A protestantizmus megértése

Mivel megtértem és szeminarista [papnövendék] is vagyok, gyakran megkérdezik tőlem, miért lettem katolikus. „Mi vezetett a megtéréshez?” vagy „Ki volt rád hatással?”, vagy leggyakrabban „Miért lettél katolikus, ha már keresztény voltál?”

Ezek nagyszerű kérdések, és szeretem elmesélni utazásom történetét. Ebben a rövid sorozatban azonban a korábban említett kérdésekre szeretnék válaszolni. Mielőtt ezt megtennénk, a katolikusoknak meg kell érteniük, hogy mivel is van dolguk. Megtérésem előtt és különösen utána felfedeztem, hogy sok katolikus keveset tud „különvált testvéreinkről.” Nemcsak azt hallottam, hogy az embereknek szó szerint fogalmuk sincs arról, hogy x protestáns miben hisz, hanem hallottam, ahogy sommás kijelentéseket és hatalmas szalmabábukat állítottak fel a róluk folytatott beszélgetésekben. [Az ún. “szalmabábérvelés” olyan érvelési hiba, amikor az érvelő a vitapartner eltorzított véleményét támadja. F.D. megj.]

Sajnos az ismeretek hiánya ellenére sok katolikus a protestánsokat utánozza a hithez való hozzáállásban. Bár ez nem mindig jelent problémát, de fontos, hogy a hívek törekedjenek a szilárd, katolikus identitásra. Bár vannak közös vonásaink más keresztényekkel, nem hihetjük tévesen, hogy ugyanolyanok vagyunk, sem azt, hogy közösségeik ugyanúgy legitimek, mint az egy Szent Katolikus és Apostoli Egyház.

A végtelenségig lehetne beszélni a katolicizmus és a protestantizmus közötti különbségekről, de csak néhány fontosabb szempontra összpontosítok, melyek hasznosak lehetnek katolikusok számára, akik esetleg elveszettnek érzik magukat ebben a kérdésben.

1) A protestantizmus nem egységes

Miután többfajta protestáns zászló alatt imádkoztam, mielőtt hazatértem a Katolikus Egyházba, bizonyosan szereztem némi rálátást a protestáns mozgalom sokszínűségére. Hitük és tanításuk kifejezésmódjának, választékának felismerése kulcsfontosságú; őszintén és méltányosan kell tekintenünk rájuk, mint a hit spektrumára. [Amint a szerző pár sorral később maga is kitér rá, a különböző protestáns csoportok között jellemzően nemcsak a kifejezésmód, hanem a tanítás is különbözik. Fontos megjegyeznünk, hogy a katolikus hívő a teológiai tévedés és a hamis tanítás, az eretnekség létét tudomásul veszi, de soha el nem fogadhatja. F.D. megj.] A protestáns felekezetek néhány fő elnevezése a következő: fővonal, evangélikus, fundamentalista és karizmatikus (az amerikai protestantizmust jellemzően így osztják fel). Ezek kulcsfontosságú jellemzői gyakran átfedik egymást, és a címek önmagukban is attribútumként használhatók. A protestantizmuson belüli gyakorlatok és meggyőződések mozaikjaival egy könyvet lehetne megtölteni, de én csak néhány alapvetésre szeretnék rámutatni.

• Sok protestáns hiszi, hogy a keresztség szükséges az üdvösséghez (pl. anglikánok, Krisztus Egyháza), sokan viszont nem (pl. baptisták, egyes metodisták).
• A legtöbbjük a Szentírásra helyezi a hangsúlyt a Szenthagyománnyal szemben, mint tekintélyre (bár többen fontosnak tartják a hagyományt). A kizárólag a Szentírásra, mint tekintélyre való hagyatkozás a Sola Scriptura tanítása. Mások még mindig a személyes tapasztalatot tartják a Szentírással egyenlő vagy annál nagyobb tekintélynek.
• Egyesek a kegyelemmel való együttműködés nézetét támogatják, amikor az üdvösségről van szó, míg mások azt fejezik ki, hogy egyedül a hit (sola fide) menti meg az embert.
• A protestáns liturgiák középpontja változó, a prédikációra való összpontosítástól kezdve a zene által történő áhítaton át a nyelveken szólásig, egyfajta „Úrvacsoráig” vagy „Eucharisztiáig”.

Mindent összevetve, még a fent említett néhány felekezeten belül is rendkívüli a változatosság. Sok protestáns nyíltan vall olyan nézeteket, melyeket az első hét ökumenikus zsinat eretneknek nyilvánított, míg több protestáns szinte mindenben azonosnak tűnik a katolikusokkal. Íme egy hasznos táblázat, amely néhány felekezet hitvallását mutatja be a katolicizmushoz képest. Még ez a táblázat is elkülöníti az „evangélikusokat” a baptistáktól, metodistáktól, presbiteriánusoktól, anglikánoktól és lutheránusoktól, holott bizonyos körülmények között mindegyikük „evangélikusnak” tekinthető.

