Kerekasztal  beszélgetésre  hívom  meg  a  felvilágosodás  nagyjai  közül  Descartes-t, Kantot, Hegelt, Heideggert, az egyháziak közül pedig Mazarin bíborost és Páli Szent Vincét Franciaországból, Hofbauer Szent Kelement és II.  Józsefet az Osztrák Császárságból, Bosco Szent Jánost és IX. Piuszt Itáliából,  Kis Szent Terézt és Foucauld Károlyt. Megkérem őket, mondják el hittel kapcsolatos gondolataikat. Meghívom még János apostolt is, mert az ő evangéliumának bevezetőjében találtam olyan megfogalmazást a hitről, ami bennem  rendet teremtett: (akik Krisztust) „befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy  Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében.” (Jn1,10-12)

Térjünk is a tárgyra! János apostol, azt a mondatodat érzem a hit szempontjából lényegesnek, hogy akik Krisztust befogadták, azoknak hatalmat adott,  hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek benne. A két ige, hogy  befogadni és hinni, nálad kiegészítik, magyarázzák egymást, együtt alkotják a  hitet. Krisztust be kell fogadni. Az tudja befogadni, aki hisz benne. A hitével  fogadja be az ember Krisztust.

János így kezdi: A Jézussal való találkozásom, azon túl, hogy életre szóló barátok lettünk, számomra a Végtelennel való találkozást jelentette. Nem tudom  megfogalmazni azt a tapasztalatot, amit a vele való találkozás jelentett. Benne  Élet volt, s én bekapcsolódtam ebbe az Életbe. Ez a lényeg. A hitem fejlődött. A kereszt tövében összeomlott a hitem. Húsvétkor feltámadt. Pünkösdkor  mélyült. Az  embernek  távlata  lett. A  Végtelennel  találkoztam  benne,  méghozzá emberi formában. Jézus roppant konkrét, hús-vér ember, ugyanakkor  végtelen titka volt. Sokan vannak, akik valami véges emberit kiszíneznek, és

végtelennek gondolnak, ami aztán tönkre teszi őket. Jézus más, őt nem én színeztem ki, hanem meghaladta mindazt, amit el tudtam képzelni. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk,  és amit kezünkkel tapintottunk, az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az Élet  megjelent.”(1Ján 1,1-2) Jézus szavát ittam, szemem nem tudtam levenni róla,  felemelt, távlatot adott, boldoggá tett. Az Istennel találkoztam benne. Sokat  kérte, hogy higgyünk benne. Ha nem ő mondta volna, nem fogadtam volna  el, de Ő volt az Igazság, Ő sokkal nagyobb volt, semhogy emberi hiúságból  hazudott volna, sokkal szentebb, bölcsebb volt, hogy tévedett, vagy tévesztett  volna. Én hittem benne, befogadtam. Ez a hit nem csupán elméleti igazságok  elfogadását, hanem az Ő személyének az elfogadását, befogadását, belőle való  életet jelentett. Hinni az Ő esetében annyit jelent, mint belőle élni. Hinni anynyit jelent, mint találkozni a Végtelennel és elfogadni, befogadni, élni belőle.  A benne való hit békét, bizonyosságot jelent.  Jézusnál megpihenek, lecövekelek, kikötök, nála maradok örökre. Rajta túl a semmi, a sötétség, halál van.  Benne teljes bizonyosságot leltem.

Köszönjük János, egy kicsit értem szavad. Te egyszerűen elmondtad tapasztalatodat. Ezt nem lehet bebizonyítani, te nem is akarod, tényt jelentesz ki.  Akiknek szintén részük van tapasztalatodból, azok hisznek, amiben te hiszel.  Akiknek nincs tapasztalatuk, azoknak fölösleges magyarázni, úgysem értik,  de ha el is fogadnák érvelésed, akkor sincs részük ebben az Életben. 

Most pedig felkérjük az újkori hitviták legelhíresültebb alakját, Descartes­t, hogy fejtse ki gondolatait a hitről. Ő a felvilágosodás előfutárai közé tartozik,  akinek igen fontos szerepe lett az európai hit fogalmának alakulásában. Éppen  Lorettóból jön, a híres Mária kegyhelyről, ahová elzarándokolt ez a huszonhét  éves fiatalember.

Meglep engem, hogy ön Lorettóban járt – mondom neki – hiszen az ön  nevéhez  fűződik  az  újkor  legnagyobb  szellemi  áramlatának,  a  „mindenben  kételkedni kell” tételnek a feltalálása. Azt hiszem, nincs még egy ember, aki  ennyire rányomta volna bélyegét a közgondolkodásra évszázadokra, mint ön.

