3. A ZSIDÓK HITE A SZENTÍRÁS SZERINT

Az ószövetségi zsidók hite annyiban súlyosan esik a latba és nagyon érdekelhet minket, mert hiszen Krisztus Urunk eljövetele előtt a zsidó vallás volt az egyedüli igaz vallás.

Mármost az ószövetségi Szentírásban határozott adatot találunk arra, hogy a zsidók hittek a tisztítóhelyben. Kr. e. 160-ban a zsidók Makkabeusi Júdás vezérlete alatt vallási harcokat vívtak. A csata a zsidó vallás ellenségei ellen folyt, Isten törvényeinek védelmében. Akik tehát ebben a harcban résztvettek, azok Istenükért és vallásukért küzdöttek. Egyik nagyobb csata után, amelyet Odolan városa mellett vívtak, nagy győzelmet arattak a zsidók. Makkabeusi Júdás, a vezér, személyesen ment ki a csatatérre, ahol összegyűjtötték az elesett zsidókat, hogy megadja nekik a végtisztességet.

Amikor ezeket a vitézi halottakat összegyűjtötték, akik Isten törvényeiért való harcban haltak meg, bámulattal látták, hogy ruháik alatt, zsebükben s tarsolyaikban kicsiny, aranyból és ezüstből készült bálványszobrok vannak. Nem azért tették ezeket oda a hitvalló zsidók, mintha bálványokban hittek volna, hanem emberi kapzsiság és gyarlóság tétette ezt velük. Előzőleg ugyanis Jamnia pogány várost ostromolták meg és vették be. Itt, mint a győztes sereg katonái, megsarcolták a legyőzötteket. Ez alkalommal azonban nemcsak pénzt és ékszereket vettek el a legyőzött ellenségtől, hanem kicsiny, aranyból és ezüstből készült bálványszobrokat is. Pedig a zsidók vallása tiltotta, hogy az izraeliták bálványszobrokat mégcsak díszből vagy az anyag értékessége, vagy művésziessége miatt maguknál tartsanak. Azért tiltotta ezt a zsidó törvény, mert az izraeliták könnyen hajlamosak voltak a bálványozásra. Ezek az elesettek nem követtek el ugyan ilyenképp súlyos bűnt, mert hiszen nem hittek ők a bálványokban, de vallásuknak parancsa ellenére cselekedtek mégis, amikor az arany- és ezüstérték miatt eldugták e szobrokat. Makkabeusi Júdás erre gyűjtést rendezett az életben maradt zsidó katonák között. 12000 drachma ezüstöt, óriási értéket gyűjtött össze és ezt Jeruzsálembe küldte, hogy imádkozzanak és áldozatot mutassanak be a templomban Istennek e megtévelyedett hősi halottak lelkéért. Ha mármost nem hittek volna a zsidók a tisztítótűzben, miért tette volna mindezt Makkabeusi Júdás? Akkor mirevaló lett volna áldozatot bemutatni ezekért az elesett zsidókért, akik hitükért haltak meg, tehát vértanúk voltak, de mégis kisebb bűnt követtek el? Makkabeusi Júdásnak ez az ószövetségi Szentírásban leírt eljárása mutatja, hogy a zsidók mennyire hittek a purgatóriumban.

Magától értetődő, hogy Júdás, mint főpap, aki jól ismerte és értette a vallást, nem újszerű dolgot rendelt el, hanem a régi szokást követte. Ezt igazolja, hogy az adományok összeszedése előtt a zsidók imádkoztak a hősi halottakért, nagy összeg gyűlt össze, a jeruzsálemi papok az összeget elfogadták és ennek fejében az áldozatot bemutatták.[1]

Az ószövetségi zsidók hitét különben még a mai zsidók is átvették és gyakorolják.

