizonyítható, hogy a Szentírás név szerint elítéli ezt a bűnt, az egyházi hagyomány helyesen értelmezte úgy, hogy az Újszövetség elítéli, amikor „tisztátalanságról”, „szemérmetlenségről” és más, a tisztaságnak és önmegtartóztatásnak ellentmondó bűnökről beszél.

Szociológiai felmérésekkel meg lehet állapítani ennek a rendellenességnek a gyakoriságát a vizsgált helyek, népességek vagy körülmények szerint. Így tényeket lehet felfedezni, de a tények nem képeznek kritériumot az emberi cselekedetek erkölcsi értékének megítélésére.[21] A kérdéses jelenség gyakorisága bizonyára összefügg az eredendő bűn nyomán az emberben meglévő gyengeséggel, de összefügg az Isten-tudat elvesztésével, a bűn kereskedelmi forgalomba hozatalával járó erkölcsi romlással, a sok nyilvános szórakoztató műsor és kiadvány féktelen erkölcstelenségével, valamint a tisztaság őrzőjének tekintett szemérmesség elhanyagolásával is.

A maszturbáció témájában a modern pszichológia sok érvényes és hasznos információval szolgál a morális felelősségről való méltányosabb ítélet megalkotásához és a pasztorális tevékenység irányának meghatározásához. A pszichológia segít megérteni, hogy a serdülőkor éretlensége (amely néha később is megmaradhat), a pszichológiai egyensúlyhiány vagy a szokás hogyan befolyásolhatja a viselkedést, csökkentve a cselekmény szándékosságát, és olyan helyzetet teremtve, amelyben szubjektíven nem mindig áll fenn súlyos vétkesség. Általánosságban azonban nem szabad feltételezni a súlyos felelősség hiányát, mert ez az emberek erkölcsi képességeinek félreértelmezése lenne.

A pasztorális szolgálatban a konkrét esetek megfelelő megítélése érdekében az emberek szokásos viselkedését teljes egészében kell figyelembe venni, nemcsak az egyén szeretet- és igazságosság-gyakorlatát, hanem az egyénnek a tisztaságra vonatkozó különleges parancsok betartására fordított gondosságát is. Különösen meg kell vizsgálni, hogy az egyén alkalmazza-e a szükséges természetes és természetfeletti eszközöket, melyeket a keresztény aszkézis hosszú tapasztalata ajánl a szenvedélyek legyőzésére és az erényben való előrehaladásra.

X

A szexualitás területén a morális törvény betartása és a tisztaság gyakorlása jelentősen veszélybe került, különösen a kevésbé buzgó keresztények körében, mivel manapság az a tendencia érvényesül, hogy a súlyos bűn valóságát, legalábbis az emberek tényleges életében, amennyire csak lehetséges, minimalizálják, ha nem tagadják egyenesen.

Vannak, akik odáig mennek, hogy azt állítják, hogy a halálos bűn, amely elválaszt Istentől, csak Isten hívásának közvetlen ellentétében megnyilvánuló formális elutasításban, vagy a szomszéd iránti szeretettől teljesen és szándékosan elzárkózó önzésben létezik. Azt mondják, hogy csak akkor kerül sor az alapvető döntésre, vagyis arra a döntésre, amely teljes mértékben elkötelezi az embert, és amely szükséges a halálos bűn létezéséhez; ezzel a döntéssel az ember személyiségének legmélyéből felveszi vagy megerősíti alapvető hozzáállását Istenhez vagy az emberekhez. Ezzel szemben az úgynevezett „perifériás” cselekedetek (amelyek állítólag általában nem járnak döntő választással) nem mennek olyan messzire, hogy megváltoztassák az alapvető választást, annál is kevésbé, mert gyakran, mint megfigyelhető, szokásból fakadnak. Így ezek a cselekedetek gyengíthetik az alapvető választást, de nem olyan mértékben, hogy teljesen megváltoztassák. E szerzők szerint az alapvető választás Isten iránti irányának megváltozása kevésbé könnyen következik be a szexuális tevékenység területén, ahol az ember általában nem teljesen tudatos és felelősségteljes módon szegi meg az erkölcsi rendet, hanem inkább a szenvedély, a gyengeség, az éretlenség hatására, néha még azzal az illúzióval is, hogy így szereti a másikat. Ehhez gyakran hozzáadódik a társadalmi környezet nyomása.