Descartes kissé zavarba jön, aztán beszélni kezd: Korunkban nagy szellemi  zűrzavar volt. Korábban roppant hevesen harcoltak szellemileg is, de nemcsak  úgy, hanem fegyverekkel is protestánsok, katolikusok a hittételeikért. A mi  korunkra már elvesztették vonzó voltukat, értéküket ezek a meggyőződések. A  vallásháborúk vége felé jártunk, a gondolkodók értetlenül nézték a háborúkat,  a vallás egyre kevésbé érdekelte az embereket. Isten helyett az ember érdekelt  bennünket egyre jobban. Szilárd meggyőződés volt bennünk, hogy az igazság  területén új felfedéseket tehetünk. Az igazság számunkra az autonóm ember igazságát jelentette, amit mi saját eszünkkel akartunk felfedezni. Az igazság  területén nem az Isten volt az alap, biztos pont, hanem az ember. 1619-ben  Érsekújvár ostroma előtt jöttem rá életem nagy felfedezésére, hogy minden  tudományos bizonyosság alapja, első biztos pontja, amit nem lehet kétségbe  vonni, hogy amikor gondolkodok, akkor ez a gondolkodás megcáfolhatatlan  tény, gondolkodom, tehát vagyok. Az első biztos alap után mindenben kételkedni  kezdtem,  hogy  ennek  segítségével  megrostáljam  ismereteimet,  s  ami  fennmarad a kételkedés rostáján, azt fogadjam el igaznak. Arra jutottam, hogy  amiről világos, határozott ismeretem van, az igaz.

Mindenben  kételkedni  kezdtem,  Isten  létében  is.  A  hívek  egy  része  ezt  szentségtörésnek tartotta. Sok helyről kitiltottak. A tudósok rendkívül lelkesedtek értem. Kemény időt éltem át, mi van, ha mégis van Isten? Magam is  megijedtem magamtól. Aztán mégis bizonyosságra jutottam, hogy van Isten,  s azért mentem el Lorettóba, hogy a Szűzanyának megköszönjem visszanyert  hitemet.  Isten  létét  egyébként  háromféle  módon  is  bizonyítottam  később  írásaimban. 

Önnek annyit mondhatunk – mondom neki – hogy az ön lorettói zarándoklatát a hívők előszeretettel emlegetik, de ez nem érdekli a többi embert. Az ön  gondolata, hogy mindenben kételkedni kell, egész Európát hatalmába kerítette  századokon keresztül. Tudományos elv, aminek legfontosabb gyakorlati alkalmazása az istenhitben való kételkedés. Az újkori Európa népei sok mindenben kételkedtek, kételkednek, de nem mindenben, a felvilágosodásban nem.  Legteljesebb, komoly kételkedés Isten léte körül alakult ki az ön tanítása nyomán. Egyébként mindenki azt tartja nyilvánvalónak, amit legtöbbre értékel. A  mindenben való kételkedést Hume vette legkomolyabban, de angol lévén, nála  az érzékelés áll abszolút igazságként minden felett.

Jánost kérdem, mi a véleménye Descartes­ról? 

Nem akarok eszmecserét folytatni vele, mert teljesen két malomban őrölnénk. Én Jézusban találkoztam, a Végtelennel, és befogadtam. Én ezt nem is  tudom, nem is akarom bizonyítani senkinek. Descartes szenvedélyesen gondolkodó elme. Roppant nagy élménye, hogy rájött az igazság felismerésének  módszerére. Ezt abszolút értékként élte meg. Descartes kiugrott az Atya öléből, és magányosan, a sötétségben lebegve abban próbálta megtalálni az alapvető bizonyosságot, hogy ő gondolkodik, tehát van. A testi tapasztalás még  nyilvánvalóbb, amiről ő semmit sem mondott. Gondolkodás és érzékelés szűk,  rövid pillanatnyi esemény, ami tovatűnik a lét óceánjában. Én az Atya ölén  nyugszom Jézussal. Én nem ugrok ki onnan. Nekem nincs szükségem arra a  bizonyosságra, amire ő törekszik.

Most a felvilágosodás koronázatlan királyát, Kantot hallgatjuk. Kis, fegyelmezett ember, óriási öntudata van.

Az volt a problémám – kezdi – hogy az elméleti bölcselet és a tapasztalás  két egymást cáfoló tudomány lett. Sikerült tudományos elméletet alkotnom,  amelyben az érzékelés és a gondolkodás kiegészítették egymást. Átfogó elméletet állítottam a megismerés folyamatáról. Minden ismeret az érzékeléssel  kezdődik, mondtam. Az érzékelt dolgokra pedig az értelem ráhúzza a fogalmakat, amelyeket az értelem alkot. Isten létét én nem tagadom, gyakorlatilag  fel kell venni, hogy a tömegeket féken tarthassuk, de Isten léte nem tudományos igazság, mert Isten esetében nincsen adva valami dolog, amire rá tudom  húzni az Isten fogalmát. Az okság elve csak a földi dolgokra érvényes. Csak a  tudományosan igazolható tételeknek van rangjuk, szellemi értékük, sajnálom,  de Isten nem tartozik a tudomány fennkölt világába.