A zsinagógákban ma is ott van a megholtak jegyzéke, akikért szombatonként imádkoznak. Az egyik ma is használatos zsidó ima, amelyet zsidó gyermek mond el elhunyt atyjáért, így hangzik: „Isten legyen üdvére az én elhunyt drága apámnak és azt az adományt, amelyet adok, vegye könyörgésül, hogy fölvegye lelkét az örökké élők közösségébe, ősatyáinknak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, ősanyáinknak, Sárának, Rebekának, Rachelnek, Leának közösségébe, közösségébe az elhunyt jámbor lelkeknek, akik a jobb világnak halhatatlanságát élvezik.”

4. A TISZTÍTÓHELY AZ ÚJSZÖVETSÉGI SZENTÍRÁSBAN

A ma megjelenő könyvekben sehol sem fogjuk olvasni, hogy „van autó”, „létezik repülőgép” vagy „feltalálták a távolbalátó rádiót” s í. t. Mert minden író az említett találmányok általános ismeretét feltételezi.

Az újszövetségi Szentírásban sem találjuk azt a pontosan meghatározott, teljesen szabatos, kátészerű kijelentést, hogy „Van tisztítóhely, ahol stb.” Mert a Szentírás szerzői olyanok számára írtak, akik már az ószövetségi zsidók hite alapján hittek a tisztítóhely létezésében.

Ellenben az újszövetségi Szentírásnak számos más helye van, amely feltételezi a tisztítóhely létezését. Sőt e helyek kimondottan értelmetlenek volnának a tisztítóhely létezése nélkül. Így tehát közvetve az újszövetségi Szentírásban is feltaláljuk a tisztítóhelyre vonatkozó hitet és tanítást. Íme néhány hely:

Az Úr Jézus mondja: „Ki nem jössz onnét (t. i. a másvilági tömlöcből), míg le nem fizeted az utolsó fillért” (Mt. 5, 26; Lk. 12, 59.), vagyis míg bűneidért teljesen eleget nem teszel. Tehát Krisztus Urunk itt oly másvilági helyről szól, ahonnan még van szabadulás.

Másutt az Úr Jézus így szól: „Ha valaki az Emberfia ellen szól valamit, megbocsáttatik neki; de aki a Szentlélek ellen szól, annak meg nem bocsáttatik sem ezen a világon, sem a jövendőben.” (Mt. 12, 32.)

E szavakból következik, hogy van még bocsánat a következő életben. Mivel pedig a pokolban nincs bocsánat, az Úr Jézus az említett helyen csak a tisztítóhelyről szólhatott.

Ismét máskor ezt mondja az Úr: „Minden hiábavaló szóról, melyet szólnak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.” (Mt. 12, 36.) „Számot venni” csak valamely büntetésreméltó tettről lehet. De Krisztus Urunk nem mondja, hogy aki hiábavalót szól, „elmegy az örök tűzre, a gehenna tüzére méltó lesz, vagy kilöketik a külső sötétségre”, amint gyakran használta e kifejezéseket, midőn súlyos bűnökről szól. Hanem az Úr csak azt mondja: „számot fognak adni”, hogy feltüntesse a különbséget, az örök és az ideigvaló büntetést érdemlő bűnök között.

Szent Pál írja: „Az, akinek munkája elég kárt vall, ő maga ugyan üdvözül, de úgy, mint tűz által.” (I Kor. 3, 15.) Itt a „tűz” szón az Apostol nem érthette a pokol tüzét, mert a menekülés lehetőségéről szól. Hogy próbára tevőtűzről beszélt, mutatják előzetes szavai: „A tűz majd kipróbálja, hogy kinek-kinek milyen a munkája.” (I Kor. 3, 13.) E helyet a florenci zsinat is a tisztítóhelyre magyarázta.

Ugyancsak Szent Pál apostol az elhunyt Oneziforus számára irgalmat kér az ítélet napján, tehát a másvilágon is helyet enged az irgalmasságnak. (II Tim. 1, 16-18.) Végre még egy utolsó érv: Már az ószövetségben mondja a Szentlélek: „Hétszer esik az igaz.” (Péld. 24, 16.) Itt csak a kisebb bűnökről szólhat, mert, mint igaz, először eshet. Halálos bűn esetén másodszor már nem, mint igaz eshet el, hanem csak mint bűnös.