A valóságban azonban éppen az alapvető választás határozza meg végső soron az ember erkölcsi beállítottságát. Ez azonban bizonyos cselekedetekkel teljesen megváltozhat, különösen akkor, ha – mint gyakran előfordul – ezeket előző, felületesebb cselekedetek előkészítik. Mindenesetre téves azt állítani, hogy bizonyos cselekedetek önmagukban nem elegendők a halálos bűn elkövetéséhez.

Az egyház tanítása szerint a halálos bűn, amely ellentétes Istennel, nem csak a szeretet parancsának formális és közvetlen megtagadásában áll. Ugyanúgy megtalálható minden szándékos, súlyos erkölcsi törvény megszegésében, melyben az igazi szeretet hiányzik.

Krisztus maga jelölte meg a szeretet kettős parancsát az erkölcsi élet alapjaként. De ezen a parancson múlik „az egész törvény és a próféták is” [22]. Ezért magában foglalja a többi különös parancsot is. Valójában a fiatalembernek, aki azt kérdezte: „… mit tegyek, hogy örök életem legyen?”, Jézus így válaszolt: „… ha be akarsz lépni az életbe, tartsd meg a parancsokat… Ne ölj. Ne paráználkodj. Ne lopj. Ne tégy hamis tanúvallomást. Tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” [23]

Az ember tehát nemcsak akkor vétkezik halálosan, ha cselekedete közvetlenül Isten és a felebarát iránti szeretet megvetéséből fakad, hanem akkor is, ha tudatosan és szabad akaratából, bármilyen okból, valami súlyosan rendellenes dolgot választ. Mert ebben a választásban, mint már fentebb mondtuk, már benne van az isteni parancs megvetése: az ember elfordul Istentől és elveszíti a szeretetet. A keresztény hagyomány és az egyház tanítása szerint, és ahogyan azt a józan ész is elismeri, a szexualitás erkölcsi rendje olyan magas emberi életértékeket foglal magában, hogy [ennek] minden közvetlen megsértése objektíven súlyos.[24]

Igaz, hogy a szexuális bűnökben, azok jellegére és okaira tekintettel, könnyebben előfordul, hogy a szabad beleegyezés nem teljes; ez a tény óvatosságra int minden ítéletben a cselekvő felelősségét illetően. Ebben a kérdésben különösen helyénvaló felidézni a Szentírás következő szavait: „Az ember a látszatot nézi, Isten pedig a szívet.” [25] Azonban, bár óvatosság ajánlott egy adott bűnös cselekedet szubjektív súlyosságának megítélésében, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a szexuális területen nem lehet halálos bűnt elkövetni.

A lelkipásztoroknak ezért türelmesnek és jóságosnak kell lenniük, de nem szabad Isten parancsait sem érvénytelenné tenniük, sem az emberek felelősségét indokolatlanul csökkenteniük. „Krisztus üdvözítő tanításának semmilyen módon csökkentése a lelkek iránti szeretet kiemelkedő formája. De ezt mindig türelmességnek és jóságnak kell kísérnie, ahogyan azt az Úr maga is példázta az emberekkel való bánásmódjában. Nem ítélni, hanem üdvözíteni jött, ezért valóban szigorú volt a gonoszsággal szemben, de irgalmas az egyénekkel.” [26]

XI

Mint már fentebb említettük, e Nyilatkozat célja, hogy a mai körülmények között felhívja a hívek figyelmét bizonyos tévedésekre és magatartásformákra, amelyekkel óvatosnak kell lenniük. A tisztaság erénye azonban korántsem korlátozódik a már felsorolt hibák elkerülésére. Magasabb és pozitívabb célokat tűz ki maga elé. Ez az erény az egész személyiséget érinti, mind a belső, mind a külső magatartás tekintetében.

