Mik  a főhősnek, mint az olvasó követendő példaképének az erényei? A “lélekjelenléte és bátorsága”, ahogy a végén az igazgató összefoglalja. A történet zajló eseményei leple alatt azonban nem egyszer pillantjuk meg a híres varázsló-leszármazott bosszúvágyát. Kétségtelenül megküzd a közönséges emberek, a “muglik” közül hozott kisebbségi érzéseivel és félelmeivel. Hosszú ideig szeretné azonban – több társához hasonlóan – megbosszulni az ellenséges és kötekedő fiúk körét. Ami magát az iskolai főhivatást, a tanulást illeti, Harry Potter nem dicsekszik vele, illetve tanulmányi eredményeiről, vagy szorgalmáról nem is tudunk meg semmit a mesében, az azonban világos, hogy gyakran szorul rá az eminens lánynak, Hermionénak határozott korrepetálására, aki barátságból és szorgalomból a fiúk helyett is megold sok feladatot. Harry nem csak egyre bátrabb a könyv lapjain, hanem baráti áldozatra is képes. Veszélybejutott társa miatt szembeszállnak egy szörnyeteggel.

Felötlött bennem egy probléma, s azt hiszem, ha gyermekként próbálnám ezt a történetet megérteni, akkor is felmerülne az a kérdés, hogy ha itt kéznél vannak a varázserők, a varázspálcák, a repítő söprűk, a varázsszavak és a kóbor szellemek, akkor egy adott pillanatban, miért kell a hősnek puszta emberi erejére, gyarló gondolataira, emberi tudására, pl. a sakktudására, vagy éppen barátaira támaszkodnia. Eldöntetlen kérdés marad ebben a könyvben és más varázslófilmekben, egyre szaporodó New Age-gondolatú filmekben is (pl. A Xéna-sorozat, vagy a “Mátrix” c. film): miért kell egy varázslónak az egyik pillanatban ököllel verekedni, a másik pillanatban pedig varázssugárral lehet ártalmatlanná tenni az ellenfelet? Ez a kettősség egy csapásra teszi viszonylagossá az izgalmat és a győzelmeket is. Akaratlanul is értékzavarba kerül az olvasó, vagy néző: ki mire lehet itt büszke a küzdőfelek közül? Egyszer egy nagyobb pofon, máskor a nagyobb delejes erő? Váratlanul lép elő mindig mindkét “tehetség” egy-egy pillanatban. Bizony, nincsenek közös alapok, s így nincs erkölcsi érdem, sem valódi győzelem. Különben is, ha gyerek volnék és varázsló volnék, bizony én nem bírkóznám le az iskolai sperűnyeles rögbi-meccs lelátóján a gyereket, aki éppen csúfolja a csapatomat, én kizárólag a varázspálcámat használnám, hiszen már megtanultam, hogy ez a legkényelmesebb megoldás, és be sem piszkolódik az ember ruhája tőle. Persze, ha így lenne, – és miért ne lehetne, ha hűek akarunk lenni a varázslóiskola céljához? – akkor nem íródhatott volna meg ez a könyv sem.

A főhős emberi erényei tehát halványulni kezdtek bennem, amikor arra is gondoltam, hogy mindaz, amit Harry Potter lélekjelenlétével, bátorságával végigcsinált, nemde azért sikerülhetett ilyen győzelmes-fényesen, mivel eleve rendelkezik a “kiválasztottsággal”, olyan ERŐKKEL, amelyek fokozatosan bontakoztak ki benne már az iskola előtt, s melyektől ő maga is meglepődött, sőt, úgy tűnik, az is számít, amit ő a nem kevéssé hírneves boszorkányszüleitől örökölt. Harry Potter nevelőszülőknél töltött kisgyermekkorát a könyv szavaival így jellemezhetjük: “…Soha nem hitt neki senki. Harryvel ugyanis volt egy kis baj: feltűnően gyakran történtek körülötte furcsa dolgok. Ő ugyan váltig állította, hogy nem szándékosan okozza ezeket, de Dursleyékat nem tudta meggyőzni.” (28.o.) “…egyszercsak a kéményen találta magát”… Az állatkertben pillanatok alatt kontaktust teremt a legnagyobb kígyóval, aki Harry öntudatlan varázsereje nyomán hirtelen kiszabadul az üvegfal mögül, mert a nevelőszülők gyereke,a kövér és gonosz Dudley fellökte Harryt…. Kevéssel később erre így emlékezik vissza Harry: ” Legutóbb pedig, amikor Dudley fellökte, öntudatlanul bosszút állt: rászabadította Dudleyra az óriáskígyót…” Harry homlokán a szülei halálának percétől kezdve egy villám -alakú jel (a sátánizmus egyik jele), egy sebhely éktelenkedik. A főbölcs-fővarázsló sem akarja megszabadítani ettől: “Egy ilyen sebhely kifejezetten hasznos lehet” – mondja.(19.o.) “Harry egyetlen dolgot szeretett saját külsején: a homlokát átszelő vékony, villám alakú sebhelyet.” (25.o.) Akárhány okkult gyógyász, mai mágus vallomásában olvashattam, hallhattam már ezt a kiválasztottság-tudatot, aminek meséje gyakran úgy kezdődik: “már gyerekkoromban látszott, hogy más voltam, mint a többiek…”