2) A protestánsok nem rendelkeznek apostoli utódlással

Néhány marginális kivételtől  eltekintve a protestánsok nem rendelkeznek az apostolok tekintélyével. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a protestáns lelkipásztorok vagy a hívek egyetlen tagja sem hozhatja létre a szentségeket, és nem taníthat az Egyház tekintélyével. [Nem rendelkeznek érvényes felszenteltséggel, valódi püspökeik nincsenek, az apostoli szukcesszió náluk megszakadt. F.D. megj.]

Számos korai protestáns felhagyott a kézrátétel gyakorlatával, és még többen feladták a hagyomány által fenntartott utódlásról alkotott nézetet. [Mi több, az egyházi rend szentségét mint olyant tagadták. F.D. megj.] Így a Trienti Zsinat több helyen is anathematizálta [kiátkozta], azaz elítélte a szentelésekről és az apostoli utódlásról vallott protestáns nézeteket. Később XIII. Leó pápa kihirdette az Apostolicae curae-t, amely az anglikán szentségeket „teljesen semmisnek és teljesen érvénytelennek” nyilvánította. Az anglikán a protestáns testületek közül ma is a „legkatolikusabbnak” tűnik. A keresztség (amelyet elméletileg bárki adhat) és a szentségi házasság (bonyolultabb kérdés) kivételével azonban a protestánsok egyetlen szentséget sem szolgáltathatnak ki [érvényesen]. Az első dolog, amit itt felismerünk, hogy a protestánsok nem rendelkeznek az Oltáriszentséggel; az Eucharisztiával.

Több protestáns feltételezi, hogy apostoli utódlással rendelkezik, mint például az anglikánok (azaz az episzkopálisok), néhány metodista és néhány lutheránus. Ennek ellenére az Egyház elutasítja ezeket az állításokat. Elmondható azonban, hogy a skizmatikus vagy lázadó püspökök általi papszentelések/társszentelések révén egyes protestánsok rendelkeznek szentségi renddel. Ez azonban ritka és nehezen igazolható. Még ott is, ahol ténylegesen megtalálhatóak, a szertartásaik egyházfegyelmileg törvénytelenek.

3) A protestánsoknak katolikusnak kell lenni

A II. vatikáni zsinat legfontosabb dokumentuma, a Lumen Gentium szól az Egyház helyéről a világban – ahogyan az kezdetben volt, ahogyan most van, és ahogyan a jövőben is lennie kell. Szól „különvált testvéreinkről”, a többi keresztényről is.

„Azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt, az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát... Így a Lélek Krisztusnak valamennyi tanítványában fölkelti a vágyat és a cselekvést, hogy a Krisztus által megállapított módon mindnyájan békességesen egyesüljenek egy nyájban, egy pásztor alatt.” (Lumen Gentium, 15)

Néha hallom, hogy a katolikusok félresöprik a protestánsok evangelizálásának szükségességét, mondván, hogy ők már keresztények, tehát mi értelme lenne? Elkülönült testvéreink azonban [hitben és egyházfegyelmileg is] teljes egységben kell lenniük Krisztus Testével. Ez nemcsak az ő javukat szolgálja (hiszen az üdvösség számukra nagyon bizonytalan a [az igaz hit megvallása, az eretnekségek elhagyása és a] szentségek nélkül), hanem az egész Test javát és Isten dicsőségét is. Nem tehetünk kárt a Testnek azzal, hogy az Igazságot magunkban tartjuk. Nem gyalázhatjuk meg azoknak a szenteknek az örökségét, mint Szalézi Szent Ferenc és Loyolai Szent Ignác, akik egész életüket azzal töltötték, hogy megpróbálták megtéríteni a protestánsokat. Nem szégyeníthetjük meg azoknak a győzteseknek az emlékét, akik életüket adták a katolikus hitért, mint Mórus Szent Tamás és Fisher Szent János.

Kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, az Egyház Anyját, hogy hozza haza azokat a gyermekeit, akik távol vannak.

A következő két cikkben a „bizonyosság” fogalmára összpontosítunk; hogyan lehet és hogyan nem lehet ez katolikusok számára ebben és a következő életben, és hogyan válnak el a protestánsok ettől a bizonyosságtól.

A cikk forrása angol nyelven

Köszönet Fülep Dániel teológusnak a tisztázó kiegészítésekért. A szerk.

Létrehozva 2022. január 28.