2017-ben írtunk először az amerikai kapucinus szerzetes pap Thomas Weinandy atyáról, aki azév november 2-áig az Egyesült Államok püspöki kara hittani bizottságának vezetőjeként szolgált. Mint írtuk, az atya hosszas vívódás után döntött úgy, hogy az aggályokat, amelyeket az Amoris Laetitia buzdításba foglalt tanítások kapcsán Ferenc pápának megírt, a pápa válaszának hiányában az Egyház nyilvánosságával is megosztja. Mindössze egy nappal a levelének nyilvánosságra hozatala után az amerikai püspöki kar lemondásra szólította fel őt a bizottsági tisztségéről, amelynek Weinandy atya eleget is tett.

Thomas Weinandy atyát Ferenc pápa 2013-ban az Egyház egyik legrangosabb kitüntetésében, a Pro Ecclesia et Pontifice medálban részesítette. Szintén Ferenc pápa megbízásából 2014 óta (öt évre szóló kinevezéssel) a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja. Teológusként Weinandy atya az amerikai fővárosban a Dominican House of Studies egyetemen, valamint Rómában a Gregoriana Pápai Egyetemen tanít.

Az atya 2018 év elején plenáris előadást tartott az ausztráliai Sydney városában, a város Notre Dame Egyeteme által rendezett “Az Egyház a 21. században” (“The Church in the 21st Century”) című konferencián. A következőkben az előadás teljes leiratának magyar nyelvű fordítását közöljük, terjedelmi okokból tematikus bontásban, három részben. A fordítást Mike Károly végezte, a szöveg a fordító és Thomas Weinandy atya engedélyével jelenik meg a Katolikus Válaszon.

Kapcsolódó bejegyzésünk:
– Thomas Weinandy OFM Cap: Az Egyház négy megkülönböztető jegye – az egyháztan jelenlegi válsága (1. rész)
– Thomas Weinandy OFM Cap: Az Egyház négy megkülönböztető jegye – az egyháztan jelenlegi válsága (2. rész)

Támadás az Egyház egysége ellen

Ferenc pápaságában sok minden csodálatra és dicséretre méltó. Elég csak megfigyelnünk, ahogyan az élet szentségét védi, a szegényekkel és a társadalom perifériájára szorultakkal törődik, vagy a fiatalokat buzdítja. Mindazonáltal időnként úgy látszik, hogy Ferenc pápa nem azt tekinti a szerepének, hogy az egység előmozdítója legyen, hanem hogy megossza az Egyházat. A jelek szerint gyakorlati filozófiája – már amennyiben tudatos filozófiáról beszélhetünk – azon a meggyőződésen alapul, hogy nagyobb egyesítő jó keletkezik a széttartó vélemények jelenlegi kavalkádjából és a belőlük fakadó megosztottságok zűrzavarából.

Amit aggasztónak tartok, hogy ez a megközelítés, még ha nem szándékos is, a péteri szolgálat legmélyebb lényegét támadja meg, azt, aminek Jézus szánta és ahogyan az Egyház folyamatosan értette. Szent Péter utóda – hivatala természeténél fogva – szó szerint a személyes megtestesítője és ezáltal legfelsőbb jele az Egyház egyetértésben lévő közösségének. Ennélfogva pedig egyúttal a legfőbb védelmezője és előmozdítója is e közösségnek. Ha tehát úgy jár el, hogy megengedi, sőt ösztönzi a doktrinális és erkölcsi eltéréseket, akkor a II. Vatikáni Zsinat teljes tanítását ássa alá az Egyház élő közösségéről (communiójáról), csakúgy, mint a teljes tanítóhivatali és teológiai hagyományt Ignácig visszamenően. A jelen pápaság azáltal, hogy ösztönözni látszik az Egyházon belüli tanításbeli megosztottságot és erkölcsi egyet nem értést, az Egyház alapvető jegyét sérti meg: az egységét. De miben nyilvánul meg ez a vétség az Egyház egysége ellen? Abban, hogy destabilizálja az Egyház három másik megkülönböztető jegyét.