Megköszönjük  Kantnak  gondolatai  ismertetését.  Mondom  Jánosnak,  érdekes, hogy ő sem tagadja Isten létét. János azt válaszolja, igazad van, de  Descartes-hoz viszonyítva nagy lépéssel távolodik Istentől, zsugorodik nála az  Isten. Szép kis isten, akinek nincsen helye a tudomány panteonjában. Kantnak  igaza van abban, hogy Istenben nincs anyagi dolog, amire ráhúzhatjuk Isten  fogalmát, de ez Isten esetében előny, mert különben  bálvány lenne. A kanti  tudomány-fogalom önkényesen leszűkít. Az ismeret lényege nem a fogalmakban, hanem a lét tudatos megélésében áll. Az egyén fogalmi ismerete halvány  felszíne a léttapasztalásnak.

A  következő  meghívott  Hegel. Az  ő  gondolatait  én  foglalom  össze,  mert  gondolatai  igen  zavarosak.  Nálánál  nagyszabásúbb  elméletet  senkinek  sem  sikerült  kitalálnia.  Összeömlesztett  filozófiát,  teológiát,  történelmet,  politikát,  társadalomelméletet,  s  mindezt  újszerűen.  Dialektikus  módszere  igen  érdekes. Isten és teremtett világ összemosódnak, isten és világ azonosak, a  világ az isten, abszolút szellemnek nevezi. Az abszolút szellem a történelemben bontakoztatja ki magát, mondja Hegel. Panteizmusnak mondjuk, amikor  a világ az isten. Az abszolút szellemet azonosítja a Szentháromsággal, majd  a mindenség lesz az abszolút szellem. Az abszolút szellem a történelemben  fokozatosan bontakozik ki. Az eljövendő korban – hirdeti Hegel berlini előadásain, amiket öreg tábornokok is végighallgattak, pedig nem értettek belőle  semmit  –  az  abszolút  szellem  a  német  szellem  géniuszában  bontakozik  ki.  Ez lett a német felsőbbrendűségi elv tudományos alapja, s ebből következik  logikusan – a felsőbbrendű németek számára – két világháború kirobbantása.  Marx is Hegelből indult ki, csak ő nem a német fajban, hanem a proletariátus világforradalmában látta az emberiség abszolút jövőjét. Ő ezt a kibontakozást  nem az abszolút szellemből, hanem az ősanyagból vezette le.

A felvilágosodás eszméinek Hegel a csúcsa. A nagy októberi forradalomban, a két világháborúban, majd a kommunizmus világméretű elterjedésében,  és az ezeket követő nyomorban öltött testet Hegel eszméje. Most nem kérdem  Jánost, számomra is nyilvánvaló, hogy miről van szó. Hegelnél nincs szükség  hitre, itt hatalmas intuícióról van szó, ami szemünk előtt fokozatosan bontakozik ki, melynek a kibontakozását a német faj kibontakozásában, és a kommunizmusban szemlélhetjük.

Az utolsó világnagyság, akit megszólítunk, Heidegger. Ő már lefelé megy  a felvilágosodás korában. Kompromittálta magát, náci volt, öreg korában remeteként élt. Tekintélye olyan nagy volt, hogy habár náci múltja csorbította is  tekintélyét, de nem semmisítette meg. Ő az ember létélményét elemezte, nála  ez volt „a” valóság. Az ember lényege – mondja – a létélménye. Ez pedig nem  más, mint a szorongás. Az ember lényege, itt és most, bedobva a létbe, nem  tudja, honnan, nem tudja, hová tart. Egyetlen emberhez méltó életcél, vállalni  hősi pózzal a céltalan semmit.

Említem neki, hogy gyerekkoromban ezt fújták a nyilas katonák: „….röpköd a gránát, öt perc az élet és nincsen tovább”.

Most János megkérdezi, hogy Heideggerrel vége is lett a filozófiának?  Nem lett vége, mondom neki, ma is vannak filozófusok, de az élet eszméit  már nem ők irányítják.

Kik irányítják az életet? 

Az élet egyrészt egyre jobban egységesül világméretekben. Másodszor nagyon  sok  jelentős  tényező  befolyásolja  nagymértékben  a  társadalmat.  Csak  jelzésszerűen említek néhányat.

