Fő dolog-e a bűn?

„Majd akkor kezdesz el megérteni, ha elmondom neked, hogy sohasem tudtam, hogy ki vagyok!
A bűneim, az erényeim, ott vannak túl közel az orrom előtt, nem láthatom őket_.”
Jean-Paul Sartre

„Siratom a bűneimet, azokat, amelyeket elkövettem, és azokat is, amelyeket szerettem volna elkövetni.”
Francois Mauriac

A bűn az, amikor istennek tekintünk valamit, ami nem az: a pénzt, a hatalmat, az élvezetet, a szexet… A hét főbűn tana azt a hét főbb utat jelenti, amelyeken az emberek elfordulnak a valódi boldogságuktól.

A főbűnök mind mámorítók. Ezek a szirének azokkal az értékekkel csábítanak bennünket, amelyek leginkább hasonlítanak a valódi boldogságunkhoz, ehhez az Istennel való közösséghez, amely egyedül képes betölteni a végtelenbe szerelmes szívünket. Annál eredményesebben fordítanak el tőle, minél jobban utánozzák és parodizálják ezt a boldogságot. A főbűnök csak mézesmadzagok, szemfényvesztő utak, rejtett zsákutcák, pótcsábítások.

Ez a hét bűn vezeti a sort. Maguk mögött húzzák a többi bűn-származék kegyetlen hordáját:

a gyávaságot, a megszólást, a veszekedést, a hűtlenséget, a nagyravágyást, a hazugságot, a kegyetlenséget… A lista véget nem érő. Végighúzódik az emberiség egész történelmén. Keresztezi a mi saját kis történetünket és szívünk mélyét.

Mi a bűn?

Mi előtt rátérnénk a főbűnökre, nemde, fel kell tennünk a legfőbb kérdést: mi a bűn?

Tévedni a boldogságunkat illetően

A héber ige, bűnt elkövetni azt is jelenti, hogy mellé lőni, eltéveszteni egy célt.

Milyen célt? A boldogságot. Bűnt elkövetni azt jelenti, hogy eltévesztjük a boldogságot. A bűn tehát nem elsősorban egy törvénynek, egy isteni Kresznek a szándékos be nem tartása, hanem az, hogy az ember szándékosan letér az útról. Az az ember, aki megcsalja a feleségét, a „házasságtörés” szót készakarva „boldogságnak” fordítja. Ezért írhatja szent János apostol: „ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, akkor becsapjuk magunkat, és az igazság nincs bennünk.” (1Jn 1,8).

A bűn tehát _,”az a nagy betegsége az emberiségnek, amely nem hagyja, hogy megtalálja az igazi örömet” – magyarázza Jean-Marie Aubert moralista. „[…] A bűn leköti az embert egy teremtményhez, amelyet abszolútnak tekint, leginkább ahhoz a teremtményhez, aki saját maga és ez a teremtmény, a bűn által elhomályosítva, többé már nem az Istenre utal, ahogyan tennie kellene.”[1]

Megbántani az Istent

A bűn tehát, tévedni a boldogságunkat illetően. A boldogságunk azonban az Isten maga: az embert a végtelenre teremtette az Isten, és egyedül Isten a végtelen Jó. Ezért a bűn, mindig megbántja az Istent.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint; „A bűn az értelem, az igazság és a helyes lelkiismeret elleni rossz cselekedet; az Isten és a felebarát iránti igaz szeretet hiányossága bizonyos jóhoz való rossz ragaszkodás miatt. Megsebzi az ember természetét és támadja az emberi szolidaritást. Meghatározása szerint „tett vagy szó, vagy vágy az örök Törvénnyel szemben”. A folyatás tovább finomítja: „A bűn Isten megbántása: „Ellened, egyedül Te ellened vétettem, és gonoszat színed előtt cselekedtem” (Zsolt 51,6). A bűn föllázad Isten irántunk való szeretete ellen és elfordítja tőle a szívünket.”[2]

Bálványt csinálni egy véges dologból

Szent Pál kétezer évvel ezelőtt azt mondta emberekről „Istenük, a hasuk” (Ph 3,19). Ma

hozzátehetné: Istenük a szexualitásuk; Istenük a bankbetéteik; Istenük a szakmai sikerük; Istenük a hatalmuk stb. Minden bűn mélyén egyfajta bálványimádás van: úgy döntünk, hogy valami olyat tekintünk Istennek, ami nem Ő. Jobban szeretjük a teremtményt, mint a Teremtőt.