Támadás az Egyház apostolisága ellen

Először is, aláássa az Egyház apostoli természetét. Amint azt sokszor teológusok és püspökök, de még gyakrabban a laikus hívek (akik a sensus fideliumot birtokolják) megjegyezték, a jelenlegi pápa tanítását nem igazán a világosság jellemzi [38]. Mint aki a legnagyobb felelősséget viseli az Egyház egységéért, a pápa az, aki leginkább felelős a hit összekötő kapcsáért is. Csak akkor lehet valaki teljes közösségben az apostoli Egyházzal – akár a pápáról, akár a legújabb megtértről van szó –, ha hiszi azt, amit az Apostolok tovább adtak és az Egyház következetesen megőrzött.

Amikor tehát Ferenc pápa az Amoris Laetitiában úgy gondolja újra és fejti ki új módon a korábban világos apostoli hitet és tanítóhivatali hagyományt, hogy az kétértelműnek tűnik, és ezzel zavarodottságot és csodálkozást vált ki az egyházi közösségben, akkor megtagadja azt a kötelességét, amelyet Péter utódaként visel, és visszaél püspöktársai, a papok és az összes hívő belé vetett bizalmával. Ignác elszörnyedne, ha egy ilyen szituációval szembesülne. Úgy vélte, hogy az Egyház egységét már az is rombolja, ha hozzá csak lazán kapcsolódó személyek eretnek tanítást tesznek magukévá. Mennyivel pusztítóbb egy püspöktől származó kétértelmű tanítás, akinek Istentől kapott kötelessége lenne az Egyház egységének biztosítása. Az eretnekség legalább az apostoli hit világos tagadása, így világosan azonosítható és megfelelően reagálni lehet rá. A kétértelmű tanítás – éppen zavarossága miatt – nem azonosítható világosan, így több gondot okoz: bizonytalanságot szül, hogyan is kell érteni és miképpen lehet tisztázni.

Ezenkívül őszintétlen viselkedés Ferenc pápa részéről, amikor aztán valamelyik oldal pártjára áll abban a vitában, amely a bizonytalan tanítás megfelelő értelmezéséről kerekedik. Abban a vitában, amelyért ő maga felelős. Azt látjuk, hogy másoknak engedi át annak megítélését, hogy mi az igazság, miközben a pápa apostoli megbízatása éppen az, hogy megerősítse felebarátait, mind a püspököket, mind a laikusokat az igazságban. Ráadásul nem terjeszthető elő tanítóhivatali megnyilatkozásként a hitbeli és erkölcsi tanítás egy olyan értelmezésének látszólagos jóváhagyása, amely ellentmond az Egyház Apostoloktól kapott tanításának és tanítóhivatali hagyományának, ahogyan azt a zsinatok dogmaként definiálták, a korábbi pápák és a velük közösségben lévő püspökök tételesen tanították, a hívők pedig elfogadták és hitték.

A tanítóhivatal egyszerűen nem mondhat ellent önmagának a hitet és az erkölcsöt illető alapvető kérdésekben. Bár megfogalmazhat ilyen értelmű tanítást és jóváhagyást a tanítóhivatal egy tagja, így a Pápa is, az nem válik a hivatalos tanítás részévé, pontosan azért, mert nincs összhangban azzal, amit a tanítóhivatal korábban hirdetett. Amikor a pápa vagy akár egy püspök ilyet tesz, akkor cselekedetével a korábbi pápák és püspökök tanítóhivatali közösségén kívülre helyezi magát, vagyis amit tesz, nem tanítóhivatali cselekedet. Ahhoz, hogy valaki – akár a pápa – tanítóhivatali módon cselekedjen, a teljes, mindig élő tanítóhivatali hagyománnyal közösségben kell lennie. A hit és az erkölcs kérdéseiben egyetlen élő pápa tanítása sem élvez apostoli és tanítóhivatali elsőbbséget a korábbi pápák hivatalos tanításával vagy a tanítóhivatal bevett doktrinális hagyományával szemben.