Legjelentősebb tudatformáló tényező az elmúlt időben a televízió. Jelenleg  az internet formálja kiemelten az emberiség tudatát. Ez előtt kell még említeni  a pénz világát, a bankárokat, a multinacionális vállalatokat. A központi eszmék a liberalizmus, a fogyasztás, ami azt a célt szolgálja, hogy ami kis pénz  van még a polgároknál, azt kiadják. A pénz koncentrációja a célja azoknak,  akik a világ felett, vagyis a pénz felett hatalommal rendelkeznek. Egyre inkább az ő céljaiknak megfelelően hozzák a törvényeket. Van hatalmuk, célszerűen szerveznek, de egyre nagyobb a feszültség az egész világban. Az alapvető közösségeket, családokat, nemzeteket, vallásokat szét akarják bomlasztani,  hogy senki se védekezhessen ellenük. Cél a gazdasági növekedés, ami egyre  nehezebben megy, de a leggazdagabbak mesésen gazdagodnak, miközben óriási tömegek egyre jobban eladósodnak és jutnak nyomorba. A vallás helyzete a társadalomban peremre kerül. A gyengülés kettős, a hívők egyre fogynak,  másrészt, ami vallásosság van még bennük, annak a minősége is gyengül a felbomló társadalomban. A világ urai a népesség sorvasztásában látják az egyik  fő célt, ami az erkölcs sorvadását is felgyorsítja.

Javaslom, hogy tartsunk szünetet. János kéri, ha lehet, a szünetben nézzünk  meg valami jellegzetes mai helyet, hogy lássa az életet. A kerekasztal egyházi szereplőit megkérjük, várjanak kissé. Azt javaslom, egy plaza-ba menjünk  el. Hatalmas terület. Kör alakú épületkolosszus, több emelet magas. Középen  óriási fogyasztó terület. Ma kihalóban az ország, egyre kevesebb a fiatal, de itt  rengeteg fiatalt látunk, nem tudni, honnan jöttek ide ennyien. Elképesztő áruválaszték, bőség körbe–körben minden emeleten. Hatalmas tömeg, ünnepélyesen vonulnak, nézelődnek, beszélgetnek, áhítatos szertartásossággal vesznek  részt a plaza életében. Odaülünk egy asztalhoz, és próbálunk szóba elegyedni  egy magányos fiatalemberrel. Bemutatkozunk. Megtudjuk róla, hogy fél éve  magányosan él, előtte volt élettársa, gyerekük nincsen. Állása nincs, múlt héten elbocsájtották. Lakására kölcsönt vett fel, nyolcvan ezret kell törleszteni  havonta. Nagyanyjával élt, neki jó nyugdíja volt, múlt héten meghalt. A lakást  elveszik, ha nem törleszt. Van még ezer forintja, itt tölti a napot, utolsó pénzét  költi el. Na, és holnap mi lesz? – kérdem tőle. Nem tudja, nem strapálja vele  magát, hogy ezen gondolkozzon, majd ráér holnap gondolkodni rajta. 

János azt mondja, hogy a Jelenések könyvének a nagy Babilon bukásáról  rajzolt vázlata jutott eszébe.

Közben visszaérünk a kerekasztalhoz. Kérem, hogy akik eddig még nem  szóltak,  különböző  címeiket  mellőzve  valljanak  hit-tudatukról,  hitéletükről.  János apostollal arról szeretnék elmélkedni, hogyan alakult a hívek és a hittudósok hite a felvilágosodás korában.

Franciaország az Egyház legidősebb leánya, kezdjük velük a beszélgetést!  Mazarin bíboros a Francia Király mindenható minisztere, egyházi személy – a király neveztette ki bíborosnak, így – egyházi és társadalmi szinten is jelentős személy.

Mi, egyházi személyek is a felvilágosodás gyermekei vagyunk, mondja, de  természetesen nem valljuk a hitetlen nézeteket. Nekünk, francia katolikusoknak egyedülállóan fontos a Francia Király. Az abszolút királyi hatalom hívei  vagyunk, mert szükség van erős államra, hogy a kellő adót be tudjuk szedni a  nacionalizmus szolgálatában az állandó harcokhoz a Habsburgok ellen Német-Alföldért, az angolokkal a gyarmatokért. Rómával nem értünk egyet, gallikanizmusnak nevezzük a pápa központi hatalma elleni szellemi harcunkat. Levegőt vesz, s mi gyorsan megköszönjük neki magvas gondolatait, s Páli Szent Vincét kérdezzük. Ők láthatóan nem kedvelik egymást, néhányszor keményen összetűztek Mazarinnal.