Az egyéneknek élethelyzetüknek megfelelően kell rendelkezniük ezzel az erénnyel: egyesek számára ez az Istennek szentelt szüzességet vagy cölibátust jelenti, ami kiváló módja annak, hogy osztatlan szívvel könnyebben odaadják magukat egyedül Istennek.[27] Mások számára ez a morális törvény által meghatározott formát ölt, attól függően, hogy házasok vagy egyedülállók. De bármilyen legyen is az életállapot, a tisztaság nem csupán külső állapot; az ember szívét is tisztává kell tennie, Krisztus szavai szerint: „Hallottátok, hogy meg van írva: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki csak megnéz egy nőt, már paráználkodott vele a szívében.” [28]

A tisztaság része annak az önmegtartóztatásnak, melyet Szent Pál a Szentlélek ajándékai között sorol fel, miközben az érzékiséget a keresztény számára különösen méltatlan bűnnek ítéli, amely kizárja a mennyek országába való belépést.[29] „Isten azt akarja, hogy mindenki szent legyen. Azt akarja, hogy tartózkodjatok a paráználkodástól, és mindannyian tudjátok, hogyan kell szent és tisztességes módon használni a saját testeteket, és ne adjátok át magatokat az önző vágyaknak, mint a pogányok, akik nem ismerik Istent. Azt akarja, hogy senki ne vétkezzen soha azzal, hogy ezekben a dolgokban kihasználja testvérét. … Isten arra hívott minket, hogy szentek legyünk, nem pedig erkölcstelenek. Más szóval, aki ellenzi ezt, nem emberi hatalomnak ellenzi, hanem Istennek, aki nektek adta Szentlelkét.” [30] „Közöttetek ne legyen szó semmiféle paráználkodásról, tisztátalanságról vagy erkölcstelen viselkedésről: ez nem illik a szentekhez! Mert biztos lehetsz benne, hogy senki, aki paráználkodik, tisztátalanságban él vagy promiszkuitásnak hódol – ami hamis isten imádása –, nem örökölhet semmit Isten országából. Ne hagyd, hogy bárki üres érvekkel megtévesszen: Isten haragja éppen ezért a feslett életmód miatt száll azokra, akik ellene lázadnak. Gondoskodjatok róla, hogy ne tartozzatok közéjük. Egyszer sötétség voltatok, de most az Úrban világosság vagytok; legyetek olyanok, mint a világosság gyermekei, mert a világosság hatása teljes jóságban, igaz életben és igazságban nyilvánul meg.” [31]

Ezenkívül az apostol rámutat a tisztaság gyakorlásának kifejezetten keresztény indokára, amikor a paráználkodás bűnét nemcsak azért ítéli el, mert ez a cselekedet káros a felebarátra vagy a társadalmi rendre, hanem azért is, mert a paráználkodó vétkezik Krisztus ellen, aki megváltotta őt a vérével, és akinek tagja, valamint a Szentlélek ellen, akinek temploma. „Tudjátok bizonyára, hogy testetek Krisztus testének tagjai. […] Minden más bűn a testen kívül történik, de a paráználkodás a saját testetek ellen való bűn. Tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma, aki bennetek van, mert Istentől kaptátok. Nem a saját tulajdonotok vagytok, megvásároltak és kifizettek titeket. Ezért kell testeteket Isten dicsőségére használnotok.” [32]

Minél jobban értékelik a hívők a tisztaság értékét és annak szükséges szerepét férfiak és nők életében, annál jobban megértik egyfajta lelki ösztönből annak erkölcsi követelményeit és tanácsait. Ugyanígy jobban tudják majd elfogadni és végrehajtani, az egyház tanításának engedelmes szellemében, amit a helyes lelkiismeret konkrét esetekben diktál.

XII

Szent Pál apostol élénk szavakkal írja le a bűn rabszolgájává vált ember fájdalmas belső küzdelmét: a „gondolatainak törvénye” és a „tagjaiban lakozó bűn törvénye” közötti küzdelmet, amely fogva tartja őt.[33] Az ember azonban Jézus Krisztus kegyelméből megszabadulhat „halálra ítélt testétől”.[34] E kegyelemben részesülnek azok, akiket ez igazolt, és akiket „a Krisztus Jézusban élő élet törvénye megszabadított a bűn és a halál törvényétől”.[35] Ezért int az apostol: „Ne uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben, és ne engedelmeskedjetek testi vágyaknak!”[36]

Ez a szabadulás, amely alkalmassá tesz az új életben való Isten szolgálatára, azonban nem szünteti meg az eredendő bűnből származó bujaságot, sem a gonoszra való hajlamot ebben a világban, amely „a gonosz hatalmában van”.[37] Ezért buzdítja az apostol a hívőket, hogy Isten erejével győzzék le a kísértéseket [38], és hitükkel, éber imádságukkal [40] és a testet a Léleknek alávető szigorú életmóddal álljanak ellen a Sátán cseleinek [41].