„Csak Isten és a bálványimádás között választhatunk”

„Csak Isten és a bálványimádás között választhatunk. Nincs más lehetőség. Bennünk van ugyanis az imádás képessége, és vagy ebben a világban irányul valamire, vagy a másik világban. Ha valljuk Istent, akkor vagy Istent imádjuk, vagy ebből a világból való dolgokat, amelyek istennek álcázzák magukat. Ha tagadjuk Istent, akkor vagy Isten imádjuk tudtunkon kívül is, vagy e világból való dolgokat, amikről azt hisszük, hogy csak úgy önmagukban tekintjük őket, de amelyekbe végső soron, még ha tudtunkon kívül is, az istenségtulajdonságait képzeljük bele.” És másutt: „Egyedül Isten érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele és abszolút semmi más. Milyen következtetést vonjunk akkor le az érdekes dolgok sokaságával kapcsolatban, amelyek nem Istenről beszélnek? Arra kell következtetnünk tán, hogy ezek a démon tekintélyét sugározzák? Nem, nem, nem. Arra a következtetésre juthatunk, hogy Istenről beszélnek. Manapság sürgősen meg kellene ezt mutatnunk.[3]
Simone Weil

A főbűnök, a lélek hét nagy báIványa: a tisztségek, a gyönyörök, a gazdagság… A gőgös a saját kiválóságát teszi bálványává, a buja a szexuális gyönyört. A bálvány mindig egy véges valóság, amely végtelennek mutatja magát. Pedig, csak a végtelen töltheti be az ember szívét. Charles Baudelaire, a megsebzett ember nagy megfigyelője, élesen aláhúzza mindezt A mesterséges mennyországok című könyvében: „Az emberek bűnei, bármennyire szörnyűségesek, mégis mindig bizonyítják azt is (ha mással nem, hát végtelen kiterjedésükkel), hogy vágyik a végtelenre; csakhogy ez a vágy olyan, hogy gyakran utat téveszt. A végtelenre való vágynak ebben a megromlásában van, szerintem, minden bűnös túlzásnak az oka[4].”

A bálványok négy arculata

A bűn bálványimádás. A Szentírás a bálványoknak négy jellemzőjét tárja elénk:

– olyan valami, amelyet én alkotok magamnak saját kezemmel;

– egy hamis boldogságnak a hazugsága: Istennek mutatja magát, de nem Isten és ezért mindig becsapja hódolóit;

– magához hasonlóvá teszi a báIványimádót: az ember, aki a bálványt készítette magának, végül hasonlítani fog a bálványához (ezért itatja meg Mózes Izrael fiaival vízbe kevert porát az aranyborjúnak, amelyet imádtak) _;

– elidegenít: gyakran függőségbe rángat. „A bűn, mindig valahol egyfajta „drog”, írja

Ratzinger bíboros.[5]

Keresztre feszíteni Krisztust

Mióta Jézus kinyilatkoztatta nekünk, hogy ki is az Isten, az Ő atyja (vö.: Jn 1,18), a bűn pusztító következményét szemlélhetjük Benne: a bűn keresztre feszíti az Istent. Ez a fölfedezés kibírhatatlan és romboló lenne, ha nem adná tudtunkra előbb a Kinyilatkoztatás azt a bizonyosságot is, hogy bocsánatot nyertünk. Pascal írja Emlékiratában: „Az örök élet az, hogy ismernek téged, egyedül igaz Istent és azt, akit te küldtél, J.-K. Jézus-Krisztus. Én elszakadtam tőle. Menekültem előle, megtagadtam, keresztre feszítettem[6].” Csak azért mondhatja „keresztre feszítettem”, mert már kimondta ,,Jézus” nevét, ami héberül annyit jelent: „Isten megszabadít”.

Mi az, hogy főbűn?
Az áItalános fogalom még ismert: nem-de a napokban tapasztalhattuk, hogy egy hamburgerlánc az új szendvicseit „főbűnök”-nek keresztelte? Azonban tudjuk még, hogy mi az, hogy főbűn?

Nagyon gyakran összekeverik a halálos bűnnel. A „fő”-t itt nem „súlyos” értelemben kell

venni. A torkosság része a főbűnöknek, de természetéből adódóan általában mégis bocsánatos bűn.

A „fő” a fej szóból jön. Egy főbűn a feje és forrása más bűnöknek. Mondjuk is, a lustaság minden bűn forrása. Olyanfajta bűnök ezek, amelyeket önmagukért követünk el. A fösvény azért halmozza föl a pénzt, hogy fölhalmozzon. Ezzel szemben például nem azért hazudunk, hogy hazudjunk, hanem hogy megvédjük magunkat, vagy hogy előtérbe kerüljünk. Vannak bűnök, amelyek más bűnök „gyerekei”. A főbűnök „anya-bűnök”, más bűnök szülői.