Egy jelenbeli pápa megnyilatkozásainak tanítóhivatali és apostoli fontossága éppen abban rejlik, hogy összhangban és így élő közösségben van a kötelező érvényű, történelmi tanítóhivatali és apostoli hagyománnyal. Az tehát, hogy Ferenc pápa kétértelmű tanítása időnként a történelmi apostoli egyházi közösség magiszteriális tanításának körén kívül látszik esni, aggodalomra ad okot, mivel megosztottságot és diszharmóniát szít, ahelyett hogy egységet és békét teremtene az egy apostoli Egyházban.

Támadás az Egyház katolicitása ellen

Másodszor, amint olvashattuk Ignác és különösen a II. Vatikáni Zsinat egyháztanában, az egész világon az összes püspök, aki közösségben van a pápával, együtt felelős az Egyház apostoli egységéért. Az Egyház egyetemessége láthatóan megnyilvánul abban, hogy az összes helyi egyházat összeköti egymással a pápával közösségben lévő püspökök testülete, a közös apostoli hitnek a megvallása, valamint az emberiségnek szóló egyetemes Örömhír egységes hirdetése. Ezt Ignác világosan kifejtette a leveleiben. A katolikus egységet hagyományosan az egyetemes és a rendkívüli zsinatok gyakorolják a legvilágosabban. A Lumen Gentium pedig elismeri, hogy a püspökök nemzeti konferenciái, miközben figyelnek azokra a lelkipásztori kérdésekre, amelyek a saját kultúrájukhoz és területükhöz kapcsolódnak, szintén gyakorolják ezt a katolicitást az egyetemes hit- és erkölcsbeli egyházi tanítás védelmével és hirdetésével, valamint az Egyház egyetemes szentségi és liturgikus fegyelmi gyakorlatának betartatásával.

Amint tehát Ignác és a II. Vatikáni Zsinat is példázza, az egyetemes Egyház teljes látható hierarchikus kormányzata pontosan úgy épül fel, hogy fenntartsa és előmozdítsa az egyházi közösséget – azt a közösséget, amely az egy apostoli hitet megtestesíti. A katolicitást mint az egységes Egyház megkülönböztető jegyét jelenleg szintén támadás éri.

Sokat reklámozzák, hogy Ferenc pápa támogatja a szinodalitást: nagyobb szabadság megadását a földrajzilag elkülönülő, helyi egyházaknak önmaguk meghatározásában. Egy bizonyos szinten ez a decentralizáció üdvözlendő, mivel arra ösztönzi a püspökök nemzeti konferenciáit és a megyéspüspököket, hogy a kormányzás nagyobb felelősségét vállalják magukra. A mód azonban, ahogyan ezt a szinodalitást Ferenc pápa elképzeli és mások hirdetik, ahelyett, hogy a Katolikus Egyház mint sok konkrét egyházból álló közösség egyetemes egységét biztosítaná, arra használtatik fel, hogy aláássa az Egyházat és megosztottságot keltsen benne. Ez a szakadás nem pusztán helyi és nemzeti jelentőségű ügyekről szól, hanem olyan kérdésekről is, amelyek Krisztus egyetlen Egyházának hit- és erkölcsbeli integritását érintik.

Annak vagyunk szemtanúi, hogy az Egyház katolicitása felbomlik, mivel a helyi egyházak – egyházmegyei és nemzeti szinten is – gyakran eltérően és egymásnak ellentmondóan értelmezik a doktrinális normákat és erkölcsi előírásokat. Amit a híveknek mondanak az egyik egyházmegyében vagy országban arról, mit higgyenek és gyakoroljanak, nincs összhangban azzal, amit egy másik egyházmegyében vagy országban tanítanak nekik ugyanarról. A katolikus és apostoli voltát érintő doktrinális és erkölcsi zűrzavar miatt sérül az egyház egysége, amelyet pedig a pápának isteni megbízás alapján védelmeznie és előmozdítania kellene. A teológiai anarchiát pedig – talán nem szándékosan – maga a pápa váltotta ki, amikor a szinodalitás hibás koncepciója mellett szállt síkra. Ennek a téves elképzelésnek a gyakorlatba ültetése tehát magának az Egyháznak a katolikus voltát sérti.

