Komoly, sőt egzisztenciális fenyegetés veszélyezteti a katolicizmust a láthatáron, ami körülöttünk rejtőzik. Nagyon is megtizedelheti az egyház sorait, talán már most is ezt teszi. Alattomosan veszélyes, mert felborítja a katolicizmus alapjait.

Nem a bántalmazási válságról beszélek, vagy a püspöki bátorság hiányáról, vagy a féktelen eretnekségről, bár ezek a fenyegetések valóban szörnyűek. Az Egyház a múltban szembesült az ilyen típusú kihívásokkal, és legyőzte azokat, bár olykor jelentős veszteségeket szenvedett el.

Egy igazán új fenyegetésről beszélek: a világ virtualizációjáról.

A világ virtuálissá vált. Bár ez a tendencia évtizedek óta, a COVID-19 okozta leállások véglegesítették a folyamatot. Könnyen kommunikálunk egymással szöveges üzenetek, közösségi média és Zoom-beszélgetések által. Szinte minden terméket, amit megvásárolunk, házhoz lehet szállítani. Most már „részt vehetünk” online misén! Közülünk sokaknak (legtöbbünknek?) az életében több az online, mint az offline esemény.

Sokan a világ virtualizációját utánozhatatlan jónak tartják. Több kapcsolatot, több szabadidőt és nagyobb hozzáférést biztosít az információkhoz, mint valaha. Csak egy probléma van: ez ellentétes a kiegyensúlyozott katolikus élettel. Akár azzal is érvelnék, hogy felszámolja a katolicizmust.

Ha van egy szó, ami összefoglalja a katolicizmust, akkor az, hogy „megtestesülés”.

Hitünk a megtestesülésen alapul – Isten emberré lett. Azáltal, hogy a fizikai világ részévé vált, Isten felemelte Magához a fizikai világot. Ugyanilyen fontos, hogy a fizikai világot tette az eszközzé, ami által elérjük Őt. Más szóval, a katolicizmus egy nagyon fizikai vallás. Ahhoz, hogy működjön, „dolgokra” van szükség: kenyérre, vízre, fizikai érintkezésre stb. A szentségek (és szentelmények) nélkül a katolicizmus egy teljesen más -és hamis- vallásra redukálódik.

Mielőtt folytatnám, hadd foglalkozzak a kivételekkel, amiket már hallok. Mi van a remetével, vagy a lelkiismeret katolikus foglyával, akit magánzárkába csuktak? Azt mondom, hogy nem tudják gyakorolni a katolicizmust, mert hiányzanak nekik a fizikai „dolgok”?

Persze, hogy nem. De életük nagyon szélsőséges jellege arra a tényre utal, hogy ők valóban a kivételek, nem pedig a szabály. Az emberiség alapvető igazsága az, hogy Isten fizikai lényeknek teremtett minket, és hogy „Nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2,18). Isten arra teremtett minket, hogy egymással legyünk. Ő tette a fizikai világot is létrának, ami által felemelkedünk Hozzá.

Az általunk létrehozott digitális világ azonban lényegében elutasítja a közvetlen emberi kapcsolatot és a kölcsönhatást a fizikai világgal.

Még a COVID előtt is létezett az okostelefon-zombi jelenség – számtalan ember bámulta a képernyőt, és végtelenül görgette a hírcsatornákat minden nap. De a COVID-19 korlátozások felgyorsították a virtuális világba való lesüllyedésünket, és sokan már annyira félnek a betegségtől, hogy nem is akarnak fizikai közelségben lenni másokkal. Ez komoly problémát jelent egy olyan egyház számára, amely a fizikalitáson alapul. Az élő közvetítésű szentmisék és virtuális konferenciák csak súlyosbítják a helyzetet.

Hogyan reagáljanak a katolikusok erre a nyugtalanító tendenciára? A megtestesült, tudatos, szándékkal élés hirdetésével.

Először is, a katolikusoknak megtestesültnek kell lenniük. Újra fel kell fedeznünk a fizikai lét fölényét a virtuális felett. Nemrég láttam egy hirdetést a „virtuális test teológiája konferenciáról”. Beszéljünk az iróniáról. Ha ettől nem állunk meg egy pillanatra, akkor nem tudom, hogy mitől. Végtére is, a test teológiája állítólag emlékeztet minket saját fizikai testünk fontosságára, hogy az nem csak a lélek extra függeléke, de lényeges része annak, hogy kik vagyunk. Szóval beszéljük meg ezt egy test nélküli konferencián!

És persze, hogy ez elhalványul az élő közvetítésű szentmise mellett. Tisztában vagyok azzal, hogy sok plébánia mindent megtesz, hogy alkalmazkodjon a szélsőséges körülményekhez. Sok esetben azonban sok pap – és híveik – túl sok mindent vittek be az élőben közvetített szentmisére.

A legjobb esetben is egy ilyen mise csak silány pótléka annak, amikor Krisztus testének tagjai ténylegesen jelen lehetnek a keresztáldozat újbóli bemutatásán (nem hiszem, hogy János apostol Zoom által ment volna el a kálváriára, még ha lett is volna erre lehetősége abban a korban, bár Júdásnak talán lehetett volna). Legrosszabb esetben ez azt üzeni, hogy a fizikai világ – beleértve a szentelmények fizikai világát is – másodlagos és „nem alapvető fontosságú”.

Az ember hasonlít is meg nem is az angyalokra és az állatvilágra. Mi test-szellem hibridek vagyunk, és lényünk alapja, hogy a kettő együtt dolgozik. Ellentétben oly sok régi és új eretnekséggel, nem utasítjuk el természetünk fizikai aspektusát, de megértjük, hogy a fizikai lét fokozza -vagy csökkenti- a spirituális életet. Kölcsönhatásban lenni más katolikusokkal a „valódi” életben, ténylegesen részt venni a szentmisén és magunkhoz venni a Szentostyát, személyesen beszélni a pappal a gyóntatószékben – ezek mind olyan fizikai tevékenységek, amelyek segítenek Istenhez elvezetni bennünket.

