Ratzinger bíboros nemrég nagy kavarodást okozott a katolikusok között, amikor megkérdőjelezte a római rítus a II. Vatikáni zsinatot követő teljes átalakításának jogosságát. Az ellentámadás nem sokáig váratott magára. Rembert Weakland érsek az America című rangos jezsuita folyóirat címlapsztorijában megtámadta a pápai indultummal végzett hagyományos misék eszmei alapját, amely misék folyamatosan terjednek szerte a világegyházban. Annak ellenére, hogy a Szentatya arra kérte a világ püspökeit, hogy legyenek „nagylelkűek” a latin indultumos misék engedélyezésében, a világ püspöki karainak túlnyomó többsége kemény ellenállást tanúsít.

Azok a katolikusok, akik a hagyományt jogos örökségüknek tekintik, gyakran töprengenek az ősi szertartás iránti ellenszenv okain. Ugyanakkor a tradicionális szentmise leghangosabb ellenségei soha sem vonakodtak világosan megokolni reakciójukat.  Egyértelművé tették, hogy itt a tét nem más, mint a II. Vatikáni zsinat utáni korszak liturgikus és egyházi forradalma. A legjobban az egykori Giovanni Benelli bíboros fogalmazott. Amikor azt kérdezték tőle, visszatér-e valaha a hagyományos szentmise (ez jóval azelőtt volt, hogy II János Pál pápa kibocsátotta volna az indultumot), ellentmondást nem tűrő hangon nemmel válaszolt.

Az ok: a hagyományos mise eltérő egyháztant képvisel attól, amit a II. Vatikáni zsinat fogalmazott meg.

A dolog lényege itt van. A katolikusok egyre növekvő száma arra a következtetésre jut, hogy az Egyház egy válság közepén van, amely csak súlyosbodhat, ha Róma nem hajlandó beismerni annak lehetőségét, hogy az elmúlt harminc év során következetesen megsértették a katolikus hagyományt uraló normát: a hiteles reform csakis a szerves fejlődésben gyökerezhet. Számos témában egyre jobban kérdőjel alá kerül, hogy vajon ezt az egyháztani alapelvet tiszteletben tartották – e, vagy sem. (Példa erre Ratzinger bíboros nemrég tett megjegyzése, miszerint az új mise „rendívül komoly kárt okozott”.)

Ha egy másfélezer éves rítust el kellett tűntetni a II. Vatikáni zsinat egyháztanának kedvéért, ez máris elégséges prima facie bizonyítékot jelent annak a kérdésnek eldöntéséhez, vajon hiteles fejlődésről beszélhetünk-e, vagy sem.

Az aktuális válság egy bizonyos aspektusa ezidáig elkerülte a vizsgálatot: a cölebsz papság jelenlegi helyzete azután, hogy a laikusok egyre szélesebb területen kisajátítják azt a számos szent funkciót, amelyek azelőtt a felszentelteknek voltak fentartva. Amikor megkérdőjelezi a papi cölibátust azon a címen, hogy az szükségszerűen szemben áll az egészséges férfiassággal; ez a strukturális forradalom felidézi annak a négyszögletes szögnek képét, melyet kerek lyukba vernek be. A Zsinat utáni egyház más formájú, mint az, amely otthont adott a papság hagyományos teológiájának és a kötelezően cölebsz papság egyszerűen nem illik bele. Sajnos minden feltétel adott ahhoz, hogy a nyugati rítusba bevezessük a szabadon választható cölibátust.

A szabadon választható cölibátus előkészítése az állandó diakonátus bevezetésével kezdődött a II. Vatikáni zsinat után. VI. Pál pápa megmagyarázta az Egyháznak, hogy ez nem több egy hagyományos gyakorlat újjáélesztésénél. Elhallgatta azonban azt a tényt, hogy soha sem létezett nem cölebsz „szent rend” amióta a Nyugati egyházban kötelező a cölibátus (1). Az egyházi rend eme nős fokozatának létrehozása, melyet számos katolikus hitre áttérő nős protestáns lelkész pappá szentelése követett (2), megtörte a kötelező cölibátus eltörlésével szembeni ellenállást.

A választható cölibátus felé történő elmozdulás nem korlátozódott az olyan járulékos fejleményekre, mint az állandó diakonátus és a nős protestáns konvertiták pappászentelése. Ezek csupán a leglátványosabbak. A katalizátor, amely a latin egyházat a nős papság irányába fordította, az együttműködő laikus szolgálattevők intézményének bevezetése volt. Ez a kisebb rendeknek VI. Pál pápa általi eltörlésével kezdődött, majd az ezek helyébe lépő lektori és akolitusi szolgálatnak a szentségi papság felé való kizárólagos irányultságának megszüntetésével folytatódott. Eredetileg a törvényhozás ezeket a szolgálatokat laikus férfiakra korlátozta. Az Egyesült Államok püspökei Róma jóváhagyásával rövidesen hangot adtak az eme korlátozással kapcsolatos fentartásaiknak megengedvén laikus nőknek is, hogy ellássák ezeket a funkciókat.  Egyszerűen kijelentették, hogy mivel a két szolgálatra csak férfiak bocsáthatók (3), a nők mégis meghívhatók és meghívandók a felolvasó és az Eucharisztia rendkívüli kiszolgáltatójának speciális liturgikus szolgálatára.

Miután a gát egyszer átszakadt, már csak viszonylag kis lépés kellett a teljes munkaidejű laikus „pasztorális adminisztrátorok” munkakörének létrehozásához, akik jelenleg az Egyesült Államok pap nélküli plébániáinak 10 – 15 százalékát „vezetik”. Érdekes módon, 1995-ben a Vatikán kijelentette, hogy egyetlen pap nélküli plébániát gondozó laikus személy sem használhatja a „pasztorális” szót, mint címének részét (4).