Támadás az Egyház szentsége ellen

Végül elérkeztünk az Egyház negyedik megkülönböztető jegyéhez: a szentségéhez. Ez a jegy ugyanúgy ostrom alatt áll, különösen és korántsem meglepően, ami az Eucharisztiát illeti.

János Pál számára az eucharisztikus közösséggel „az Egyház Krisztus testének egységében is megerősödik” (i.m. 23; vö. 24). Mivel „az Eucharisztia építi az Egyházat és az Egyház hozza létre az Eucharisztiát”, ebből következően „kettőjük között a lehető legszorosabb a kapcsolat. Annyira igaz ez, hogy mindaz, amit a nicea-konstantinápolyi hitvallásban az Egyházról vallunk, az eucharisztikus misztériumra is érvényes. Hisszük ugyanis «az egy, szent, katolikus és apostoli» Anyaszentegyházat.” (26) Ezért az összes szentség közül ez „a Legszentebb Szentség” (uo.). Egyúttal apostoli is, mivel Jézus az Apostolokra és az ő utódaikra bízta (vö. uo. 27). „Az Eucharisztia tehát az összes szentség csúcspontja, mert a Szentlélek hatására az Egyszülött Fiúval való azonosulás által tökéletesen megvalósítja a közösséget [communiót] az Atya Istennel.” (34) Minthogy az Oltáriszentség közvetíti és táplálja legteljesebben az Egyház négy megkülönböztető jegyét, János Pál hangsúlyozza:

Az Eucharisztia ünneplése… nem lehet a közösség [communio] kiindulópontja, sokkal inkább föltételezi annak meglétét, hogy megerősítse és tökéletessé tegye. A Szentség kifejezi e közösségi köteléknek mind láthatatlan dimenzióját – mely Krisztusban a Szentlélek hatására összeköt az Atyával és egymással –, mind látható dimenzióját, amiből az Apostolok tanításában, a szentségekben és a hierarchikus rendben való közösség következik. Az egyházi közösség láthatatlan és látható elemei közti bensőséges kapcsolat alapvető az Egyház mint az üdvösség szentsége számára. (35) [39]

Amikor ezt proklamálja, János Pál a II. Vatikáni Zsinat ismertetett tanítását erősíti meg, miközben akaratlanul is Ignác eucharisztikus egyháztanát visszhangozza. Csak akkor vesz részt valaki teljesen az Egyház Eucharisztiájában, abban a liturgiában, amely megtestesíti és ápolja az Egyház négy megkülönböztető jegyét, ha maga is megtestesíti ezt a négy jegyet. Ugyanis csak ekkor lesz teljes közösségben az Egyházzal, s ez teszi lehetővé számára, hogy részt vegyen a szentáldozás közösségében – magához vegye Jézus feltámadt testét és vérét, amely forrása és betetőzése az Atyával való egységének a Szentlélekben.

János Pál egy a Hittani Kongregáció által közzétett dokumentumból idézve hangsúlyozza, hogy a közösség, „amikor megkapja az Úr eucharisztikus jelenlétét, az üdvösség egész ajándékát kapja, és – a maga láthatóan részleges volta ellenére is – úgy mutatkozik meg, mint az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház képe és valóságos jelenléte” (39) [40]. János Pál ennek fényében tárgyalja azután azokat a jelenségeket, amelyek ellentmondanak az Eucharisztia e doktrinális értelmezésének és az Oltáriszentség vételének.