Másodszor, katolikusként szándékkal kell élnünk. Amikor felmerül a digitális világ kritikája, az „amish-sá válás” vádjait kidobják. Ahelyett, hogy harcolnék azon vádak ellen, inkább rájuk fogok támaszkodni. Gyakori tévhit, hogy az amish emberek elutasítják a technológiát. Nem utasítják el a technológiát, hanem közösségként szándékolt döntéseket hoznak arról, hogy egy új technológia összességében előnyös-e számukra vagy sem. És bár nekünk, katolikusoknak nem kell egyetértenünk a végső döntésükkel,

magunkévá kéne tennünk ezt a szándékolt hozzáállást.

Nem vagyok egy luddita [gépromboló] (egy másik csodabogár, amit véletlenül kidobtak). Én mélyen benne voltam a dotkom lufi felvirágzásában az 1990-es évek végén, mint az egyik első web hosting cég első alkalmazottja, és társalapítója az egyik első domain regisztrátor cégnek. (A technológiát nagyra értékelő hozzáállásomat jelzi a a kriptovaluták felkarolása.) Jelenleg egy csak interneten hozzáférhető magazin szerkesztője vagyok, melyhez az olvasók többsége okostelefonon fér hozzá. De a technológiával való hosszú kapcsolatom arra késztetett, hogy lássam, hogy ez nem egy vagy-vagy döntés: vagy elutasítunk minden modern technológiát, vagy kritikátlanul elfogadunk minden legújabb technológiát abban a pillanatban, amikor az elérhetővé válik.

Ehelyett időt kell szánnunk arra, hogy elgondolkodjunk, vajon egy új technológia – és ahogy használjuk ezt a technológiát – segít-e közelebb jutni vagy eltávolít minket a Krisztussal való bensőséges egyesüléstől és az Ő teste [egyháza] építésétől itt a földön. Azt is meg kell kérdeznünk, hogy az új technológia testnélküli, és ezért kevésbé megtestesült létezéshez vezet-e. Igen, a modern kommunikációs módszerek sok szempontból előnyösek a társadalom számára. Viszont sokba kerülnek.

Az egyik elsődleges ár, amit fizetünk, a közvetlen kapcsolat elvesztése.

Ahelyett, hogy időt töltenénk a verandán – vagy akár telefonon keresztül –, hogy egy baráttal beszélgessünk, gyors frissítéseket szórunk szét több tucat ismerősnek. Látjuk a vallási hovatartozás hirtelen csökkenését ebben a században, ami közvetlenül egybeesik a virtuális „közösségek” hatalmas növekedésével, és a két tendencia összefüggésben állhat. Vidáman figyelmen kívül hagyni a modern technológiák költségeit a katolicizmus öngyilkosságát is jelentheti.

És természetesen ott van a nyilvánvaló probléma, hogy ki vagyunk szolgáltatva a Big Tech cégeknek, melyek egyre inkább antikatolikusak.

Gyakorlatilag úgy gondolom, hogy ennek a modern élet két fő aspektusának újragondolásához kell vezetnie: a fizikai találkozók és az okostelefonok / közösségi média használata. Először is, ellen kell állnunk a késztetésnek, hogy „virtuálisan” találkozzunk a másokkal.

Találd meg a módot, hogy fizikailag találkozz a nagyobb családdal, barátokkal és egyházközségbeli társaiddal.

Nemrég azt kérdezték tőlem, hogy mit tehetnek a katolikus szülők, hogy gyerekeik megmaradjanak katolikusnak. Az első gondolatom az volt, hogy töltsenek időt más katolikus családokkal – valós időt, nem pedig virtuálisan. Ezek a kapcsolatok felértékelik a Valóságot, ami a Minden Valóság Forrásának mélyebb megbecsüléséhez vezet.

Másodszor, komolyan és sürgősen újra kell gondolni a közösségi médiával való kapcsolatunkat, különösen azt, hogy hogyan használjuk ezt az okostelefonon, ami állandóan nálunk van. Hányan vannak, akik alig találnak időt az imádságra, de naponta több órát töltenek az okostelefon közösségi média hírcsatornáinak görgetésével? Még akkor is, ha a Big Tech támogatná a katolikus értékeket, a termékeikre fordított átlagos idő messze meghaladja az értéket, amit számunkra többnyire képviselnek.

Ahelyett, hogy a Facebookon görgetnénk, több időt kell töltenünk Isten arcának keresésével a Szentírásban.

Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ki kell dobni az összes közösségi médiát (bár egyesek számára ezt jelentheti). A közösségi médiával való rendezetlen kapcsolatunkat úgy lehetne átrendezni, hogy simán eltávolítjuk azt az okostelefonról, és csak asztali számítógépen használjuk. Talán még egy butatelefon is szóba jöhet. Az ilyen lépések segítenek nekünk a használat szabályozásában ahelyett, hogy fordítva járnánk.

A megtestesült, szándékolt [tudatos] élet nem könnyű út. Valójában mai társadalmunkban a legtöbb dolgot azért hozzák létre, hogy ellenezzék ennek a felkarolását. A katolikusokat azonban mindig arra hívják, hogy ellenkulturálisak legyenek, és eme alig kitaposott út követése eszköz lehet arra, hogy hiteles katolikus életet éljünk egy olyan kultúrában, melynek nagy szüksége van erre a tanúságtételre.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. június 16.