Napjainkban a természet- és környezetvédelem az egyik legtöbbet emlegetett és citált aktuális téma a Föld modernnek titulált részében. Felelősségről és megőrzésről, védelemről és megóvásról hallunk unos-untalan.

Gyakorlatilag megszemélyesítve kerül szóba a természet, mintegy mitikus és fetisizált „istenség”.

A világi média szerint ennek kellene alárendelni minden emberi tevékenységet: szaporodást, fajfenntartást, gazdaságot, utazást, kereskedelmet stb.; vagyis a Teremtő Istentől kapott emberi élet minden szegmensét. Nem csodálkozhatunk a hitetlen és materialista világ ezen viszonyulásán, ahogy a rendkívüli módon álszent és hazug eljárásán sem ebben az ügyben. Nyilvánvalóvá válik ez abban a pillanatban, ahogy sorba vesszük a modern világ cselekvéseit. A leggyakrabban keresztülvert eljárások: a rendkívül környezetszennyező gyártási folyamatok átköltöztetését ázsiai régiókba; a természeti kincsek elrablása az afrikai országokban, avagy a dél-amerikai termőföldek monokultúrás (szója) művelése; ezen kívül még a hadseregekre elpazarolt források és emberi kizsigerelés.

Trendinek tűnhet Ausztriában harcos környezetvédőnek lenni, miközben az osztrák faipari cégek kiirtják az erdőket Erdélyben és Kárpátalján, melynek egyik következménye a pusztító árvizek csapása a „gyarmaton”, jó messze Ausztriától.

Ugyancsak divatos lehet Németországban az atomenergia ellen akciózni a nagyvárosokban, miközben vidéken településeket dózerólnak le a föld színéről az alattuk húzódó barnaszén bányászata miatt, amely pótolni hivatott a kieső atomerőművi áramtermelést.

A humánum nemes megnyilvánulásának tűnhet befogadni szíriai és afganisztáni menekülteket, miközben a befogadást sürgető államok hadseregei előzőleg visszabombázták ezen országok infrastruktúráját a kőkorszakba, megtetézve több millió helyi lakos legyilkolásával.

Kijelenthető tehát, hogy a haladónak mondott világ természetvédelme valójában egy velejéig önző érdekérvényesítő manipuláció, amely szemérmetlen módon visszaél erejével és valójában mérhetetlen károkat okoz a természetben és a világ kevésbé fejlett népességében.

Ennek fényében igencsak zavarba ejtő, mi több: elgondolkodtató látni, hallani ezzel szinkronban lévő bizonyos egyházi megnyilvánulásokat. Elsőre azt vélhetnénk, hogy egy sajátos új-pogányság keveredik az egyházias felfogásba. (Például a Vatikáni kertekben történt ún. pachamama rituáléval – dél-amerikai pogány földanya (bálvány)szobor tisztelete, templomban való elhelyezése.)

Szent Pál apostol az athéni főtéren arra figyelmeztette kora pogányait, hogy: „Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent – mivel ő a mennynek és a földnek ura –, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják – bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta: ‘Az ő gyermekei vagyunk.’ Mivel tehát Isten gyermekei vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség hasonló aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, a művészet és az emberi gondolat alkotásához. Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt,…” (ApCsel 17,24-30).

Vagyis nem az ún. földanya táplál és éltet minket, hanem az élő Isten! A természet csupán egy eszköz Isten kezében, hogy gondoskodjon rólunk – az Ő teremtményeiről – egy másik teremtménye segítségével.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. január 22.