Köszönet Fülep Dániel teológusnak a tisztázó kiegészítésekért. A szerk.

A COVID-19 járvány alatt a püspökök a kormányzati hatóságoknak való engedelmesség okán [bár ezt nem mindenhol, például Magyarországon sem írták elő. A szerk.] megszüntették a nyilvános szentmiséket. Az élő közvetítésű mise az interneten az idők folyamán az istentisztelet „új normájává” vált. Ez a kvázi-liturgikus újítás azonban hosszútávon negatív következményekkel járhat.

A mise örökké a keresztény élet „forrása és csúcsa”, és így lelkileg nélkülözhetetlen. „Jézus ezt mondta rá: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53) Az utolsó vacsorán, első papjai által körülvéve, így parancsolt nekik: „Tegyétek ezt az én emlékezetemre.” (Lk 22,19)

A mise alkotóelemei közösségiek és személyesek.

A zsidó áhítatban gyökereznek. Az Igeliturgia beteljesíti és felváltja a zsinagógai istentiszteletet, az Eucharisztia liturgiája pedig beteljesíti és felváltja a templomi áldozatokat Jézus egyetlen áldozatával. A Jézussal való egyesülés a szentáldozásban – az Ő teste, vére, lelke és istensége – felkészít bennünket arra, hogy visszatérjünk a világba és úgy szeressünk másokat, ahogy Jézus szeret bennünket.

Az Ő Valódi Jelenléte olyan valami, amit megérintünk és megtapasztalunk:

„ Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1-2)

Jézus különféle módon van jelen az Eucharisztia ünneplése alatt: a pap személyében, az Ige kinyilatkoztatásában és az összegyűlt emberekben: mert „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Mindenekelőtt Jézus a kenyér és a bor színe alatt van jelen a konszekrálást követően: „… Krisztus jelenvalóvá lesz teljesen és egészen, mint Isten és ember…” (Mysterium Fidei, 39.).

A Valódi Jelenlétbe vetett katolikus hit válsága vitathatatlan. A mise nyilvános ünneplésének az ország egész területére kiterjesztett megszüntetése azzal fenyeget, hogy tovább rombolja hitünket. Tehát érthető, hogy a lelkipásztorok és az egyházmegyei hivatalok hiánypótló megoldásokat javasolnak, például a „lelki áldozásra” ösztönzés az élő közvetítésű mise során.

Az egyház mindig is szorgalmazta a lelki áldozás megtételének szentmisén kívüli gyakorlatát. Liguori Szent Alfonz imádsága a szentáldozás jövőbeli vételét jelzi előre; nem javasolja annak helyettesítéseként:

„Jézusom!
Hiszem, hogy jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben.
Mindennél jobban szeretlek, és vágyom rá, hogy a lelkembe fogadhassalak.
Mivel most nem tudlak szentségi módon magamhoz venni, jöjj legalább lelki módon a szívembe!
Magamhoz ölellek, mintha már ott lennél, és teljesen egyesítem magamat Veled.
Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled! “

Az otthonukhoz kötött katolikusok akkor érzik, hogy valamilyen kapcsolatot tartanak az Egyházzal, amikor tévében nézik a szentmisét. Tehát az egyre növekvő igény az élő közvetítésű szentmisékre először ésszerű átmeneti eszköznek tűnhet ahhoz, hogy a hívek kapcsolatban maradjanak a lelkipásztorral és a szentmisét minden nap ünnepelhessék.

De vannak nyilvánvaló veszélyek, melyek a televízió és az internet virtuális valóságában zajló szokásos „mise részvételre” vonatkoznak, és ez magyarázhatja, hogy egyes katolikusok miért kerülik el az élő közvetítésű szentmisét. Az nem az igazi.