Én azokkal a roncsokkal foglalkozom, akik Mazarin háborúitól árva gyerekként, hadirokkantként, hadi özvegyként tengetik életüket. Én Jézust látom  és  szolgálom  a  szegényekben.  Szép  számmal  támogatnak  előkelő  hölgyek,  akiktől igen nagy összegeket gyűjtök a szegények javára. A vincés nővérek a  betegek szolgálatára szentelik életüket. A lazarista rendi papok a szegényeknek  lelkigyakorlatokat  tartanak  vidéken. Az  én  munkám  csepp  a  tengerben  Mazarin, és az Egyház ellenségeinek munkája mellett, de Jézus a világ abszolút értéke.

Most II. Józsefet és Hofbauer Szent Kelement kérdezzük, ők hogyan élik,  látják a hitet?

II. Józsefből árad  a  szó:  Vége  van  a  sötétségnek!  Megreformálom  az  Egyházat, és felvilágosult Egyház lesz a sötét, középkori Egyházból! A szociális tevékenységet nem folytató szerzetesrendeket eltöröltem. Felvilágosult  papokat nevezek ki püspököknek. Előírom, hogy mit tanuljanak a teológusok.  Rómával megtiltom, hogy tartsák a kapcsolatot. Még azt is megszabom, hogy  a misén hány gyertya égjen.

Kelemen erre elmondja, hogy nem bírta ki az osztrák teológia sivár légkörét, Rómába ment, hogy katolikus hitet tanulhasson. Redemptorista szerzetes  lett. Élete utolsó évtizede volt legfontosabb életében, amikor Bécsbe került.  Rengetegen itták szavát, szegények, gazdagok, tudósok, egyszerű emberek,  művészek. Nem mondott ő semmi rendkívülit, csak a sivár, racionalista környezetben megérezték rajta az élő hitet, amire igen ki voltak éhezve azok, akik  nem a vadállat imádatában keresték boldogságukat.

Rómából IX. Pius pápát és Don Bosco Szent Jánost hívtuk el.

A pápa elmondja, hogy az Egyház ostromlott várhoz hasonló, a társadalommal egyre jobban elvesztette a kapcsolatát. Az Egyház, ellenségei között, egyre inkább a megkövesedett uralkodó osztályokkal került egy gyékényre. Ezen  szerettem  volna  változtatni.  Reformokat  vezettem  be  Rómában.  Szabadon  engedtem a politikai foglyokat, alkotmányos államformát vezettem be, a liberálisok elégedetlenek voltak, elűztek. Az osztrákok visszaállították az egyházi  államot ideiglenesen, de aztán a piemontiak elfoglalták Rómát, és kikiáltották  az egységes olasz államot, én a Vatikán foglya lettem. Az egyházi állam megszüntetése előtti utolsó tettként összehívtam az I Vatikáni Zsinatot, amelyben  a  püspökök  döntő  többsége  mellém  állt,  és  megerősítették  a  pápa  szellemi  hatalmát az Egyházban.

Don Bosco elmondja, hogy ő nem ért a nagy politikához, nem is érdekli. Ő  Torinóban él, Piemont fővárosában, s a háborúk és a kapitalista fejlődés roncsait, szemetét szedi össze, s nevel belőlük embereket, közösséget. Karizmatikus  egyéniség, aki feltalálta magát ezek között az ellenséges körülmények között.  Polgárokat nevel, akik hívő emberek. Őt jobban elfogadják a liberálisok is  pillanatnyilag, mint a letűnő kor hatalmasaihoz tartozó főpapságot.

Kis Szent Teréz elmondja, hogy nővérei mind karmelita apácák, ő nagyon  vágyódott közéjük kerülni, még Rómába is elment XIII. Leó pápához egy fényes zarándoklattal, hogy kolostorba vonulhasson. Elmondja, hogy nem tud  semmi  nagyot  tenni,  mint  például  Nagy  Szent  Teréz,  aki  megreformálta  a  karmelita rendet, és virágzó közösséget formált belőlük. Ő nem is akar semmi nagyot tenni, ő a maga hétköznapi életében akarja megélni a szeretetet.  Elmondja, nagy vágy élt benne, hogy ő is misszionárius, hithirdető, vértanú  lehessen, de mindez lehetetlen. De a Bibliát forgatva megtalálta hivatását, „én  az Egyház szívében szeretet leszek”.

Őt hallgatva fogalmazódik meg bennem a gondolat, hogy a felvilágosodás  korának katolikusai is koruk gyermekei. Kis Szent Teréznek nem úgy fontos  az Egyház, mint Mazarinnak, de ő is szerelmes bele. Ez ma már nem jellemző, hiszen az eszmék is tönkrementek. Az Egyház nekik ugyanis fontosabb  szerepet játszott a tudatukban, mint a Krisztus, bár Teréz számára az Egyház  Krisztus Jegyese.