Szent Jakab apostol is írja: „Sokban vétünk mindnyájan” (Jakab 3, 2.), Szent János apostol pedig: „Ha azt mondjuk, hogy nincs bűnünk, mi magunk csaljuk meg magunkat, és nincsen bennünk igazság.” (I Jn. 1, 8.) Mindkét apostol magát a bűnösök közé sorolja. Pedig mikor ezeket írták, igazak, Isten barátai voltak. Mármost a Szentírás szerint semmiféle bűnnel a mennybe nem juthat az ember. (Jel. k. 21, 27.) Viszont a fent említett bűnöket az igazak követték el, amelyekért nem járhat pokol büntetése, pedig Máté 12, 36. szerint Isten a legcsekélyebb bűnt is bünteti. Tehát a szóban levő bűnök büntetése a másvilágon csak a mennyországtól és pokoltól különböző állapotban történhetik.

5. AZ EGYHÁZ HITES GYAKORLATA

A tisztítóhely létezése mellett tanúskodik még az Anyaszentegyház állandó hite s gyakorlata. Pedig tudjuk, hogy az Egyház hit s erkölcs dolgában nem tévedhet. Erről előre biztosította Egyházát az Úr Jézus e szavakkal: „Én kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét … az majd megtanít titeket mindenre.” (Jn. 14, 16; 17. és 26.)

És „Íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt. 28, 20.) Ez ígéretek alapján nevezi Szent Pál apostol az Egyházat „Az igazság oszlopának, szilárd alapjának”. (I Tim. 3, 15.)

Csak ily Egyházra vonatkozólag mondhatta Jézus: „Tanítsatok minden nemzetet, tanítván őket megtartani mind, amiket parancsoltam nektek. Aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” A katolikus Egyház tehát hit s erkölcs dolgában éppoly kevéssé taníthat hamisat, mint amily kevéssé tévedhet s hibázhat Krisztus vagy a Szentlélek. Márpedig az Egyház mindenkor hitte és tanította a tisztítóhely létezését.

Az Egyháznak tanítását legjobban a régi egyházatyák és hittudósok műveiből és tanításaiból ismerjük meg. Íme egy kis csokor:

Tertullián nemcsak az elhunytakért évenkint tartott áldozatokról szól (Lib. de Anima c. 4. és de coron. milit. c. 3.), hanem e szokást a hagyományból származtatja. (Lit. de Monogamia c. 10.)

Szent Ambrus püspök írja, hogy a legtöbb igaz a halál után a tisztulás helyére jut, hol szenvedés árán tisztul meg. (De bono mortis 45-48.) Faustinusnak húga halálakor így ír: „Azt gondolom, hogy őt nem annyira siratni kell, mint inkább imákkal követni és nem könnyeiddel szomorítani, hanem áldozatokkal megajándékozni.” (Lib. 8, ep. 2.)

Szent Ágoston sokszor, bővebben és határozottabban szól a tisztítóhelyről. Legfontosabb helyét idézzük: „Az Anyaszentegyháznak imádsága és üdvösséges áldozata s az alamizsna kétségen kívül segítenek a megholtaknak. Mert ezt az Atyáktól való hagyományt az egész Egyház tanítja.”(Serm. 32, c. 2.) És a Makkabeusok könyvében említett áldozatokra utalva, amelyet Júda a hősi halottakért mutatott be, Szent Ágoston megjegyzi, hogy ezt a szokást az egész egyetemes Egyház tekintélye fedi. („Non parva est universae Ecclesiae, quae in hac consuetudine claret, auctoritas.” Lib. de cura pro mortuis ag. cap. 1.)