Az első jelenség, amelyet János Pál tárgyal – és bennünket most ez érdekel –, kifejezetten a szentséggel kapcsolatos [41]. Jóllehet az Egyház egységes apostoli hitét kell vallania annak, aki az Eucharisztiában Krisztus testét magához akarja venni, a hit önmagában nem elegendő ehhez. A II. Vatikáni Zsinatra hivatkozva János Pál kimondja, hogy „kitartónak kell lenni a megszentelő kegyelemben és a szeretetben, mind a „test”, mind a „szív” által megmaradva az Egyház ölén” (36) [42]. A II. század kezdetén Ignác, amint láttuk, ugyanezt állította: a szentáldozás közösségében csak az vehet részt, aki a „kegyelem állapotában” van [43].

A Katolikus Egyház Katekizmusával és a Trienti Zsinattal összhangban János Pál kijelenti, hogy újra meg kívánja „erősíteni, hogy érvényben van, és mindig is érvényben fog maradni az Egyházban a törvény, amellyel a Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van” (36) [44]. Az Egyház doktrinális hagyományával összhangban János Pál tehát hangsúlyozza, hogy a bűnbánat szentsége kötelező ahhoz, hogy valaki „az eucharisztikus Áldozatban teljesen részesedhessen”, ha halálos bűnt követett el (37). Miközben elismeri, hogy csak a személy maga tudja megítélni a saját kegyelmi állapotát, kijelenti, hogy „az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes magatartások esetében – az erkölcsi közrend lelkipásztori szolgálata és a Szentség iránti tisztelet miatt – az Egyház nem hallgathat” (uo.). Figyelmeztetésének pedig az Egyházi Törvénykönyvre való hivatkozással is súlyt ad. Azokat a személyeket, akik „nyilvánvalóan nem megfelelő erkölcsi magatartást” tanúsítanak, vagyis „megátalkodottan megmaradnak nyilvánvaló, súlyos bűnben”, az egyházi törvény „eltiltja az Eucharisztia vételétől” (uo.) [45].

Ebben pedig felismerjük az Egyház, és konkrétabban az Eucharisztia szentségével szembeni jelenlegi támadást. Az a kérdés, hogy az olyan elvált és újraházasodott katolikus párok, akik házaséletet élnek, szentáldozáshoz járulhatnak-e, pontosan egy olyan megfigyelhető magatartást érint, amely „az erkölcsi törvénnyel súlyosan, nyilvánosan és huzamosan ellentétes”. Ezért ezek a személyek az Eucharisztia vételéhez „nyilvánvalóan nem megfelelő erkölcsi magatartást” tanúsítanak.

Ferenc pápa helyesen hangsúlyozza, hogy az ilyen párokat kísérni kell és segíteni a lelkiismeretük megfelelő formálásában. Bizonyosan vannak olyan rendkívüli házassági esetek, amikor helyesen arra a felismerésre lehet jutni, hogy egy előző házasság szentségileg érvénytelen volt, jóllehet a semmisé nyilvánításhoz szükséges bizonyíték nem áll rendelkezésre, és így a pár szentáldozáshoz járulhat [46]. Azonban az a félreérthető mód, ahogyan Ferenc pápa javaslatot tesz erre a pasztorális kísérésre, olyan lelkipásztori helyzet kialakulását teszi lehetővé, amelyben rohamos gyorsasággal kialakul az a közös gyakorlat, hogy majdnem minden elvált és újraházasodott pár úgy fogja megítélni, hogy szabadon járulhat Szentáldozáshoz.

Ez a helyzet azért fog kialakulni, mert a negatív erkölcsi parancsokat, így a „ne törj házasságot” parancsát, immár nem olyan abszolút normáknak fogják tekinteni, amelyet soha nem szabad megszegni, hanem pusztán erkölcsi ideáloknak – olyan céloknak, amelyeket egy bizonyos idő alatt lehet elérni, vagy talán még az életünk végéig sem [47]. Ebben a meg nem határozott köztes időszakban az emberek az Egyház áldásával folytathatják a törekvésüket, hogy „szent” életet éljenek, amennyire tőlük telik, és szentáldozáshoz járulhatnak. Az ilyen lelkipásztori gyakorlat számos káros doktrinális és erkölcsi következménnyel jár.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2019. március 24.