A következő mérföldkő a választható cölibátus felé vezető úton a „pap nélküli igeistentisztelet” bevezetése, melynek célja feltehetően az, hogy bizonyos fokú liturgikus ünnepélyességet biztosítson a pap nélküli plébániák lelkipásztori gondozásával megbízott laikus személyek számára. Mindig elcsodálkoztam azon, hogy azok a katolikusok, akik már ötven éve ülnek a padban, ezt a liturgikus öszvért olyan helyi elnevezésekkel illetik, mint pl. „Ruth nővér miséje”. Ez azt látszik megerősíteni, hogy sok egyszerű katolikus számára a Novus Ordo mise vizuálisan lényeges elemeiben nem is annyira különbözik a pap nélküli igeliturgiától. (Ha valóban ez a helyzet, mondhatjuk, hogy maga a Novus Ordo készítette fel katolikusok tömegeit a laikus által vezetett igeliturgiára.)

Amit idáig próbáltam leírni, az a funkció és az ontológia kapcsolatának megszüntetése. A papságra felszenteltek nem veszítették el hagyományos „szerepeiket”. A probléma inkább ott van, hogy a nem felszenteltek átvettek sok funkciót  azok közül, amelyek a papságnak voltak fenntartva azóta, amióta az Egyház kilépett a katakombákból (sőt valószínűleg még korábban).

A szentségekről szóló doktrinális tanítás csak az eucharisztikus áldozat bemutatását és a bűnök feloldozását  tartja fenn kifejezetten a papnak. Ám azt állítani, hogy ez kimeríti mindazt, ami egyedülálló a pap küldetésében, egyenlő a szentségi papsággal kapcsolatos doktrinális minimalizmus támogatásával, amely párhuzamba állítható azzal, amit az Eucharisztia szentségével tettek. Az eucharisztikus minimalizmus élharcosai messzemenően sikeresek voltak azon törekvésükben, hogy az Eucharisztiát a szentáldozáskor történő vétel aktusára korlátozzák. Az eucharisztikus áhítat minden olyan kiterjesztését, mint amilyen a szentségimádás, az Oltáriszentség őrzése a szentélyen belül vagy az úrnapi körmenet, száműzték a nyugati egyház nagy részéből. Ebből következően elveszett az Eucharisztia iránti áhítat és a hívek közé beszivárgott az eucharisztikus tanítással kapcsolatos tévtanítás, ami nagyon is jól dokumentálható.

Ezzel párhuzamosan (az Eucharisztia és a papság közötti veleszületett kapcsolatra való tekintettel aligha meglepő módon) a Vatikán és a püspökök aláássák a papi identitást, elsősorban úgy, hogy megszakítják a pap egyedülálló kapcsolatát az Eucharisztiával a kézbeáldozásnak, az Eucharisztia laikus kiszolgáltatóinak és az igeliturgia laikus vezetőinek bevezetésével. A laikus plébániai adminisztrátorok  és laikus lelkipásztori kisegítők, valamint a szentelmények laikusok általi kiszolgáltatása (pl. balázsáldás vagy hamvaszkodás), a laikusok által vezetett temetési és házasságkötési liturgiák mind példái az olyan szakrális szférába tartozó feladatok további kisajátításának, amelyek még akárcsak harminc évvel ezelőtt is a latin rítusban a felszentelt cölebsz papság megkülönböztetett hatáskörébe tartoztak.

A II. Vatikáni zsinat megismételte azt a tanítást, mely szerint a szolgálati papság lényegében és nem csak fokozatában különbözik a hívek papságától. Ennek a tanításnak realitása mindig is a pap egyedülálló szentségi és lelkipásztori szerepében testesült meg. Soha sem volt azonban egyszerű ennek a tanításnak hirdetése. A pap úgy vált felismerhetővé (saját maga és mások számára) mint alter Christus, hogy volt egy látható szerepe, amely világosan és egyértelműen kifejezte az egyházon belüli „munkamegosztást” és amely alapvető fontosságú volt az ő természetfeletti identitásának személyreszabottságában.

Merem állítani, hogy a szentségi funkciók laikusok általi kisajátítása, melyek legalább tizenöt évszázadon át a felszentelteknek voltak fentartva, megmérgezi a papságot. Érvelésem egyszerű alaptételből indul ki: ha a papság a férfiaknak van fenntartva, ahogyan ezt az Egyház tanítja, akkor mindaz, ami sérti a felszenteltek férfiúi természetét, gyöngíti magát a papságot is.

Frank Sheed, a Catholic Evidence Guild apologétája mindig megvetette azokat a lényeket, akiket ő csak „emberevő tomistának” nevezett. Azokra az Aquinói Szt. Tamáshoz állítólag ragaszkodó filozófusokra gondolt, akik kicsinyesen összpontosítottak az Angyali Doktor isteni dolgokra vonatkozó felismeréseire, de nem igen izgatta őket az ő elképesztő pszichológusi éleslátása. Szt. Tamás rendkívül szókimondó amikor az emberi érzelmekről beszél. Arra mutat rá, hogy az érzelmek elsőként ismerik fel, nem fogalmi formában azt, ami helyes és igaz. Miközben Szt. Tamás arra figyelmeztet, hogy mindig az értelemnek kell igazolnia az érzelmek intuitív felismeréseit; ugyanakkor aggódik annak következményei miatt is, ha semmibe veszik az érzelmek sugallatait.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. november 25.