Aranyszájú Szent János kijelenti, hogy az Apostolok nem vakmerően rendelték, hogy a rettentő titokban (t. i. a szentmisében) a holtakról megemlékezzünk, mert tudták, hogy abból számukra nagy nyereség és haszon hárul. (Horn. 41. in. I. Cor. et hom. 69. ad pop.)

Szent Jeromos a tisztítótűzben szenvedő lelkekért adott alamizsna hasznát a Szentírásra vezeti vissza. (Epist. 26. ad. Pammach.)

Az idő s hely takarékossága és az unalom elkerülése végett csupán csak névszerint említjük még meg ama régi szentatyákat, akiknek műveiből világosan megállapítható az ősegyház hite a tisztítóhely létezésében. Így Szent Ciprián (Epit. 66.), Szíriai Szent Efrém (saját végrendeletében), Jeruzsálemi Szent Cirill (catech. mystag. 5.), Szent Athanáz (Quaest. 34. ad Antiochenos), Szent Epifán (De haeresi 75. contra Aérium), Nisszai Szent Gergely (Cat. 8. Anima et resur.), Nagy Szent Gergely (M. Morál. IX. 34; Dial. IV. 39.).

Még a régi egyházatyák tanításánál is ékesszólóbb bizonyíték az Egyház ősrégibb hite mellett a tisztítóhely létezésében a megszakítás nélkül való állandó egyházi szertartás szövege. A legrégibb misekönyvekben is találunk imákat az elhunytakért (az ú. n. Memento-t), mégpedig a római, Bázil, Aranyszájú Szent János és Szent Cirill-féle szertartásokban egyaránt. Gyászmise is volt mindig. A legrégibb sírfeliratok is mutatják a tisztítóhelyben való hitet.

Végre két egyházi zsinat ünnepélyesen kimondotta, hogy van tisztítóhely: a florenci (1439) és a trienti (1545-1563.)

6. HOL VAN A TISZTÍTÓHELY?

Hol van a tisztítóhely? Nem tudjuk. Ez is a másvilág egyik titka.

A hittudósok véleménye e téren nagyon különböző, amennyiben itt egyáltalán megbízható emberi véleményről szó lehet.

Nagy Szent Gergely pápa és mások azt gondolták, hogy a tisztítóhely általában a föld mélyén van, de egyes lelkek számára e földön. Mások viszont úgy gondolják, hogy a mennyországban van, de persze ennek olyan részében, ahol a lelkek nem részesülhetnek Isten látásában és a tökéletes boldogságban.

Ismét mások szerint a tisztítóhely voltaképp nem is hely, hanem a lelkeknek bűnhődő állapota.

Némely szentnek vagy egyebeknek látomásai sem nyújtanak támpontot. Először azért nem, mert – mint már fentebb hallottuk – a látomások nem mindig hitelt érdemlők. Másodszor és főképp azért, mert a földi ember számára a másvilági helyzetet csak gyenge hasonlatokkal vagy érzékre ható képekkel lehet valamelyes halvány vonásokkal elképzeltetni.

7. KIK JUTNAK A TISZTÍTÓHELYRE?

Három fajta emberek lelkei jutnak a tisztítóhelyre. Először azok, akik bocsánatos bűnben halnak meg, vagyis akik a megszentelő kegyelem állapotában vannak ugyan, mégis bűnösök.

A bocsánatos bűn nem okozza ugyan a lélek halálát, de mégis megfertőzi. Ettől a fertőzéstől is előbb meg kell tisztulnia, hogy a legtisztább és legszentebb lénnyel, Istennel egyesülhessen.

A bocsánatos bűnt Isten ideigtartó büntetéssel sújtja. Tehát vagy még e földi életben vagy a másvilágon. Előbbire példa Zachariás pap, aki kételkedvén az angyal szavában, büntetésül hosszú időre némává lett, vagy Mózes, aki ugyancsak kételkedése miatt nem mehetett be az ígéret földjére. De aki bocsánatos bűnben hal meg, azt Isten márcsak a másvilágon büntetheti – a tisztítóhelyen.

