A Villanyhárfa Projekt honlapján egy korábbi beszélgetést ma is jelentős kérdésfelvetései miatt szemléztünk. Az Eucharisztikus Kongresszusra készülve a Magyar Katolikus Egyház több síkon is megújulási folyamatokat indított el. Bizottság jött létre a szent zene jelenlegi gyűjteményeinek megreformálására, hasonlóan a korábbi, 1938-as budapesti világkongresszushoz. Az idő és az azóta keletkezett új zenei stílusok nagyobb körültekintést várnak el az énekgyűjtemény szerkesztőitől. Az összeállításban olyan alapvető szakmai kérdéssel is szembe kell nézniük, hogy a létező egyházi könnyűzenei műfajok helyet kaphatnak-e a gyűjteményben? A beszélgetés alapján, kiemelt szándék van a könnyűzenei műfajok „beemelésére” is.

A három interjúalannyal készült beszélgetés a legtöbb ponton hasonló véleményt mutat, ám hamar kitűnik: kardinális kérdésekben merően eltérő álláspontok élnek együtt a zenei műfajok közötti kényszerű békében.

Hármójuk közül mindössze ifj. Sapszon Ferenc, Liszt és Kossuth díjas karnagy a hivatásos zenész. Fábry Kornél atya és Paksa Balázs amatőr, ám elhivatott szinten érintkeznek a muzsikával. A könnyűzenét ismerő egyházi muzsikus hiányában viszont – zenei szempontból – aligha lehet teljes képet elvárni a kialakult konszenzustól. 

Ezek után persze nem meglepő, hogy

a szóban forgó műfajt egy kényszerű, megfoghatatlan, stílustalan fogalmi dobozba kategorizálják.

A templomi gitáros dalok kifejezés aligha nevezhető zenei műfaji besorolásnak. Ilyen stílus egyszerűen nem létezik. Ezért így említeni a könnyűzenei műfaj stílusjegyeit – jó esetben – magán hordozó műveket nem illő. A figyelmetlen elnevezéssel illetett művek pedig aligha nyerhetnének bebocsátást az egyházi zene hármas kritériumrendszerébe (szent, egyetemes és művészi), azaz így mindig a gagyi kategóriában marad.

Az egyházi könnyűzene minőségét tekintve már rég egyáltalán nem húzható le. Valódi körültekintéssel és a könnyűzene szabályait szem előtt tartó gondossággal születnek meg a liturgia szolgálatát is ellátó művek. Éppen az Eucharisztikus Kongresszusra való előkészület részeként meghirdetett egyházzenei pályázat díjazott művei bizonyították ezt a tényt.

Nem érthető tehát, hogy

miért történt visszalépés a „kedves-aranyos templomi kórusok” irányába?

Talán azért, mert akkor nem kell semmin sem változtatni. El lehet tekinteni az igényes, művészien megformált, szentnek nevezhető könnyűzenei megszólalásoktól. Így megfelelő fejlődési és szakmai szint felmutatása nélkül a műfaj idehaza halálra van ítélve.

Pontosabban csak a katolikus egyházi körökben. Mert az egyházi könnyűzenei műfaj mindenhol máshol virágzik. Ennek igazi arzenálját felmutatja például a felekezetközi Szikra-díj vagy a külföldi előadókat is importáló Ez az a nap dicsőítő fesztiválok.

Arra a kérdésre, hogy ki dönti el, hogy mi szólalhat meg a templomokban és mi nem, Paksa Balázs a korszellemhez illeszkedő választ adott. Véleménye szerint ennek a kérdésnek eldöntésében mindenképpen figyelembe kell venni az egyes koronként változó kulturális szempontokat is. Nem lehet ex katedra kijelentéseket tenni a válogatásban – vélekedik Paksa. Ám néhány mondattal később éppen ő jelenti ki ex katedra, hogy az angolszász típusú muzsika nem fér be a templomba. Ezzel a kijelentésével éppen ő megy szembe saját magával.

Az angolszász zene vajon nem tartozik a mai kor zenei nyelvezetéhez?

Az internet által létrejön egy multikulturális egység. Ebben az unióban a fiatalok, de ma már szinte minden generáció, pár nap leforgása alatt juttatja el a megszülető muzsikáját másokhoz. Emiatt a zenei stílusok kialakulása és elhamvadása is felgyorsult. Ezen lehet sopánkodni, de túl sokat nem érünk el vele. Ez ilyen.

Finoman fogalmazva is egyoldalú tehát az a kijelentés, amelyik a magyarok zenei hagyományát olyan erősnek véli, amely mellé már ne férne bele például az angolszász zene jellemzőit magánviselő mű. Ha Paksa Balázs gondolata mérvadó számunkra, miszerint

az egyháznak nyitottnak kell lennie az összes zenei műfajra, amely képes az igét szolgálni a liturgia során,

akkor abból ezt a külön kiemelt és kizárt műfajt sem zárhatjuk ki.

A magyarságunk valóban hozzájárulhat a zenei kvalitás megszűrésében, csak az nem mindegy, hogy milyen mértékben és területre vonatkozóan. A szöveg és prozódia szempontjából tényleg szükséges mérlegre tennünk az egyes műveket, hiszen magyar szíveknek kell azokat befogadniuk. De ez nem zárja ki az előbb száműzött angolszász műfajt sem.

Az interjúalanyok sajnos leginkább a stílust száműzik, ám ehhez semmi jogosultságuk sincsen.

A „templomi gitáros zene” kategóriája önmagában nézve stílustalan.

A stílustalanság viszont művészietlenné is teszi a megszólalást. Ha pedig művészietlen, akkor valóban méltatlan a liturgia zenei szolgálatára.

Mozart zenéje és a gregorián is műfaj, amelynek körülhatárolható stílusa van. Tehát létezik műfajiság. Létezik egyáltalán templomi gitáros műfaj? Baj lenne, ha igen. Könnyűzenei stílusok léteznek: jazz, blues, pop, rock… A templomi gitáros zenének kell, hogy legyen valamilyen műfaja? Semleges stílus nincsen, mert az nem válik művészivé.

Sajnos egy Mozart-mise, annak előadásszerűsége okán nem férhet bele a liturgikus megszólalások gyűjteményébe. Túlidealizált Fábry Kornél atya véleménye, aki szerint szabad énekelni, csak előtte meg kell tanítani az adott művet a hívekkel. Egyszerűbb darabokat is nehezen fogad be az adott közösség, és akkor még nem említettük Mozartot.

Sapszon tanár úr szerint

az elektromos hangszerek nem valók a templomba.

Azt tudnunk kell, hogy számos kisebb méretű egyházközségben elektromos orgonán játszanak a kántorok. Emiatt is feltételezhető, hogy ez a kategorikus nem feltehetőleg csak első felindulásból fogalmazódhatott meg.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. május 3.