A keresztény élet Krisztus nyomdokaiban való élete megköveteli, hogy mindenki „tagadja meg önmagát, és naponta vegye fel keresztjét” [42] a jutalom reményében, mert „ha vele haltunk meg, vele is élünk” [43]. Ezeknek a sürgető buzdításoknak megfelelően a mai hívőknek, sőt ma még inkább, mint valaha, az egyház által mindig ajánlott eszközöket kell használniuk a tisztességes életre. Ezek az eszközök a következők: az érzékek és az elme fegyelme, éberség és körültekintés a bűnbeesés alkalmaitól való tartózkodásban, a szemérmesség betartása, a szabadidő mérsékelt eltöltése, egészséges időtöltés, szorgalmas imádság és a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségeinek gyakori vétele. Különösen a fiataloknak kell komolyan ápolniuk az istenszülő Szűz Mária iránti tiszteletet, és példaként tekinteniük a szentek és más hívek, különösen a fiatalok életére, akik a tisztaság gyakorlásában kiemelkedtek.

Különösen fontos, hogy mindenki nagyra becsülje a tisztaság erényét, annak szépségét és vonzerejét. Ez az erény növeli az ember méltóságát, és képessé teszi őt az igaz, önzetlen, önzetlen és másokat tisztelő szeretetre.

XIII

A püspökök feladata, hogy a híveket a szexuális erkölcsre vonatkozó erkölcsi tanításban oktassák, bármilyen nagyok is legyenek a nehézségek ennek a munkának a végrehajtásában a mai általános eszmék és gyakorlatok fényében. Ezt a hagyományos tanítást mélyebben kell tanulmányozni. Úgy kell átadni, hogy megfelelően megvilágítsa azok lelkiismeretét, akik új helyzetekkel szembesülnek, és gazdagítani kell mindazon elemekkel, amelyek igazán és hasznosan előadhatók az emberi szexualitás jelentéséről és értékéről. De a jelen nyilatkozatban megerősített erkölcsi élet elveit és normáit hűen be kell tartani és tanítani. Különösen fontos, hogy a hívek megértsék: az Egyház nem azért tartja fenn ezeket az elveket, mert azok régi és sérthetetlen babonák lennének, vagy mert valamilyen manicheusi előítéletből fakadnának, amint azt gyakran állítják, hanem azért, mert biztosan tudja, hogy azok teljes összhangban vannak a teremtés isteni rendjével és Krisztus szellemével, és így az emberi méltósággal is.

A püspökök feladata továbbá, hogy gondoskodjanak arról, hogy a teológiai karokon és a szemináriumokban a hit által megvilágított és az Egyház tanítóhivatala által irányított egészséges tanítás kerüljön oktatásra. A püspököknek gondoskodniuk kell arról is, hogy a gyóntatók világosítsák meg a lelkiismeretet, és hogy a katekétikai oktatás tökéletes hűséggel kövesse a katolikus tanítást.

A püspökök, a papok és munkatársaik feladata, hogy figyelmeztessék a hívőket a könyvekben, folyóiratokban és nyilvános gyűléseken gyakran hangoztatott téves véleményekre.

Elsősorban a szülők, de a fiatalok tanítói is arra kell törekedjenek, hogy gyermekeiket és tanítványaikat teljes körű neveléssel koruknak megfelelő pszichológiai, érzelmi és erkölcsi érettségre vezessék. Ezért körültekintően adjanak nekik koruknak megfelelő tájékoztatást, és szorgalmasan alakítsák akaratukat a keresztény erkölcsnek megfelelően, nemcsak tanácsokkal, hanem mindenekelőtt saját életük példájával, Isten segítségére támaszkodva, amelyet imádságban nyernek. Ugyanígy védjék meg a fiatalokat a számtalan veszélytől, melyekkel nincsenek tisztában.