Másodszor azok jutnak a tisztítóhelyre, akik bűneikért e földön még nem vezekeltek eléggé. Ugyanaz történik, mint a földi igazságszolgáltatásban. Pl. valakit pénzbüntetésre ítélnek. Amennyiben az elítélt az összeget nem tudja vagy nem akarja megfizetni, becsukják.

A tisztítóhelyen a lélek azokat a büntetéseket rója le, amelyek földi életében elkövetett és megbocsátott bűnei után fennmaradtak. Mivel pedig a másvilágon a lélek már nem vállalhat érdemszerző vagy elégtevő vezeklést, ezért Isten mér rá büntetést. Az elégtételt itt az elégvétel pótolja.

Dávid király súlyosan vétkezett paráznasággal és gyilkossággal. Az Úr megbocsátott neki. Náthán próféta ezt külön kijelentette neki (II Kir. 12, 13.), de a bűn bocsánatán kívül az Úr még ideigtartó büntetést is szabott rá: kisdede meghalt és Absalon nevű fia karddal üldözte őt. De tegyük fel, hogy Dávid bűnének bocsánata után azonnal meghalt volna; ez esetben az ideigvaló büntetést a másvilágon kellett volna neki elszenvednie.

Harmadszor azok is a tisztítóhelyre kerülnek, akiknek lelke a halál idején még nem egészen tökéletes.

Számosan élnek ugyanis a megszentelő kegyelem állapotában, vagyis súlyos bűn nélkül, de több-kevesebb gyarlóság, lelki rozsda terheli lelküket. Idevág pl. a kényesség, az elbizakodottság, lanyhaság, a több jócselekedet lehetőségének elmulasztása, a nemes célba csúszott kis önzés s hasonló gyarlóságok.

A mennyország oly csodálatosan szent, hogy még a tiszta lélek sem mindig elég tiszta ahhoz, hogy bemehessen és a végtelenül szent Isten elé járulhasson.

Szent Ágoston püspök és egyházatya édesanyjának, Szent Mónikának halála után így ír: „Ó Istenem, a könnyek, amelyeket most anyámért ontok, teljesen különböznek azoktól, amelyeket halálakor az ő elvesztése sajtolt ki belőlem. A rettegéstől sírok, ha meggondolom, hogy mennyire okuk van félni azoknak, akik Ádám vétkeiben részesek. Bár édesanyám Jézus Krisztusban újra született és míg földi hüvelyében élt, hite oly élő, erkölcse oly tiszta volt, hogy minden okunk megvan érte Téged áldani és mégsem merem állítani, hogy a keresztségben történt újjászületése óta, nem ejtett-e ki talán egy szót, amellyel szent törvényedet megszeghette. Nem az örök igazság jelentette-e ki, hogy aki felebarátját bolondnak mondja, a tűz büntetését érdemli meg? Ezért még azoknak is jaj, akik igazhitűen s dicséretreméltóan éltek, ha irgalmad nélkül vonod őket számadásra. Ezért szívem királya! Bár minden okom megvan, hogy benned örvendjek, ha mindarra a jóra emlékszem, amit anyám az ő életében tett, most inkább nem erre gondolok, hanem Hozzád egyedül bűneinek bocsánatáért esedezem…” (Szent Ágoston vallomásai 9. könyv.)

Milyen fogalma volt e nagy Szentnek a büntetések nagyságáról és tartamáról, amellyel az igazak lelkei a tisztítóhelyen bűnhődnek, ha 12 évvel édesanyjának halála után ilyen hévvel s buzgósággal könyörög lelkének a tisztítóhelyről való szabadulásáért.

A hittudósok egyértelmű véleménye szerint a legtöbb embernek lelke, aki üdvözül, a tisztítóhely tüzén, bűnhődésén és szenvedésén át jut a mennybe. Csak kevesen kerülnek „egyenes vonalban” az örökkévaló, végtelenül szent Isten boldogító mennyországába.