Mitől súIyos/halálos, vagy bocsánatos egy bűn?

A bűnök súlya különböző. A súlyos, vagy halálos bűn attóI az, hogy a lélek halálához vezet, de nem így van a bocsánatos bűnökkel. Vegyünk egy hasonlatot.

Barátaid meghívnak ebédre. Elindulsz hozzájuk az úton. Azonban észreveszel egy bukolikus „idilli” kis ösvényt és megállsz, és kószálsz egy kicsit,.. ezért aztán késve érkezel az ebédre.

De meg van az a lehetőséged is, hogy visszafordulj, és végül ne tiszteld meg látogatásoddal, aki meghívott; ez sokkal súlyosabb.

Az első esetben, a hiba csak az eszközt érinti, bocsánatos. A második esetben azonban egészen elhibázod magad a célt. Az ember egyetlen célja az Isten maga, aki az EIet és az életnek a forrása. Ezért van az, hogy a célt tévesztő, súlyos bűnt halálos bűnnek is hívják. A halálos bűn megfosztja a lelket az isteni élettől – de nem így a bocsánatos bűn.

Miért pont hét főbűn van?
Először Evagrios Pontikos IV. századi egyházatya adott ki listát a főbűnökről. Ezek az egyiptomi remeték sok látogatót fogadtak, és a lelki-vezetői tapasztalataik alapján az emberi természet mély ismeretére jutottak, és meggyőződtek arról, hogy az emberek legmélyebb kísértései a lélek hét vagy nyolc „ránca”. Evagrios „gonoszlelkekről” beszélt (számára a főbűnök mindegyike külön kiképzett démonokkal állt összefüggésben); később „elsődleges bűnöknek” nevezték őket; végül pedig „főbűnöknek”.

A XIII. században Aquinói Szent Tamás magyarázta és foglalta a legvilágosabban össze a főbűnök hetes beosztását, amint azt a középkor eleji görög és latin Egyházatyák felvázolták.

Aquinói Szent Tamás hetes beosztása

A főbűnöket Szent Tamás a következőképpen osztotta föl: a bűn vagy egy jó utáni rendetlen vágy, vagy egy jótól való menekülés, amit rossznak képzel.[7]

Az első perspektívában, a főbűnöket a szerint lehet megkülönböztetni, hogy az ember szívét érintő melyik nagy csábításról van szó. Ezek megfelelnek annak a három kívánságnak, amelyről Szent János beszél (1Jn 2,16: a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége). Ezek mind valami jó dolognak mértéktelen keresései: a szemek kívánságának vagy fösvénységnek a tárgyai a külső javak, tehát a gazdagság. A test kívánsága a test javait keresi, tehát az asztali örömöket (torkosság) és a nemiség örömeit (tisztátalanság, paráznaság). A gőgnek tárgya az a lelki jó, hogy önmaga tökéletes legyen, és a megtiszteltetések.

A második területen, pedig kétféle jó kínálkozik, amelyet rossznak véI az ember, és amely elől menekül: a másik és az Egészen – Más: a lustaság a lelki jón szomorodik el, ami az Isten; az irigység a másik boldogságán szomorkodik, és egészen addig mehet, hogy a haragban a másik romlását akarja.

Miért érdemes a főbűnökkel foglalkozni?

Ha fontos a főbűnök elemzése, az nem csak azért van, mert uralkodnak rajtunk, hanem azért is mert lelkünk redőiben elrejtőznek.

A főbűnök irányítanak minketo uralkodnak rajtunk

A főbűnök sok-sok hibának a forrásai. Ha tudatosítjuk magunkban őket, lehetővé teszi, hogy megértsük a látszólag egymástól egészen különböző bűneink közötti összefüggéseket. őket legyőzve a gyökerében vágjuk ki a rosszat.

Cassianus, egy V. századi Keleti szerzetes, úgy mutatja be a főbűnök elleni harcot, mint a gladiátorok küzdelmét a vadállatokkal az arénában: „Miután megnézik, hogy erejük szerint melyek a legveszedelmesebbek, vagy a legrettenetesebbek a vadságukat tekintve, először őellenük indítják meg a harcot. Mikor már megölték őket, könnyebben legyőzik a többit, akik kevésbé veszedelmesek és haragosak.”

