Viganò érsek: Ferenc pápa a ’megvesztegethetőségük’ miatt választotta új bíborosait
(LifeSiteNews) – Ha megkérdezhetnénk Nagy Szent Gergelyt, Szent V. Piuszt, Boldog IX. Piuszt, Szent X. Piuszt és a tiszteletreméltó XII. Piuszt, mi alapján értékelték, hogy mely prelátusoknak adományozzák a bíborosi cím szent skarlátját, mindegyiküktől azt hallanánk kivétel nélkül, hogy a Szent Római Egyház fejedelmévé válás legfőbb feltétele az életszentség, a kiválóság a különös erényekben, a műveltség az egyházi tudományokban, a bölcsesség a hatalom gyakorlásában és a hűség az Apostoli Szentszékhez és Krisztus helytartójához.
Az e pápák által kreált bíborosok közül sokan maguk is pápává váltak; mások az Egyház kormányzásához való hozzájárulásukkal tűntek ki; megint mások kiérdemelték, hogy az oltár dicsőségére emeljék őket, és az egyház doktoraivá nyilvánítsák őket, mint Borromeo Szent Károlyt és Bellarmine Szent Róbertet.
Hasonlóképpen, ha megkérdezhetnénk a Nagy Szent Gergely, Szent V. Pius, Boldog IX. Pius, Szent X. Pius és tiszteletreméltó XII. Pius által kreált bíborosokat, hogyan vélekedtek arról a méltóságról, melyre felemelték őket, kivétel nélkül azt válaszolták volna, hogy méltatlannak érzik magukat betöltött szerepükre és bíznak abban, hogy a kegyelem állapotának segítségében részesülnek.
Mindannyian, a leghíresebbektől a legkevésbé ismertekig, saját megszentelődésükhöz elengedhetetlennek tartották, hogy bizonyságot tegyenek az Egyház megváltoztathatatlan Magisztériumához [tanítóhivatalához] való feltétlen hűségről, hősies tanúságtétel a hitről az evangélium hirdetése és a kinyilatkoztatott igazság védelme által, valamint a gyermeki engedelmességéről Péter székének, Krisztus helytartójának és az apostolfejedelem utódjának.
Bárki, aki ma ezeket a kérdéseket feltenné annak, aki a trónon ül, és azoknak, akiket bíborosi rangra emelt, nagy botránnyal fedezné fel, hogy a bíborosi kinevezést ugyanolyannak tekintik, mint bármely tekintélyes kinevezést egy polgári intézményben, és hogy nem a bíborosi tisztséghez szükséges erények vezetnek ennek vagy annak a jelöltnek a kiválasztásához, hanem inkább az ő korrumpálhatósági szintje, zsarolhatósága és az ehhez vagy ahhoz a politikai áramlathoz való ragaszkodása.
És ugyanez, sőt talán rosszabb lenne, ha azt feltételeznénk, hogy ahogyan Isten dolgaiban az Úr szolgáinak a szentség példaképeinek kell lenniük, úgy ahogy a császár dolgaiban kormányzók a kormányzás erényei által vezéreltek és a közjó által vezéreltek.
A bergogliánus egyház által kinevezett bíborosok tökéletesen összhangban vannak azzal a mély egyházzal, melynek kifejeződései, ahogyan az állam minisztereit és tisztségviselőit is a mély állam választja és nevezi ki. És ha ez megtörténik, az azért van, mert a tekintély válsága, amelynek évszázadok óta tanúi vagyunk a világban és hatvan éve az egyházban, most áttétessé vált.
Robert McElroy püspököt augusztusban bíborossá avatják annak ellenére, hogy a hírhedt Theodore McCarrick volt bíboros ellen felhozott vádakkal kapcsolatban tétlen maradt.
Mindannyiunk felelőssége, hogy felemeljük a szavunkat, amikor súlyos sérelmek jutnak a tudomásunkra, de McElroy ezt nem tette.
A becsületes és megvesztegethetetlen vezetők megbízható és hűséges munkatársakat követelnek és kapnak, mert beleegyezésük és együttműködésük egy jó cél – saját maguk és mások megszentelődése – megosztásából fakad, melynek eléréséhez erkölcsileg jó eszközöket használnak. Ezzel analóg módon a korrupt és áruló vezetőknek nem kevésbé korrupt és árulásra hajlamos beosztottakra van szükségük, mert beleegyezésük és együttműködésük a bűnben való bűnrészességből, a bérgyilkos és az őt felbérlő zsarolásából, valamint a parancsok teljesítésében való erkölcsi habozás hiányából ered.
De ne feledjük, hogy a gonoszsághoz való hűség mindig csak ideig-óráig tart, és fölötte ott lebeg a főnök hatalmon maradásának damoklészi kardja, valamint annak hiánya, hogy nincs vonzóbb vagy jövedelmezőbb alternatíva azok számára, akik őt szolgálják.
Ezzel szemben a jócselekedetekhez való hűség – amely Istenben gyökerezik, és aki a szeretet és az igazság – nem ismer második gondolatot, és kész akár az életet is feláldozni – usque ad effusionem sanguinis – azért a lelki vagy világi hatalomért, amely a mi Urunk tekintélyének a helytartója, aki egyszerre király és főpap. Ezt a mártíriumot szimbolizálja a bíborosi palást. Ez lesz azoknak a kárhozata is, akik azt meggyalázzák, mert azt hiszik, hogy a leoninus falak védik őket.
Nem meglepő tehát, hogy egy zsaroláson alapuló hatalom olyan emberekkel veszi körül magát, akik zsarolhatóak, ahogy az sem, hogy egy felforgató lobbi nevében gyakorolt hatalom garantálni akarja a folytonosságot a vállalt irányvonallal, megakadályozva, hogy a következő konklávé inkább egy pápát válasszon ahelyett, hogy oltóanyag-árusító vagy az Új Világrend propagandistája legyen
Kíváncsi lennék azonban, hogy az eminenciásaik közül, akik színes becenevükkel, pénzügyi és szexuális botrányok terhével tarkítják a szennyes sajtót, melyikük lenne hajlandó az életét adni – nem a Santa Marta beli főnökükért, aki persze maga is jól vigyázna, hogy ne az életét adja udvaroncaiért -, hanem a mi Urunkért, feltéve, hogy időközben nem cserélték le őt Pachamamára.
Nekem úgy tűnik, hogy ez a dolog lényege. Péter, te jobban szeretsz engem ezeknél? (Jn 21,15-17). Nem merek belegondolni, hogy Bergoglio hogyan válaszolna; ehelyett tudom, hogy ezek a figurák, akik a bíborosi címet úgy kapták, ahogy Caligula a laticlaviust [szenátori rangot] adományozta a lovának, Incitatusnak, hogy kimutassa a római szenátus iránti megvetését: Nem ismerem őt (Lk 22,54-62).
A katolikusok – mind a laikusok, mind a papság – elsődleges feladata, hogy könyörögjenek a szőlőskert gazdájának, hogy jöjjön és szolgáltasson igazságot a pusztító vaddisznókkal szemben. Amíg a megrontók és paráznák e szektáját ki nem dobják a templomból, addig nem remélhetjük, hogy a polgári társadalom jobb lesz azoknál, akiknek inkább építeniük kellene azt, mintsem megbotránkoztatniuk.
+ Carlo Maria Viganò, érsek
2022. június 2.
A cikk forrása angol nyelven
Létrehozva 2022. június 9.