8. MIBEN ÁLL A „TISZTULÁS” A TISZTÍTÓHELYEN?

A tisztítóhelynek latin neve eredetileg „Ignis purgatorius” volt, magyarul: „tisztítótűz”. Már ez az elnevezés is mutatja, hogy a tisztítóhelyen nem könnyű, nem csupán felületes, hanem komoly, mély, átható tisztítást kell feltételeznünk. A tisztítóhelyen a szenvedésnek is legelső- sorban tisztító, tökéletesítő hatása s jellege van; maga a bűnhődés, a lerovás, s elégtételvevés csak eszköz a tisztulásra.

Mármost arról, hogy voltaképpen miben áll a tisztítóhelyen a tisztítás, mi ennek a természete s mik a körülményei, a Szentírás és az Egyház hivatalos tanítása alapján csak nagyon keveset tudunk.

Ha e fejezetben mégis kissé részletesen szólunk a tisztítóhely természetéről és a lelkek állapotáról, ezt csak annyiban merjük megtenni, amennyiben a hittudósok egyhangú véleményéhez és a józan lélektan szabályaihoz ragaszkodunk. Ezt is azzal a fenntartással, hogy sorainkat teljesen alávetjük az Egyház esetleg későbbi döntéseinek.

A tisztítóhelyre jutott lelkeknek legnagyobb fájdalma bizonyára az lehet, hogy egy időre ki vannak zárva a menny örömeiből.

A test béklyóiból kiszabadult és a földi korlátokból kiemelkedett lelkek sokkal jobban tudják értékelni a természetfölöttieket. Kimondhatatlan hévvel és vágyakozással szomjúhozzák Istent, kiről most már hatványozottan megértik és megérzik, hogy jólétüknek, szabadulásuknak és boldogságuknak egyetlen lehetősége, oka és forrása.

Félelmes fölségben emelkedik, fel a lelkek előtt Isten végtelen szentsége és ezzel szemben az ő gyarló állapotuk, tökéletlenségük, érdemtelenségük.

Egészen bizonyos, hogy a lelkek valamelyest fölötte kínzó érzéki szenvedésben is részesülnek. Erre vall az annyiszor hangoztatott „tűz” szó is. De ennek természetéről semmi bizonyosat nem tudunk.

Szent Tamás és Szent Bonaventura szerint a tisztítóhely legkisebb szenvedése nagyobb, mint e földön a legnagyobb fájdalom.

Fokozza a lelkek szenvedését a várakozási idő bizonytalansága. Az 1944. évi bombatámadások alkalmával egyik-másik, akit a rászakadt épületrész egyidőre eltemetett, nem is akarta elhinni, hogy csak órákig vagy félnapig tartott, míg kiemelték, oly hosszúnak tűnt fel előtte az idő.

Ehhez járulhat a lelkek tehetetlensége. Nem tudnak sorsukon segíteni. Szeretnének bűnbánatot tartani, erényt gyakorolni, jót művelni, javulni, de az érdemszerzés ideje már elmúlt számukra.

Természetes, hogy a tisztítóhelyen levő lelkek állapota nem egyforma, hanem a jó Isten igazságossága dönti el, hogy kinek-kinek mennyi ideig és mily fokban kell szenvednie, míg érdemessé válik a menny boldogságára.

Minél komolyabb vagy több a bocsánatos bűn és minél több a leróni való, annál nagyobb vagy tartósabb a büntetés.

Ami különösen az időtartamot illeti, mi erről semmi bizonyosat nem tudunk. De az évtizedekre, sőt évszázadokra kinyúló alapítványi szentmisékből következtethetünk, hogy némely lelkek a tisztítóhelyen több embernemzedéket is meghaladó ideig szenvedhetnek. Mert ha ez lehetetlenség volna, az Egyház nem engedélyezné, sőt szigorúan megtiltaná a hosszú lejáratú alapítványi szentmiséket.