Egy sivatagi atya megvallja, hogy hosszú éveken át küzdött a haragja ellen: „Egy napon, mondja, megszabadultam tőle, és meglepetésemre, észrevettem, hogy a többi hibám is mennyire visszább fejlődött.” A főbűnünk elleni küzdelem olyan, mintha lefejtenénk egy kötött holmit: a lényeg az, hogy a jó fonalat húzzuk meg, a többi magától követi. Ugyan az a Cassianus János mondta egyik Tanításában: „Az ember, aki azon igyekszik, hogy megtisztítsa a szívét, és ezért lelkének minden erejével azon van, hogy mindenféle bűnök támadásainak ellenálljon, lehetetlen, hogy ne irányuljon közösen valamennyi bűn ellen a haragja, és ne figyeljen ugyanúgy az összesre oda.[8]

Könnyen elrejtőznek

„Oly annyira elesettek vagyunk, írta Léon Bloy a Femme pauvre című művében, hogy gyakran észre sem vesszük, hogy bálványimádók vagyunk.” A bálványimádásaink az alábbi hat lényegi dolog miatt vakítanak el minket:

• A minket körülvevő társadalom gyakran igazolja, elnézi, vagy tolerálja a főbűnöket. Jegy nélkül utazni a vonaton, lehet ezt lopásnak nevezni akkor, mikor az állam annyit lecsapol tőlünk? Valóban bűn volna képzelt kalandokba bocsátkozni a titkárnőnkkel? Mikor némely filmsztár hetedszer házasodik nagy pompával és mindenki egészen normálisnak, természetesnek találja a dolgot? Már a Szentírás is megállapítja: „Önmagát ámítva tetszeleg magában, hogy föl ne fogja és meg ne utálja vétkét.“(Zsolt 35,3).
• Néhány főbűn egészen a lelkünk belsejébe húzódik és még a többinél is nehezebben fölfedezhető, mint az irigység, vagy a lustaság.
• Ezek a bűnök bejáratódott rosszak. A „viciumok” megszokott bűneink, olyan, mint egy rossz gyűrődés. Egy ilyen gyűrődés, helytelen hajtás pedig hamar kialakul. Arisztotelész mondta: „nem vagyunk más, mint az, amit nap, mint nap ismétlünk”. A jó vagy a rossz, azáltal, hogy gyakran tesszük, megszokássá válik, annyira, hogy a végén észre se vesszük. Minden, ami megszokás, mintegy második természetünkké alakul, és eltűnik a mindennapok sorában. A hiú hozzászokik ahhoz, hogy hiú, az irigy ahhoz, hogy irigy, a szexmániásnak szüksége van a fantazmáira,
• Némely főbűn igen erős érzelmi, ösztönös (érzés-) elemet is tartalmaz, mint a harag, vagy a torkosság. Az érzések pedig nem tudatosak, nem szándékosak. Nem érezzük bűnnek azt, ha valakiben felmerül a vágy, az érzés, hogy milyen jó lenne bekapni egy jó sütit, és azt sem, ha valaki érzi, hogy fölmegy benne a pumpa, amikor belementek a vadi-új kocsijába. A szomorúságban, depresszióban, amely a lustaságot jellemzi, hogyan is lehetne fölfedezni valami szándékosságot? Minek tetéznénk valakinek a nehezét még azzal is, hogy bűntudatot keltünk benne?
• A főbűnök mindig jól előkészített „pszichológiai” talajon nőnek. Összekeverednek azokkal a sebekkel, amelyek előkészítik a helyüket[9]. Hogyan különböztessük meg a pszichés sérülést a főbűntől? Hiszen néha a megszokott főbűn annyira közel húzódik a lelki sebhez, hogy néha teljesen össze lehet őket téveszteni.

,,Mily szépek az én műveim”

György, negyvenes éveiben járó „sikeres” férfi. Minden ideje arra megy, hogy áradozik rajta

a társaság. Ha valaki újonnan jött emberrel találkozik, nem szabad, hogy ne tudja meg két percen belül, hogy ebben az évben két új start-up-ot[10] indított el, az elmúlt héten találkozott a közlekedésügyi miniszterrel és, hogy éppen a managementről szóló negyedik könyvén dolgozik. Kicsit kifigurázva egyik unokatestvére átírt egy liturgikus himnuszt, hogy a szájába adhassa: „Mily csodálatosak a műveim! Mily nagyszerűek a műveim! Uram, Uram, betöltelek örömmel!”

Mindez csak karikatúra? Nem is annyira. Egy napon valaki azt merészelte mondani, nagyon finoman utalva, Györgynek, hogy kicsit túlzottan monopolizáIja az asztalt beszélgetéseket.