A művészek, az írók és mindazok, akik a társadalmi kommunikáció eszközeit használják, hivatásukat keresztény hitüknek megfelelően és annak tudatában kell gyakorolniuk, hogy hatalmas befolyással bírnak. Ne feledjék, hogy „az objektív erkölcsi rend elsőbbségét mindenkinek abszolútnak kell tekintenie” [44], és hogy helytelen, ha ezt bármilyen úgynevezett esztétikai cél, anyagi haszon vagy siker elé helyezik. Akár művészeti vagy irodalmi alkotásokról, közszórakoztatásról vagy tájékoztatásról van szó, minden egyes embernek a saját területén tapintattal, körültekintéssel, mértékletességgel és valódi értékítélettel kell eljárnia. Így, ahelyett, hogy hozzájárulnának a viselkedés egyre növekvő engedékenységéhez, minden egyes ember hozzájárul annak korlátozásához, sőt a társadalom erkölcsi légkörének egészségesebbé tételéhez.

Minden laikusnak pedig az apostoli munkában megillető jogai és kötelességei alapján arra kell törekednie, hogy ugyanígy cselekedjen.

Végül mindenkit emlékeztetni kell a II. Vatikáni Zsinat szavaira: „A Szent Zsinat ugyancsak megerősíti, hogy a gyermekeknek és a fiataloknak joguk van ahhoz, hogy becsületes lelkiismerettel mérlegeljék az erkölcsi értékeket, személyes döntésükkel elfogadják azokat, és egyre jobban megismerjék és szeressék azokat. Ezért a Zsinat minden emberfeletti hatalommal rendelkező személyt és az oktatásban vezető tisztséget betöltőket buzdítja, hogy gondoskodjanak arról, hogy a fiatalok soha ne legyenek megfosztva ettől a szent jogtól.” [45]

1975. november 7-én, az aláíró Szent Hittani Kongregáció prefektusának adott audiencián, az isteni gondviselés által VI. Pál pápa jóváhagyta, megerősítette és közzétételre rendelte ezt a nyilatkozatot „Bizonyos kérdésekről a szexuális erkölcs terén”.

Kelt Rómában, a Szent Hittani Kongregáció székhelyén, 1975. december 29-én.

Franjo Seper bíboros

prefektus

Jerome Hamer, O.P.

Lorium címzetes érsek

titkár

Forrás angol nyelven

Nem hivatalos magánfordítás. A szerk.