Viszont az bizonyos, hogy a tisztítóhely legfeljebb a világítéletig tarthat, mert ekkor az Úr Jézus világos nyilatkozata szerint a jók az életre, a gonoszok az örök tűzre mennek.

Hogy azokkal, akik közvetlenül a világítélet előtt nem egészen tiszta lélekkel halnak meg, mi történik, nem tudjuk. De Isten végtelen igazságossága egyrészt megköveteli, hogy teljes tisztulás nélkül ők se juthassanak a mennyországba, másrészt az ő bölcsessége majd tudja a módját, hogy az utolsó időknek szorongatásai között ezeket a lelkeket oly büntetésben részesítse, amelynek súlya nem az időtartamban, hanem a minőségben lesz.

De bármilyen súlyos és hosszantartó is a tisztítóhely lelkeinek szenvedése, ezt mégis mérsékli s enyhíti az a tudat, hogy itteni állapotuknak előbb-utóbb vége lesz és utána az örök boldogságot bizonyosan elérik. Az a tudat is nagyban vigasztalja őket, hogy Istenért és saját tisztulásukért szenvednek. Génuai Szent Katalin mondja: „Ha egy lélek tisztulás nélkül jutna Isten szemléletére, tízszer többet szenvedne, mert látná a nagy ellentétet önmaga és a ki nem elégített isteni igazság között; a végtelen jóságot ily állapotban el nem viselné!”

Ezért a tisztítóhely lelkeinek szenvedése megadó. Nincs benne kétségbeesés. Hiszen leghosszabban tartó és legkínosabb szenvedésük is semmi azokhoz az örömökhöz viszonyítva, amelyek rájuk várnak. Szenvedésükkel együtt jár az istenszeretet, a mélységes hála és a remény nyújtotta csendes, szelíd, békés öröm is.

Úgy is mondhatnók, hogy „ők voltaképp már bírják is a boldogságot, jóllehet az még csak úgy van most bennük, mint ahogy a hó alatt pihenő vetésben megvan a kalász s a pipacs.” (Prohászka O.)

9. SEGÍTHETÜNK RAJTUK!

A földön élő hívek segíthetnek a tisztítóhelyen levő lelkeken imával, böjttel, alamizsnával, a szentmise bemutatásával, a szentségek felvételével és búcsúk nyerésével. (2. lyoni zsinat, 1274.)

Nem segít rajtuk a gyász, a sírás, a díszes temetés, a számos koszorú. Az imádság, a szentmise és a jócselekedetek nélkül a sok külsőség néha inkább elvonja a gyászolók figyelmét az elhunyt lelkének értékelésétől.

Amikor Szent Mónika halálos ágya mellett két fiát, Ágostont és Navigiust megpillantotta, így szólt hozzájuk: „Ne törődjetek testemmel. Kevés múlik azon, hogy hol temetitek el. Az egyedüli, amit kérek tőletek, az, hogy bárhol lesztek is, az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam!”

És fia, Szent Ágoston, az ő vallomásaiban így ír édesanyjának fenti kéréséről: „Nem kívánt tőlünk sem pompás temetést, sem hogy balzsamoztassuk be holttestét vagy hogy drága síremléket állíttassunk sírjára. Azt sem kívánta, hogy ama sírba temessék, amelyet még életében hazájában szerzett. Csak azt az egyet kérte tőlünk, hogy Istenem, a te szent oltárodon emlékezzünk meg róla amaz isteni titok végzésekor, amelyen ő életének minden napján megjelent és ahol, mint tudta, a szent áldozatot mutatják be, amelynek vére lemossa az ellenünk való halál kezeírását.”