Nyájas váIaszt kapott, de amilyen leereszkedő ugyanoly határozott is: „Barátom, eddig egyszer fordult elő velem, hogy egy étkezésen hallgattam: és tudod, mindenki ugyan ezt tette. Ha én nem beszélnék, az étkezéseink halálosan unalmasak volnának.”

Hogy valaki képtelen arra, hogy észrevegye, hogy állandóan előtérbe helyezi magát, amellett, hogy nevetséges, pszichológiai védekezéstől árulkodik. György nem mindig helyezte magát központba ilyen nagy egocentrizmussal. Az egész valójában nagyon régen kezdődött. György öt éves volt, mikor édesanyja hazajött a korházból egy kis öccsel a karjaiban. Attól a pillanattól fogva, ő, a báty, megszűnik a szülői érdeklődés középpontjában lenni. Úgy érzi, hogy papa és mama sokkal többet foglalkoznak az újonnan jött-tel. Hogy visszanyerje ezt a kizárólagos szeretetet, megfogadja, hogy állandóan megszerzi magának az első helyet.

A pszichológiai védekezés azonban nem magyaráz meg mindent. Ebbe fog beleoltódni a hiúság főbűne. Kezdetben György csak egy kisfiú. aki kétségbeesetten keresi a szeretetet, és aki tudat alatt is azon igyekszik, hogy mindenkinek magára vonja a figyelmét, bármi áron. Később, már tudatosan, szabadon dönt úgy, hogy eltávolítja a másikat az útból, sőt, hogy kíméletlenül eltapos minden lehetséges riválist. A lelki sebnek és a bűnnek ez a szoros összekapcsolódása megmagyarázza, hogy miért is olyan nehéz – de nem lehetetlen – meglátnunk a főbűnöket.

Végül is Györgynek pszichológiai szükséglete, hogy a másik elismerje őt: ha nincs a középpontban, számára azt jelenti, hogy sehol sincs, hogy nem létezik. A kérést, hogy egy kicsit hallgasson, hogy egy picit húzódjon vissza, úgy érzékeli, mintha a létét tagadnák. Félelem és harag szállja meg, amelyet mindjárt meg is magyaráz egy megvető szúrós megjegyzéssel.

Ha azonban mindezzel fölmentenénk, nemde elvennénk tőle a felelősséget? Így pedig leginkább attól a lehetőségtől fosztanánk meg, hogy fejlődjék, arra ítélnénk, hogy képtelen megváltozni.

Végül pedig, ezek a bűnök egy lelki/szellemi küzdelemnek fontos tétjei. Sokan félreismerik ezt a szellemi harcot, mert nem csak a gonosz lélek működését, hanem létét is tagadják. Neki pedig minden érdeke ahhoz fűződik, hogy sötétben munkálkodhassék. Egészen addig, hogy amikor pedig fölfedezik, akkor ugrál és háborog, hogy olyan hatalmat tulajdonítsanak neki, amilyen hatalma nincs is.

(folyt.)

[1] Jean-Marie AUBERT, Recherche scientifique et foi chrétienne, Fayard, 1966, p. 100.

[2] KEK 1849 és 1850

[3] SimoneWeil, Caiher III, in Ouvres, coll. „Quarto”, Gallimard 1999, p.936 és 924.

[4] „Le gout de l’infinie”, Le poéme du haschisch, in (Euvres completes, coll. < Bibliothéque de la Pléiade , Gallimard, tome 1, l975,p. 402 és 403

[5] Josephe Ratzinger, Krisztusra tekintve, 1992.

[6] (Euvres complötes, coll. < Bibliotheque de la Pléiade , Gallimard, 1954,p.554.

[7] Szent Tamás három helyen beszél róluk: egészen röviden a Sentetiák Kommentárjában (L. Il,d,.42,q.2,a.3); A De Malo-ban q.8-tól l5; és hosszasan a SummaTheologiae-ban Ia-IIae, q.84 vagy IIa-IIae q.35,36,118, 148, 153, l54, 158,
162

[8] Conferences, V, XIV, p.205.

[9] Vö.: Pacale Ide, Les neuf protes de l’áme. Ennéagramme et péchéscapitaux, Fayard, l998, 3. fejezet.

[10] Start-up vállalkozásnak nevezünk az induló technológia- és tudásintenzív mikrovállalkozásokat, melyek közös
jellemzője, hogy indulásukkor újfajta, innovatív megoldással vagy termékkel jelennek meg a gazdaságban.
http ://ret.nyme.hu/vegyes/konyvtarkiiras.phtml?konyvtar= 16

Létrehozva 2022. március 19.