————————————

VÉGJEGYZET

1. Vö. II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat, Egyház a modern világban című konstitúció, „Gaudium et Spes”, 47 AAS 58 (1966), 1067. o.
2. Vö. Apostoli konstitúció „Regimini Ecclesiae Universae”, 29 (1967. augusztus 15.) AAS 89 (1967), 1067. o.
3. „Gaudium et Spes”, 16 AAS 58 (1966), 1037. o.
4. Jn 8,12.
5. II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat, Nyilatkozat „Dignitatis Humanae”, 3 AAS 58 (1966), 931. o.
6. 1 Tim 3,15
7. „Dignitatis Humanae”, 14 AAS 58 (1966), 940. o.; vö. XI. Piusz, enciklika „Casti Connubii”, 1930. december 31., AAS 22 (1930), 579–580. o.; XII. Piusz, beszéd, 1954. november 2., AAS 46 (1954), 671–672. o.; XXIII. János, enciklika „Mater et Magistra”, 1961. május 15., AAS 53 (1961), 457. o.; VI. Pál, enciklika „Humanae Vitae”, 4, 1968. július 25., AAS 60 (1968), 483. o.
8. Vö. II. Vatikáni Zsinat, Nyilatkozat „Gravissimum Educationis”, 1, 8: AAS 58 (1966), 729–730. o.; 734–736. „Gaudium et Spes”, 29, 60, 67 AAS 58 (1966), 1048–1049, 1080–1081, 1088–1089. o. 1048 1049, 1080-1081, 1088-1089.
9. „Gaudium et Spes”, 51 AAS 58 (1966), 1072. o.
10. Uo; vö. még 49 loc cit, 1069-1070. o.
11. Uo, 49, 50 loc cit, 1069-1072.
12. Jelen nyilatkozat nem tér ki részletesen a házasságon belüli szexuális élet normáira; ezeket a normákat az „Casti Connubii” és a „Humanae Vitae” enciklikák világosan megfogalmazták.
13. Vö. Mt 19:4-6.
14. I Kor 7,9.
15. Vö. Ef 5,25-32.
16. A házasságon kívüli nemi közösülés formálisan elítélt I Kor 5,1; 6,9; 7,2; 10,8 Ef. 5,5; I Tim 1,10; Zsid 13,4; és kifejezett okokkal I Kor 6,12-20.
17. Vö. IV. Ince pápa, „Sub catholica professione” levele, 1254. március 6., DS 835; II. Piusz, „Propos damn in Ep Cum sicut accepimus.” 1459. november 13., DS 1367; a Szent Hivatal rendeletei, 1665. szeptember 24., DS 2045; 1679. március 2., DS 2148 XI. Piusz, enciklika „Casti Connubii”, 1930. december 31., AAS 22 (1930), 558–559. o.
18. Róm 1:24–27 „Ezért Isten átadta őket a mocskos vágyaiknak és azoknak a cselekedeteknek, amelyekkel meggyalázzák saját testüket, mivel elhagyták az igazságot a hazugságért, és a teremtő helyett a teremtményeket imádták és szolgálták, aki örökké áldott. Ámen! Ezért hagyta őket Isten megalázó szenvedélyeikre; ezért fordultak nők a természetes nemi közösülésről a természetellenes gyakorlatokra, és ezért hagyták el a férfiak a természetes nemi közösülést, hogy egymás iránti szenvedélyükkel égjenek, és férfiak szégyentelen dolgokat cselekedjenek férfiakkal, és perverziójukért méltó büntetést kapjanak.” Lásd még, mit mond Szent Pál a „masculorum concubitores”-ról az I Kor 6:10-ben; I Tim 1:10-ben.
19. Vö. IX. Leó, „Ad splendidum nitentis” levél, 1054. év, DS 687-688, a Szent Hivatal 1679. március 2-i rendelete: DS 2149; XII. Pius, „Allocutio”, 1953. október 8., AAS 45 (1953), 677-678. o.; 1956. május 19., AAS 48 (1956), 472-473. o.
20. „Gaudium et Spes”, 51 AAS 58 (1966), 1072. o.
21. „… bár a szociológiai felmérések hasznosak ahhoz, hogy jobban megismerjük egy adott hely lakóinak gondolkodásmódját, azoknak az embereknek a szorongásait és szükségleteit, akiknek hirdetjük Isten igéjét, valamint azt az ellenállást, amelyet a modern gondolkodásmód támaszt azáltal, hogy elterjedt nézet szerint a tudományon kívül nincs más legitim tudásforma, a felmérésekből levont következtetések önmagukban nem lehetnek az igazság meghatározó kritériumai.” VI. Pál, apostoli buzdítás „Quinque iam anni.” 1970. december 8., AAS 63 (1971), 102. o.
22. Mt 22:38, 40.
23. Mt 19:16-19.
24. Vö. 17. és 19. jegyzet a Szent Hivatal 1666. március 18-i rendeletéhez, DS 2060; VI. Pál, enciklika „Humanae Vitae”, 13, 14 AAS 60 (1968), 489-496. o.
25. Sám 16,7.
26. VI. Pál, enciklika „Humanae Vitae”, 29 AAS 60 (1968), 501. o.
27. Vö. 1 Kor 7,7.34; Tridenti zsinat, XXIV. ülés, 10. kanon, DS 1810; II. Vatikáni Zsinat, „Lumen Gentium” konstitúció, 42 43, 44 AAS 57 (1965), 47-51. Püspöki Zsinat, „De Sacerdotio Ministeriali”, II. rész, 4, b: AAS 63 (1971), 915-916.
28. Mt 5,28.
29. Vö. Gal 5,19–23; 1 Kor 6,9–11.
30. 1 Thessz 4,3–8; vö. Kol 3,5–7; 1 Tim 1,10.
31. Ef 5,3–8; vö. 4,18–19.
32. I Kor 6:15, 18-20.
33. Vö. Róm 7:23.
34. Vö. Róm 7:24-25.
35. Vö. Róm 8:2.
36. Róm 6:12.
37. I Jn 5:19.
38. Vö. I Kor 10:13.
39. Ef 6,11.
40. Vö. Ef 6,16.18.
41. Vö. 1 Kor 9,27.
42. Lk 9,23.
43. 2 Tim 2,11-12.
44. A II. Vatikáni Zsinat „Inter Mirifica” című dokumentuma, 6 AAS 56 (1964), 147. o.
45. „Gravissimum Educationis”, 1: AAS 58 (1966), 730. o.

Létrehozva 2025. július 2.