Amikor megírtam immár dokumentált véleményemet Harry Potterről, eszembe jutott egy másik mesekönyv. Szerzője, ha jól emlékszem, Békés Pál, címe: “A kétbalkezes varázsló”. Hőse igen ügyetlen a varázslóiskolában, az egész osztály rajta nevet, ám később, körzeti varázslóként egy lakótelepen, érdekes kalandjai akadnak: fölfedezi a Mesét a betonrengetegben.

Nem tudom, hogy gyerekek mennyire élvezik az ilyen könyvet, de felnőttként nem győztem mulatni a lehetetlen neveken (Fitzhuber Dongó, Budweiser Ünög, Éliás Tóbiás, Dzsinn Fizz, Csikorgó Csőkorgó avagy Csúf Csőgörény stb.), a parodizált mese-elemeken (pl. a hétfejű tansárkányon, aki szörnyen fél a fehéregerektől, vagy a szanált és lakótelepre költöztetett királyi udvaron), és az irodalmi utalásokon.
Utóbbiak közül csak kettőt idézek: a varázslóigazgató, a Nagy Rododendron, leküldi Fitzhuber Dongót a pincébe, hogy hozzon föl egy palack dzsinnt. Nem gint, ezt a kellemes italt, hanem dzsinnt, vagyis szellemet, amely, mint az Ezeregy éjszakából tudjuk, palackból jött elő a halásznak. A másik: amikor hőseink a lakótelepi ház kukáival verekszenek, az író így lelkesedik: “Hogy víttak! Hogy víttak egyedül!” Utalás a Szondi két apródjára: “Hogy vítt ezerekkel! Hogy vítt egyedül! Mint bástya feszült meg romlott torony alján…” (Utóbbi idézetet magamra szoktam alkalmazni, amikor egyedül hagynak gyóntatni.) No de a “víttak egyedül” nyelvi képtelenség, amit csak az élvez, aki ismeri a döbbenetesen szép (bár nem éppen keresztény módon átkozódó) Arany-balladát. Mondom, nem tudom, a gyerek mennyit fedez föl ebből, de a felnőttnek igen szórakoztató.

A kérdés, ami bennem fölmerült: miért olyan magától értődő, hogy Fitzhuber Dongó varázslatait nem kell komolyan venni? Mert egy pillanatig se jutott eszembe, hogy ezt a tréfás könyvet a mágia propagandájával vádoljam. Holott ebben éppúgy történnek varázslatok, mint Harry Potter meséiben.

Figyelj, Fitzhuber! Miben különbözöl Pottertől?

A választ csak ebben tudom megadni: az irónia elvarrja a valósághoz vezető szálat. Békés Pál meséjét egyszerűen nem lehet komolyan venni. Van komoly mondanivalója is, de az éppen a varázslás ironizálásán alapul. Amikor Fitzhuber a kétbalkezes, összejön egy kisfiúval, felüti varázslókönyvében a “Gyerekbájolás” címszót. Ezt a sokatmondó utasítást találja: “Kezdjük el, aztán majd meglátjuk.” A könyv végén, mikor a kétbalkezes varázsló kilép a sokadik emeleti ablakon, rájön, hogy elfelejtette a repülés varázsigéjét. Kínjában a gyermekbájolás formulájához folyamodik: “Kezdjük el, aztán majd meglátjuk.” És csodák csodája, ezzel tud repülni. Világos az üzenet: az élet szép kaland, amibe gyermeki szívvel bele kell vetnünk magunkat, bátraké a szerencse. Kellő teológiai háttérrel tökéletesen vállalni tudom.

Azt kell megérteni, hogy egy működő varázslat mögött kell lennie egy rejtett (okkult) tényezőnek, ami miatt működik. A mágikus gondolkodás ezt a tényezőt nem vizsgálja a logika és a természettudomány eszközeivel, hanem apriori föltételezi (okkult apriori). A gyakran hozzáfűzött természettudományos halandzsa is csak az aprioritás fedezésére szolgál. Mármost, ha valaki materialista, nyilván úgy fog gondolkodni, hogy az okkult apriori mögött nem állhat valóság, következésképpen működő mágia nincsen.  Ebben az esetben természetesen minden mágikus írás veszélytelen – ártalmatlan ostobaság vagy ártalmatlan mese.

Csakhogy a materialista megközelítés hibás. A mágia olykor igenis működik, ha nem is pontosan úgy, ahogy a Potter-mesékben le van írva (egyetlen sóbálvány-varázsige, és szegény Neville mozdulatlanná van bűvölve). Erika Lorenz professzor (ha jól tudom, az ismert nevű Konrad Lorenz lánya), aki Avilai Szent Teréz jeles szakértője, valamikor transzcendentális meditációval foglalkozott, jóban volt Hogyishívják Maharishi Őcsodaguruságával is (pontosabb nevét elfelejtettem), aki az egészet kitalálta.

Személyes tapasztalata: egy lány lótuszülésben a levegőbe emelkedik. Hasonlókról számol be Enomiya-Lassalle atya is a zen-meditációk második fázisában. Két olyan személy, akinek szavában nincs okunk kételkedni. Okkult “képességek” igenis léteznek. A mögöttük álló tényezőkről a következőket tudhatjuk:

(1) Nem anyagi okok. Az ismeretlen természeti erő nem okkult. Megközelíthető a kísérleti tudomány útján, és alá van vetve a logika törvényeinek. Ha a mágia irracionális manipulációi valamit megmozdítanak, az szellemi természetű.

(2) Nem hitbeli tényezők. A hit művel ugyan csodákat, de belső struktúrája szerint éppen ellenkezője a mágikus manipulációnak. A hitben én szolgáltatom ki magamat Isten cselekvésének, míg a mágikus manipuláció a mágus akaratát kényszeríti az ismeretlen tényezőkre.

(3) Numinózus tényezők. Az okkult apriori föltételezése is egyfajta kvázi-vallásos hit, bár a bibliai hittel szemben nem ésszerű, hanem irracionális. Az ismeretlenhez mint numinózumhoz (vallási értékhez) fordulnak benne.

Ez a szellemi, numinózus, nem az igaz Istenbe vetett hitben megközelíthető tényező (mivel a hamis istenek nem léteznek) nem lehet más, mint a sátán valamely angyala. Következésképpen minden olyan írás, amely mágikus gondolkodásra tanít, azt szuggerálja, ahhoz kedvet csinál, a gonosz lelkekhez irányít.

Nem az a probléma tehát, hogy a mágia mint mese-elem szerepel a könyvben, hanem a valósághoz vezető szál. A Potter-könyvekben a szerző által felállított értékrend (varázsló kontra mugli), a főszereplő reális azonosulási mintaként való fölkínálása és a jelen szellemi környezet miatt ez a valósághoz vezető szál kétségtelenül létezik. “A kétbalkezes varázsló”-ban nem létezik, ott az egész varázslás csak tréfa. Ez a különbség.

Jól van, Fitzhuber, derék fickó vagy.

Gyermekeinknek az itt elmondottakat kell, a saját szintjükön, elmagyaráznunk. Ne mint lehetetlent vessék el a mágiát, hanem mint ROSSZAT. Lássák a Potter-könyvek hibáját: hogy a rosszat jónak ábrázolják, és még kedvet is csinálnak hozzá.

Létrehozva 2018. május 2.