G. K. Chesterton irodalmi munkássága és műveiben megjelenő világlátása különösen közel áll hozzám. Nem tudom, azért van-e ez így, mivel feleségem egyetemi szakdolgozatát ebből a témából írta, így ezáltal házasságunk elején nekem is alkalmam volt elmélyülni az életműben; vagy pedig azért, mert abszolút azonosulni tudok a XX. század elejének protestáns Angliájában élő hívő katolikus íróval. Valószínűleg mindkettő igaz.

Ezért is örültem, hogy a BBC az elmúlt években megfilmesítette a szerző egyik legkiválóbb alakjának történeteit, „Brown atya” címmel. A vidéki Anglia egyik kis településén szolgáló éles eszű katolikus pap nem csupán hívei lelki üdvösségén munkálkodik, hanem a rendőrség kéretlen segítőjeként felderíti a legkacifántosabb bűncselekményeket is.

A bűn mögött azonban mindig meglátja az embert és az igazság felderítése után a lelkeket is meggyógyítja.Éppen ezért hökkentem meg, amikor egy-egy epizódban az eredeti történetekben sem tényszerűségükben, sem gondolatiságukban soha meg nem jelenő elemek köszöntek vissza a képernyőről. Az egyik részben például felbukkant egy fiatal apácanövendék, aki elszökött a kolostorból, mivel megtalálta szíve szerelmét. És ekkor jött a hidegzuhany: az illető szintén hölgy volt! De hasonlóan oda nem illő, hajánál előrángatott volt egy másik esetben az a – sokak szerint már kínos – fordulat, melynek során kiderült, hogy a fehér feleség és a fekete vízvezeték-szerelő pásztorórája eredményeként megszületett és felnövekedett leány – láss csodát! – fehér volt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. május 26.