Néhány hívő – köztük nagyon jámbor emberek – arról számol be, hogy a televíziós változat nézésével „vesznek részt” a szentmisén. Ennek eredményeként – ezt sok pap tudja – néhány idős ember fokozatosan elveszíti a vágyat arra, hogy Szentáldozásban részesüljön, hivatkozva a tévés misén való „részvételre”. Az érdeklődés hiánya megkönnyíti a papnak, hogy esetenként elhanyagolja az otthonukhoz kötöttek meglátogatásának kötelességét. [A legnagyobb probléma az, hogy a szentmisén való részvételt semmiféle távolsági megoldás nem helyettesítheti. Tehát semmilyen közvetítés megtekintése nem számít valódi részvételnek. A szerk.]

Ennél fogva a televíziós és internetes közvetítésű szentmise már a világjárványtól függetlenül is általában hajlamos (látszólag) felváltani Jézus valódi jelenlétét a Szentáldozásban az Ő virtuális jelenlétével (hogy ezzel a kifejezéssel éljek).

Szent művészetünk, zenénk és építészetünk csodálatos szépsége bizonyítja, hogy szükségünk van a szentségek vételére a transzcendencia összefüggésében.

A digitális képernyőn keresztüli közvetítés eltávolít bennünket ettől a valóságtól.

Reméljük, hogy azok, akik a kihívásokkal teli hetek alatt élőben közvetített szentmisét néznek, visszatérnek az Valódi Jelenlét megünneplésére, amikor a kormány és az egyházi hatóságok ismét engedélyezik a templomlátogatást. [Magyarországon az állami hatóságok ezt semmilyen mértékben nem korlátozták. A szerk.] De a megjelenés e különböző formái jó és rossz hatással lesznek a kulturális-vallási korszellemre. A kultúra a kultuszból ered, ami az imádás formája. A meggondolatlanul végrehajtott liturgikus gyakorlatok (mint például a kézbe áldozás) váratlan következményeit már látjuk.

A látszat hangsúlyoz vagy magába foglal bizonyos valóságot. Az élő közvetítésű misén nem várható Szentáldozás vétele; ez helyettesíti a közösségi részvételünket.

A képek a pap imáira összpontosítanak (nárcizmusát táplálják?). A részvétel határozottan passzív – vagy teljesen belső/lelki -, ami a legjobb esetben protestáns, a legrosszabb esetben gnosztikus is lehet.

Ezen látszatok röppályája tovább ronthatja a Valódi Jelenlét iránti szükséglet és vágy katolikus értelmezését.

1979-ben II. János Pál pápa bátorította a papokat szent szolgálatukban. Szavai rendkívül jövőbelátóak:

„… gondolj olyan helyekre, ahol az emberek feszülten várnak egy papra, és ahol évekig érezvén egy pap hiányát, nem szűnik meg reményük az ő jelenlétére. És néha előfordul, hogy találkoznak egy elhagyatott szentélyben, és az oltárra helyezik a stólát, amit megőriztek, és elmondják az eucharisztikus liturgia minden imáját; és akkor, amikor az átváltoztatás megtörténik, mély csend száll le rájuk, egy csend, amit néha zokogás tör meg… olyan lelkesen akarják hallani azokat a szavakat, melyeket csak egy pap ajka képes hatékonyan kimondani. Annyira vágynak az eucharisztikus közösségre, melyben csak egy papi szolgálaton keresztül tudnak részesülni…”

Ezekben a szerencsétlen időkben jobbnak tűnik hagyományos módon hangsúlyozni Jézus valódi jelenlétét: kettő vagy három ember összegyűlik (legfeljebb tíz, hogy ne szegjék meg a kormányzati rendeleteket) [Magyarországon ilyen rendelet nem volt. A szerk.], olvasni az Igét és lelki áldozást végezni – vágyakozva a valódi jelenlétre jobb időkben.

Időközben aktív papi és laikus hívők ellenállása a kormány állításaival szemben [nem a magyar kormányról van szó. A szerk.], mely szerint a templomba járás „nem nélkülözhetetlen”, hitelesen erősítené a katolikus áhítatot: nem szabad megengednünk, hogy elektronikus képek virtuális valósága helyettesítse a valódi jelenlét iránti vágyunkat.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2020. május 26.