Most hagyjuk a kulturális kérdést, hogy politikáról beszélhessünk a szó tágabb értelmében. Mondaná-e ugyanígy, hogy a demokrácia a kereszténység találmánya?

Tagadhatatlanul létezik az emberek közötti egyenlőségnek keresztény felfogása. Krisztus mindenkinek egyenlő méltóságot ad, üdvössége nem ismer határokat. Egyedül Krisztus garantálja minden emberi személy alapvető jogainak tiszteletét és védelmét. Egyedül ő követeli meg minden férfitól és nőtől, hogy lelkiismereti és a társadalom iránti felelősséggel teljesen biztosítsák az igazságosság, a szabadság és a közjó előmozdítását. Krisztus a társadalmak középpontjába helyezi a testvéri szeretet és mások szolgálatának elősegítését. Íme, néhány elem, amelyek számításba veendők egy igazi demokrácia alkotmányában.

A demokrácia nem egészen a többség kormányzása, de ahhoz közelít. Egy olyan többség megérdemli-e még ezt a nevet, amely elnyomó törvényeinek segítségével eltiporja a faji, vallási és politikai kisebbségeket?

A Deus caritas estben XVI. Benedek emlékezetett:

„A társadalom és az állam igazságos rendje a politika központi feladata. Az olyan állam, amelyet nem az igazságosság határoz meg, csak egy nagy rablóbanda lenne, miként egyszer Agoston mondta: »Ha tehát kiiktatják az igazságot, mi egyebek az országok, mint nagy rablóbandák?« (Remota itaque iustitia quid sunt regna nisi magna latrocinia?)”

Ezek a helyzetek és valóságok nem ritkák napjainkban. Jó, ha minden hatalmat kiegyenlít az ellenhatalom. A demokrácia is eszmény és gyakorlat, amely kevésbé rossz politikai rendszerként elismert. Ám ha a demokrácia kifejezetten vagy hallgatólagosan kizárja a vallást, többé már nem a nép javaiért van, ettől kezdve megszűnik a jogállam.

A keresztény üzenet forradalmi: minden ember testvér, és egy Atyjuk van. Egyenlők vagyunk méltóságban, mert mind Isten képmása vagyunk. Mégis az igazi demokrácia nem lehet a többség önkényes uralma. Mert a többség okvetlenül igazságos? Nyilván nem. Néha a kisebbségek birtokolják az igazságot.

Meg vagyok győződve, hogy egy olyan demokrácia, amely hozzájárul az ember teljes fejlődéséhez, nem létezhet Isten nélkül. Amikor az államfő tudja, hogy fölötte van Isten, könnyebben meghallja lelkiismerete hangját, amely alázatra és szolgálatra hívja. Keresztény vonatkozás nélkül, Isten nem ismerésével a demokrácia egyfajta oligarchiává alakul, elitista és egyenlőtlen rendszerré, amelyből hiányzik az egyenlőség. Mint mindig, az isteni világ elhomályosulása az emberi világ süllyedését jelenti.

2005. április 18-án, hétfőn a Missa pro eligendo Romano Pontifice [a római főpap választásáért mondott mise] alatt, néhány órával Péter trónjára való megválasztása előtt Ratzinger bíboros úgy döntött, hogy rámutat a relativizmus diktatúrájára. Úgy gondolja, hogy ez a beszéd megőrizte a maga ,,élességét”?

Igen, először is szeretnék idézni egy hosszabb részt ebből a homíliából:

„Mily sok doktrína szelét, hány ideológiai áramlatot és divatos eszmét ismertünk már meg az utóbbi évtizedekben? Számos keresztény gondolatának kicsiny bárkáját gyakran táncoltatták ezek a hullámok, és vetettek egyik partról a másikra: a marxizmustól a radikális liberalizmusig, az ateizmustól a vallási miszticizmus áramlatáig, az agnoszticizmustol a szinkretizmusig és így tovább. Naponta születnek újabb és újabb szekták, és láthatjuk, amint Szent Pálnak az emberek megcsalattatásával és a tévelygésbe vezető ravaszsággal kapcsolatos szavai beteljesednek (Ef 4,14).