A tisztítóhely lelkei magukon nem tudnak segíteni, mert az érdemszerzés ideje a halállal lezárult. „Eljön az éjszaka, midőn senki sem munkálkodhatik.” (Jn. 9, 4.) A szenvedés kelyhét nekik az utolsó cseppig ki kell üríteni, mint egykor az értünk szenvedő Úr Jézusnak az Olajfák hegyén. Csak mi segíthetünk rajtuk.

A leghatásosabb segítség számukra a szentmiseáldozat, amely független a szentmise bemutatójának és rendelőjének személyi méltó voltától.

Viszont imáink és egyéb cselekedeteink csak akkor használhatnak a tisztítóhelyen szenvedőknek, ha a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk, vagyis nincs halálos bűnünk (Suarez). Mert aki a saját adósságát sem törlesztette, annál kevésbé tudja a másét törleszteni.

Az Egyház szenteltvizet használ a hívek temetésénél ama imádság erejénél fogva, amelyet a vízszentelésnél az Úrhoz intéz. A hívek is meg szokták hinteni a ravatalon nyugvó holttestet. „Ahogyan a szelíd eső felfrissíti a nap hevétől ellankadt virágokat, úgy üdíti a szenteltvíz a tisztítótűzben szenvedő mennyei bimbókat.” (Szent Theodatus)

Az Egyház engedélyezte búcsúk legtöbbjét is fel lehet ajánlani a tisztítóhelyen szenvedő lelkek javára. Elsősorban az elhunytak hozzátartozóinak felebaráti kötelessége, hogy kedveseik lelkéről ne feledkezzenek meg. „Szánjatok meg legalább ti, barátaim!” (Jób 19, 21.) „A tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak.” (I Kor. 12, 25.)

De a felebaráti szeretet mindnyájunkat ösztönözzön arra, hogy a közeli hozzátartozókon kívül a tisztítóhelyen szenvedő egyéb lelkeken is segíteni törekedjünk. Ez az irgalmasságnak egyik nemes műve.

Ne gondoljuk, hogy magunkért is van elég imádkozni és vezekelni valónk, nemhogy még másokra is gondunk legyen. A tisztítóhelyen szenvedők javára végzett imáknak és jócselekedeteknek kettős áldása van: használ az elhunytaknak, de használ nekünk is. „Boldogok az irgalmasok, – mondotta az Úr Jézus – mert majd őnekik is irgalmaznak!” (Mt. 5, 7.), és más helyen: „Bizony mondom nektek, amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek.” (Mt. 25, 40.)

De maguk a tisztítóhely lelkei is hálásak lesznek lelki jótevőikért. Hogy addig, míg a tisztítóhelyen vannak, tudnak-e értünk imádkozni, kétséges. Szent Tamás szerint nem, de más hittudósok (Bellarmin, Suarez) szerint igen. Az egyik apácazárda lakói azt állították, hogy rengeteg bebizonyítható kegyelmet nyertek már azzal, hogy segítségért fordultak a tisztítóhely lelkeihez, akikért ők is sokat imádkoztak.

De még az esetben is, ha a lelkeknek nem volna módjában, hogy értünk imádkozzanak, azalatt míg szenvednek, hálából bizonyára meg fogják azt tenni, ha a mennybe jutnak.

A tisztítóhelyen szenvedő lelkek javára az Egyház külön napot rendelt, halottak napját, november 2-át. Ezen a napon az első világháború óta minden pap három szentmisét mondhat.

(folyt.)

[1]Viszont az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy Flavius József tanúsága szerint (Archeol. XVIII. 1, 3. és Bell. jud. II. köt. 8, 14. és III. köt. 8, 5.) az 1. századbeli farizeusok közül többen a lélekvándorlásban is hittek. Ezt látszik megerősíteni Szent János evangéliumának 9. fej. 2-24. verse is. Az a kérdés t. i., hogy a vakonszületett maga vétkezett-e vagy pedig a szülei, arra a téves véleményre vall, hogy a vakonszületett talán egy előbbi bűnös élet következményeit viseli.

Létrehozva 2020. augusztus 14.