Foucauld  Károlyról  nem  lehet  mondani,  hogy  neki  az  Egyház  szervezete fontosabb volt, mint Krisztus. Daróc reverendájára piros szövetből szívet  varrt, Jézus szívét. Elvarázsolt ember. Elmondja, hogy megtérése után trappista szerzetes lett. Igen szigorú életet éltek, kétszázan voltak a kolostorban,  hajnali kettőkor keltek, állandó csendben, böjtölve dolgoztak.

Nem  tudott  kielégíteni,  nem  fakír  akartam  lenni.  Hosszú  keresés  után  a  tuareg  mohamedánok  között  találtam  fel  magam,  ahol  valaha  idegenlégiós  tiszt voltam. Nekem az a lényeg, hogy Jézus, az én igen szeretett testvérem,  bennem éljen ezek között az egyszerű, szegény emberek között, hogy őket  megszentelje. A többit én Jézusra bízom.

A meghívott vendégeknek megköszönjük, hogy elfáradtak, elbúcsúzunk, és  Jánossal kiértékeljük a látottakat.

János, mi a véleményed a felvilágosodás korának a hitéről?

Jól tetted, hogy a kor hitéről kérdeztél, mert ennek központi szerepe van a  világ jövője szempontjából. Akit mi igazán értékelünk, azt befogadjuk személyünkbe. A meghalt Krisztus az egyetlen, aki megélte köztünk Isten végtelen  szeretetét. Ez a szeretet feltámasztotta őt. Aki a feltámadt Krisztusban hisz oly módon, hogy befogadja Életét, és részt vesz benne, az nem csupán emberi személyt, ideológiát fogad be magába, hanem Isten személyét, Szentlelkét, erejét.  Krisztusban nem volt bűn, Őt nem tudta tönkretenni a bűn. A felvilágosodás  gyermekiben voltak véges értékek, aztán volt bennük bűn is, ami egyre jobban  megrontotta őket. Az ördög mindig megmagyarázta nekik, hogy ők milyen  rendes emberek, csodálatos jövő fog születni alkotásukból. Amikor Hegel előadásait hallgatták a tábornokok, senki sem hitte volna el, hogy az eljövendő  két világháború után kiábrándulnak a nacionalizmusból. A ma embere ezek  után már csak élvezni akarja az életet, olyan áron is, ha ki is irtja saját népét.  A felvilágosodás német bajnokainak késő utódai hoznak létre Németországból  török segédmunkásaikon keresztül mohamedán török köztársaságot.

A világban harc folyik Jézus és a gonosz között. Az emberiség nem gonosz,  hanem gyenge, bűnbe esett, de egyre jobban elmerül a bűnben a gyakorláson keresztül. A költők a bennünk lévő érzelmeket írják meg művészien. A  filozófusok a világ nagy, átfogó igazságait fogalmazzák meg. Az európai társadalom gyermekeit a felvilágosodás korában, – hasonlattal – tekinthetjük kamasz kornak. A világ egyre tágul, fejlődik, s a kor gyermekeit elbűvölte saját  létük, a világ, és az volt az élményük, hogy ők Isten nélkül csodálatos világot  fognak teremteni. A többség, a közvélemény lassan, fokozatosan távolodott  az Istentől. Aki szilárdan hitt, nem volt érdekes. Aki határozottan, világosan  tagadta Isten létét, nem lett széles rétegek prófétája. Amint említettem, akik  óvatosan távolodtak, azok elégítették ki a tömegek igényét, s ezért lettek ők a  legnagyobbak.

A felvilágosodás gyermekei is, mint minden ember, keresték az Igazságot,  az Életet, a Jövőt, a Fényt, és keresték öntudatlanul az Istent. Olyan szép eszméik, alkotásaik voltak. Ennek tudatában voltak. Súlyos bűneik voltak, amit  nem láttak, de a bűn bennük volt, működött bennük, és megrontotta alkotásukat. Magukat gondolták istennek. De Isten szerepét nem tudták megvalósítani. Magabiztosak voltak, ami korlátolttá tette őket. Egymás korlátait látták,  de sajátjukat nem.  Gőgösek voltak, ellenfeleiket lenézték, ami nagyon csúnya tulajdonság, nevetséges és alaptalan, mert nekik is megvoltak a súlyos  gyengeségeik. A felvilágosodás gyermekei is beleestek az ősi emberi hibába.  Ellenfeleikből megalkották a gonosz fogalmát, amit nekik le kell győzniük, s  ez nagy dicsőségük lesz. Kegyetlenek voltak a különböző nacionalizmusok,  kegyetlenek voltak a proletárdiktatúra bajnokai, és kegyetlenek ma a pénz urai  azokkal szemben, akik nem tudják befizetni nekik a mindent kizsigerelő kamatot. Ebben a háborúban mindenki mindenki ellen harcol, s csak idő kérdése,  hogy a győztesekből mikor lesz vesztes. A pénz urai sincsenek biztonságban, mert ha Spartacus felkel a sírjából és az éhező tömegek nekimennek a plazaknak, világomlást produkálnak. Én végkifejletükben nézem a felvilágosodást  is: bűneikkel a világ pusztulását készítik elő, gonoszok. Joel szövege szerint  Isten irgalmaz nekik, ha összeomlásukban bánják bűneiket.

