Az újonnan megjelent és máris elhíresült „A két pápa” c. Neflix filmnek tulajdonképpen az „Az egy pápa” címet kellene viselnie, ugyanis a film meglehetősen árnyalt, kiszínezett és szimpatikus portrét fest Jorge Mario Beroglio-ról, vagyis Ferenc pápáról, míg Joseph Ratzinger-t, azaz XVI. Benedek pápát teljes karikatúrában mutatja be. Ez az egyenlőtlenség végzetesen aláássa a filmet, amelynek a célja az, hogy a zsémbes, legalista Benedek lelki ellentétjét a haladó szellemű, barátságos Ferenc pápában fedezze fel.

Ám egy ilyen tematikus ábrázolás végsősoron mindkét személyt torzítva mutatja be. Így ami akár egy rendkívül érdekfeszítő személyiség bemutatása lehetett volna, az egy előre borítékolható és langyos apológiává lett pusztán azért, mert a rendező a katolikus világnak ezt az ábrázolását választotta.

Az, hogy egy Ratzinger-karikatúrával állunk szemben, világosan látszik abból, hogy a film első percében a bajor bíboros úgy jelenik meg, mint aki előre bebiztosítja 2005-ös pápává választását. Pedig valójában az igazi Ratzinger bíboros háromszor is könyörgött II. János Pál pápának, hogy engedje nyugdíjba vonulni, lemondva ezzel a Hittani Kongregáció vezetéséről, és hogy a tanulmányoknak és az imádságnak szentelhesse életét. Csak azért maradt a Hittani Kongregáció élén, mert János Pál rendre visszautasította a kérését. 2005-ben, II. János Pál pápa halálakor még Ratzinger nyílt ellenfelei is elismerték, hogy az akkor 78 éves bíboros semmi másra nem vágyott, csak hogy visszatérhessen Bajorországba és megírhassa krisztológiai művét (A názáreti Jézus). A Ratzinger bíborost törekvő személynek bemutató ábrázolás persze nagyon is jól passzol a „konzervatív” egyházi személy karikatúrájához, de valójában ennek semmi köze az igazi, hús-vér Joseph Ratzingerhez.

Sőt, abban a képzelt jelenetben, ahol Benedek pápa és Bergoglio bíboros találkoznak a Castel Gandolfo-i palota kertjében, az idős pápa összeráncolt szemöldökkel ostorozza argentin kollégáját, keményen kritizálva az akkor még bíboros teológiáját. Még egyszer aláhúzom: még azok is, akik Ratzingert rendszerint becsmérlik, elismerik, hogy „Isten rottweilere” valójában mindig nagyon kedves, szelíd szavú és mindig udvarias másokkal szemben.

A harsogó ideológia célja nem más, mint egy jópofa karikatúra, nem pedig az, hogy az igazi Ratzingert bemutassa.

De Benedek pápa személyének legsúlyosabb torzítása csak a film végén jelenik meg, amikor a megfáradt Benedek elhatározza, hogy lemond a pápaságról, és – a film szerint – bevallja, hogy már nem hallotta Isten hangját, és csak akkor kezdte újra hallani, amikor megújította a barátságát Bergoglio bíborossal! Értsék jól, amikor ezt mondom, még véletlenül sem a Ferenc pápával szembeni tiszteletlenségre hívom az embereket.

De azt állítani, hogy az elmúlt száz év egyik legintelligensebb és lelkileg legéberebb katolikus emberének Bergoglio bíboros közbelépésére lenne szüksége ahhoz, hogy meghallja Isten hangját, ez minden abszurditáson túl megy.

Ratzinger bíboros/Benedek pápa karrierje elejétől a végéig spirituális értelemben a legvilágosabb teológiát dolgozta ki, mégpedig a hagyományba ágyazottan. Az, hogy 2012-ben már fáradt és beteg volt, és úgy látta, hogy képtelen kormányozni a Katolikus Egyház teljes apparátusát, ez tény. De hogy lelki, spirituális értelemben elveszett lett volna – ilyesmiről szó sincs. Ismét mondom, az lehet, hogy néhány baloldali ember agyszüleménye szerint a „konzervatívok” a szabályok tisztelete és a tekintélyelvűség mögé rejtik spirituális csődjüket, de ezt a hermeneutikát aligha alkalmazhatja bárki is Joseph Ratzingerre.

A film legjobb jelenetei azok, amelyekben Bergoglio életének korábbi szakaszaira tekint vissza, és amelyek alaposan megvilágítják a későbbi pápa pszichológiai és spirituális fejlődését. Az a jelenet, amelyben egy rákbeteg haldokló gyónását hallgatja, különösen is megható; mint ahogy az is, ahogyan a neki alárendelt két jezsuitával való kapcsolatát kezeli a „Piszkos háború” idején, messzemenőkig megmagyarázza a szegények és az egyszerű élet iránti elköteleződését.

Szerény megítélésem szerint végtelenül sokat javított volna a filmen, ha Joseph Ratzingerrel is hasonlóan foglalkoztak volna. Ha kaptunk volna egy visszatekintést a tizenhat éves fiúról, aki egy hevesen náciellenes családból származik, és akit a Harmadik Birodalom utolsó napjaiban katonai szolgálatra kényszerítettek, akkor jobban megértenénk Ratzinger mélységes gyanakvását a szekularista/totalitárius utópiákkal és személyi kultuszokkal szemben.

Ha visszapillanthattunk volna a II. vatikáni zsinaton a liberális frakciót vezető, a konciliárus előtti konzervativizmustól buzgón elforduló fiatal papra, Frings bíboros szakértőjére, akkor megértenénk, hogy ő nem a status quo együgyű őrzője. Ha visszatekinthettünk volna a tübingeni professzorra, akit megbotránkoztatott a zsinat utáni szélsőségesség, amely a teológiai gyermeket a fürdővízzel együtt kidobta, talán megértettük volna tartózkodását a változás kedvéért a változást szorgalmazó programokkal kapcsolatban. Ha visszatekinthettünk volna a Hittani Kongregáció prefektusára, aki egy árnyalt, a felszabadítási teológiát mind elgondolkodtatóan kritikus, mind mélyen elismerő dokumentumot fogalmazott meg, talán megérthettük volna, hogy Benedek pápa egyáltalán nem közömbös a szegények helyzete iránt.

Most már tudom, hogy egy ilyen hozzáállás sokkal hosszabb filmet eredményezett volna, de kit érdekel ez? Hajlandó voltam végig ülni a három és fél órás filmet, Az ír férfit. Boldogan megnéztem volna négy órán át egy olyan filmet, amely Joseph Ratzingerrel kapcsolatban ugyanolyan őszinte és éleslátó, mint Jorge Mario Bergoglioval.

Nemcsak egy lenyűgöző pszichológiai tanulmányt készítettek volna, hanem két különböző, de egymást mélyen kiegészítő egyházi nézőpontot is megvilágítottak volna. Ehelyett inkább egy karikatúrát kaptunk.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2020. január 10.