Karakteres dolog ebben a mesében: a létező társadalom két részre (két kasztra!) oszlik. Harry Potter, a főhős eleve elrendelve a varázslók-boszorkányok osztályába tartozik, hiszen kibukkanó képességei és a körülötte zajló események nyomán világos, hogy  “más mint a többiek”. Az első rész, amely a varázslóiskola előtti eseményeket meséli, erről a másságról szól, s erről így beszélget még naiv főhősünk a jóságos óriás-varázslóval, Hagriddel: ” – Azért tudok egyet s mást – vetette közbe (ti. Harry).  – Értem a matekot, meg minden. Hagrid azonban csak legyintett. – Én a mi világunkról beszélek. A te világodról. Az én világomról. A szüleid világáról….(kiemelések: a könyv szerint.) …Varázsló vagy Harry.”(52-53.o.) A könyvben a nem varázsló embereket “mugli”-nak nevezik. Ők egy másik osztály, akik a mesében kifejezetten alacsonyabbrendűek. A történetben csak olyan tulajdonságokat tudunk meg a “muglik”-ról, vagyis a nem-varázsló emberekről, amelyek visszataszítóak: önzés, pénzközpontúság, gyerekkényeztetés (csak saját gyereküknél), butaság, félénkség, korlátoltság, féltékenység, tudatlanság, kövérség, ügyetlenség, stb. Ezeket az alantas átlagemberi tulajdonságokat egyetlen “mugli”-család jeleníti meg a könyvben, akik Harry nevelőszülei, és akik ennél fogva szüntelenül igazságtalanok és értetlenek Harryvel szemben. “A gonosz nevelőszülőket így oktatja ki a “jóságos” Hagrid: “Azt szeretném én látni, hogy egy magadfajta mugli az útjába áll (mármint Harrynek – megejegyzés tőlem). – Magafajta micsoda? – Mugli. Mugliknak hívjuk az ilyen mágiamentes, varázst nem ismerő embereket….” ( 54.o.) Eme kasztszemléletet illusztrálja számos helyen kívül még a történet végén is az, hogy amikor a titkos csodavonattal a titkos varázslóiskolából a normális világba vakációra hazaérkeznek a tanulók, ezt olvassuk: “A kapunál álló tapasztalt öreg vasúti őr kettes-hármas csoportokban engedte ki őket, nehogy a kőfalból kitódulva megriasszák a muglikat.” (285.o.) 

Egyetlen sor, egyetlen szó erejéig nem jelenik meg ebben a mesében semmi olyasminek az árnyéka sem, hogy egy átlagember is lehetne jó, vagy értékes. A könyvnek tehát nem egyes szavakban, hanem az egész története által leírt mondanivalója ez: ha jó és bátor, ha ügyes és eszes, ha győztes és áldozatos, kedves és ünepelt akarsz lenni, akkor légy boszorkány. Végül az az összkép kerekedik ki az olvasóban, hogy  “muglik” és a “fekete mágusok” egyformák, hasonló megvetendő tulajdonságokkal rendelkeznek. Mindkettő felett állnak az igazi varázslók…

Itt a modern és örök gnoszticizmus, amely eleve elrendelt kasztokra, üdvözült beavatottakra, és tudatlan kárhozottakra osztotta a világot. (A gnosztikusok mindig élesztették a mágiát, s tudjuk, hogy a mágusok világnézete alapvetően a gnózis világnézete.) A könyvből kiderül a mágus örök “felsőbbrendű” gőgje. A könyv akarva – akaratlanul (?) a titkos dolgok, körök megkedveltetése felé vonzza olvasóját. Az elején olvassuk, hogy a főhős “…persze azt sem tudhatta, hogy azokban a percekben titkos összejövetelek résztvevői szerte az országban magasra emelik poharukat, és fojtott hangon így szólnak: ‘Harry Potterre – a kisfiúra, aki túlélte!'”( 21.o.)

És mi a sorsa a gonoszságnak a mese szerint? Az igazgató főmágus így magyarázza Harrynek az emberi önmegváltás “megoldását”: “De hidd el, legközelebb is kudarcot vall, ha lesz egy olyan ember, akiben van bátorság megvívni a kilátástalannak tűnő harcot ellene. Ha pedig újra meg újra időt nyerünk, akkor lehet, hogy sose jut többé hatalomra.” (276.o.)

A Potter-story a szokványos New Age-es csellel él: az egyik lépésben a “(FEHÉR) MÁGIA” – noha a “fehér” szó maga nem szerepel – megdicsőítését nyomatja, látszólag szépen elkülöníti a “sötét oldaltól”, a fekete mágiától; a másik lépésben egyidejűleg mindent, amit lehet, amit mer jónak feltüntetni, azt elnevezi mágiának.  Az okkultizmus Nottesheimi Agrippától kezdve Szepes Máriáig állandóan ezt akarja tanítani: minden lelki dolog egyenlő a mágiával, varázslással – köztük tehát a keresztény értékek is ide sorolhatók. Így készül a varázslás egyetemessé tétele. Így már nincs alternatíva, és az okkult egység-szemlélet jegyében senkit se zavarhat a Potter-könyvben sem az, hogy az igazi (fehér) mágus is ugyanazokat az eszközöket használja, mint a “fekete”. A könyvben szereplő, sötét oldalt megtestesítő ellenséges fekete mágus ugyanebbe a boszorkány-iskolába járt…

Azt mondja a mindenkori mágus: “Mindegy, hogy az erő honnan jön, csak te tudjál bánni vele…” Kereszténységünkben azt valljuk: “Nem mindegy, kitől tanulsz, és hogy ki a mestered. Nem ugyanazok az eszközei a jónak és a rossznak.”

Létrehozva 2017. február 23.