A felvilágosodás korában – veszem át a szót Jánostól – nem Isten Európa fő  eszméje, összekötő kapcsa, jövője, hanem a humanista eszmék. Hazaszeretet,  ész, tudomány, társadalmi igazságosság, szabadság lettek a nagy világmegváltó eszmék. „Hazám, hazám, te mindenem.” „Fel, fel ti rabjai a földnek.”  Sorolhatnánk tovább a jelszavakat. Nagy értékek voltak ezek az eszmék. A  világmegváltó eszmék szolgálatában nagyot alkotott az európai társadalom.  Ezekben az eszmékben mindig volt valami istenített elem. Mindig volt benne  ellenség, akinek a legyőzése hozza az aranykort. Ezek az eszmék, mint világnézet, mindig bűnösek voltak. Ezek az eszmék nem hozták meg az aranykort,  és mindig pusztulásba torkollottak. A bűnük nyomán a felvilágosodás eszméi  pusztulásnak indultak. Elsőnek a német nacionalizmus omlott össze, majd a  józan ész nimbusza, az angol táncdal-énekesekért őrjöngő ifjúságban. Ezután  került sor a szocializmus bukására az ’56-os forradalomban. Ezt követően felgyorsult a bomlás, és rohamosan pusztulásnak indult minden izmus. Minden  eszme: család, józan ész, becsület, erkölcs, devalválódott széles rétegek előtt,  értékválság következett be. Ezek az eszmék egymás ellen harcoltak, végül a  pénz értékelése legyőzte valamennyit, és a pénz lett a fő érték, ez, mint életeszme nem omlott össze, legalábbis egyelőre.

Mondtam  neked  –  folytatja  János  –  én  valóban  találkoztam  Jézusban  az  Istennel. Jézus szelíd volt és alázatos, szolgált, áldozatul adta életét a világért.  Mindezt az Atya egyszülöttjeként tette. Megértettem, hogy Jézus az Élet, Jézus  az Igazság, Jézus a Jövő, Jézus a Fény, Jézus az Isten. Megértettem, hogy ebben a bűnös világban az Isten szelíd és alázatos, szolgál, áldozatul adja életét a  világért. Jézus irgalmas az Őt megölő világgal szemben, ha bűnbánatot tart, ha  befogadja, ha hisz benne. Jézust megölte a bűnös világ, meghalt, de feltámadt,  és feltámadásában a teljes Életre jutott. Erre hív bennünket. Ebben a bűnös  világban Krisztust megölik az emberek, mert gonoszak, de mindig feltámad,  és akik befogadják, azoknak hatalmat ad, hogy Isten gyermekei legyenek.

János, elmondom neked, hogy mit értettem meg tőled. A felvilágosodás korában az egyháziak is koruk gyermekei voltak, őket is az eszmék érdekelték  elsősorban. Az Egyház szervezése, működtetése fontosabb volt nekik, mint  a Krisztus. Engem megragadott, hogy átélted Krisztus egyedülálló, végtelen  nagyságát. Nem hozok most idézeteket, és nem magyarázom azokat, te jobban  tudod nálam, hogy ki is az Ige, a Fiú, mit jelent neked, hogy Jézus a Messiás.

A másik, ami megragadott, amint beszélgetésünk elején említettem, hogy mit  jelent neked a hit. Krisztus befogadásáról beszéltél, és azt írtad, a Krisztus  befogadása a Krisztusba vetett hit.

Ezt szeretném kicsit megvilágítani a magam gondolatrendszerében. Az ember személy, aki öntudatosan éli saját létét. Az ember maga alkotja meg szellemi világát azokból az értékekből, amelyeket befogad. Az embernek kisebb– nagyobb igényei között kimagasló igénye van egyéni és közösségi életében a  korlátok nélkül kielégítő, békét adó értékekre. Keresés közben, vagy hirtelenül  megjelennek előtte olyan értékek, amelyekről szubjektív bizonyossága támad,  hogy ezek őt boldoggá teszik, ezért érdemes élni, az ezzel való foglalkozás  lesz életalkotása. Ez lehet egy lány a fiú számára, lehetett valami világnézet  a múltban, vagy lehet Jézus Krisztus, akit Legfőbb Értékként fog fel. A kincs  akkor lesz a mienk, ha befogadjuk személyünk közepébe. Az értéket befogadó  embernek nincs objektív bizonyítéka arról, hogy ténylegesen igaz érték-e az  általa értékelt valóság, sem szerelem, sem világnézet, sem vallás, sem egyéb  esetben. János azt mondtad, hogy az igaz ember nyílik meg az igaz értékre.  Minden esetben az értéket szubjektív bizonyossággal ragadja meg a  személy a  hitével, amit a jövő vagy igazol, vagy cáfol. A hit minden ember legalapvetőbb  személyes tevékenysége. Az ember életében a hittel felfogott érték fokozatosan bontja ki hatását, és az vagy kibontakoztatja, vagy tönkreteszi, aszerint,  hogy igazi vagy látszatérték.

A vallásos hit csak egy lehetséges variánsa a hitnek. A hit fogalmából kiragadták a felvilágosodás tudósai az Istennel kapcsolatos hitet. Istenből – tudatukban –  üres  fogalmat alkottak, és  arról  vitatkoztak, hogy  ezt az  elvont  fogalmat érzékeléssel lehet – e bizonyítani. A felvilágosodás lelkes bajnokai  egyre  jobban  igyekeztek  elszakadni  az  Istentől,  ami  nem  ment  könnyen. A  stratégia fontos része volt, hogy a hitet leszűkítették a vallásos hitre, azt pedig,  mint tudománytalan fogalmat, elvetették, miközben saját eszméikben hittek.  A teológusok jó része sem rendelkezett élő hittel, azért mentek bele ebbe a lehetetlen, sorvasztó vitába. Jellemző Pascal esete, aki óriási felfedezésnek élte  meg, hogy Ábrahám Istene élő Isten. A hit világában nyilván fontos szerepet  játszik az istenhit, de a hitnek nem szükségszerűen egyetlen tárgya az Isten.  Mindenki abban hisz, amiről azt gondolja, hogy az boldoggá teszi őt. 

A  felvilágosodás  nem  hozta  meg  a  hozzá  fűzött  vérmes  reményeket.  Megtehette az Európai Unió Alkotmányozó Konventje, hogy a felvilágosodásnak csak a pozitív értékeire összpontosította figyelmét, és nem veszik észre, hogy a kifakult izmusok kora lejárt, s nem tudják feltámasztani azokat.  Nekünk, krisztusiaknak, önvizsgálatot kell tartanunk, és be kell ismernünk,

hogy – tisztelet a kivételnek – mi sem Krisztusra koncentráltunk, hanem a  felvilágosodás  korának  katolicizmusára.  Az  a  katolicizmus,  mint  minden  „izmus”, pusztulásnak indult. Az élő Krisztust kell befogadnunk egyénileg a  személyünk középpontjába, és közösségépítésünkben Isten országa felé kell  törekednünk – amiről a téma nagysága miatt nem írtam – mert a krisztusi Isten  országa  az  egyetlen  közösség,  amelyben  nincsen  bűn,  ezért  azt  nem  rontja  meg.

Összefoglalva

Minden érték, pl. tudomány, szerelem, világnézet stb. csak úgy lesz a mienk,  ha befogadjuk személyünkbe. Az értékeket csak hitünkön keresztül tudjuk befogadni, minden más felfogás naiv önámítás, amit a felvilágosodás is igazol.  A  felvilágosodás  nagyjai  is  hitükkel  élték  át  eszméik  világüdvözítő  jövőjét.   Minden ember szellemi életének legszemélyesebb, ezért legtitokzatosabb tevékenysége a hite. A hitünk szellemi életünk csúcsa. Akinek van valami nagy értéke, az abban hisz. Értéket, ismétlem, csak hittel lehet befogadni. Nyilván nem  mindegy, hogy milyen értékeket fogadunk személyünkbe. Amit csúcsértékként  befogadunk, leginkább az formál bennünket, nem mindegy, hogy istenivé vagy  ördögivé formálódunk. Nem mindegy, hogy Istennel éljük meg életünk e világi  eseményeit (tudományt, szerelmet stb.), vagy pedig Isten nélkül.

Mi a felvilágosodás korának, a nagy eszmék, az izmusok korának végén  élünk.

Forrás: Tengernek Csillaga, 2014/4. szám

Létrehozva 2021. február 6.