Az Egyház hitvallása szerinti tiszta hitet gyakran fundamentalizmusnak kiáltják ki, miközben a relativizmus, amelynek hatása alatt valaki megengedi, hogy a tanításnak akármi szele hajtsa, úgy tűnik, az egyetlen divatos eszme marad.

A relativizmus diktatúrája van kialakulóban, amely semmit nem fogad el abszolútumként, és csak az »én«-t, és annak szeszélyeit tekinti a legfőbb mércének. Nekünk viszont más mércénk van: Isten Fia, az igazi ember.

Ő maga az igazi humanizmus mércéje. Egy »felnőtt« hit nem követi a divatos irányzatokat és az utóbbi újdonságokat. Egy felnőtt és érett hit olyan hit, amely mélységesen a Krisztussal való barátságban gyökerezik. Ez a barátság nyit ki minket mindarra, ami jó, és ez adja meg nekünk az igaz és hamis megkülönböztetésének kritériumát. Ennek a felnőtt hitnek kell olyan hitté érlelődnie bennünk, amellyel Krisztus nyáját kell vezetni. És ez a hit – és csakis ez a hit – teremt egységet, és ez valósul meg a szeretetben. Ezzel kapcsolatban Szent Pál ad nekünk szép tanítást azok ellenében, akik állandóan gyötrődnek, mint a hullámok által hányt-vetett gyermekek: cselekedni az igazságot szeretetben.

Ez a keresztény lét alapformulája. Krisztusban az igazság és a szeretet egymásra talál. Ahogy közeledünk Krisztushoz, az igazság és a szeretet a mi életünkben is egyesül. A szeretet igazság nélkül vak, az igazság szeretet nélkül »csak pengő cimbalom«” (lásd 1 Kor 13,1).

Ma a relativizmus úgy jelenik meg, mint a nyugati demokráciák filozófiai alapja, elutasítva azt a felfogást, miszerint a keresztény igazság felsőbbrendű lenne a többinél. Tökéletesen elfogadva a relativizmust, csak a demokráciák tagadják Krisztus kijelentését: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem juthat az Atyához, csak általam” (Jn 14, 6).

Egy relativista rendszerben minden út lehetséges, mint a haladás lépcsőjének sokféle anyaga. A közjó a mindenki által folytatott párbeszéd gyümölcse, a különböző egyéni vélemények találkozása, testvéri Bábel tornya, ahol mindenki birtokolja az igazság egy részét. A modern relativizmus egészen addig megy el, hogy magát tekinti a szabadság megtestesítőjének. Ebben az értelemben ez utóbbi felfogás agresszívan kötelez mindenkit annak elfogadására, hogy nincs egy végső igazság. Ha ebben a paradicsomkertben az ember visszautasítja a Krisztus által kinyilatkoztatott igazságot, szabaddá válik.

Az együttélés túlhaladhatatlan horizonttá lesz, ahol minden egyed rendelkezhet saját erkölcsi, filozófiai és vallási világlátásával. Következésképpen a relativizmus arra indítja az embert, hogy megalkossa a maga vallását, benépesítse sokféle, többé-kevésbé vonzó istenségekkel, akik születnek és meghalnak az ember kénye-kedve szerint. Olyan világ ez, amely egy kissé az antik pogány vallásokra emlékeztet.

Ebben a totalitárius fecsegésben az Egyház elveszíti abszolút jellegét: dogmái, tanításai, szentségei szinte tilosak, vagy létük és erejük le van fokozva. Isten Fia Jegyese marginalizálva van. Megvetés tárgya lesz, amely gyűlöletet szül a kereszténység iránt, mivel az állandó akadályt jelent. Az Egyház egy lesz a többi között.

A filozófiai relativizmus objektív célja az Egyház halála fokozatos felhígítás által. A relativisták és velük együtt ennek a világnak a fejedelme várják a nagy napot, amikor ez bekövetkezik. Dolgoznak a sötétség országának eljövetelén.

II. János Pál pápa és Joseph Ratzinger mint a Hittani Kongregáció prefektusai megértették a relativista elméletek halálos veszélyét. A Dominus Jesus nyilatkozat nagyrészt válasz a relativizmusra. A bevezetőben, amely semmit sem veszített eleven aktualitásából, Joseph Ratzinger joggal írja:

„Az Egyház folyamatos missziós igehirdetését napjainkban relativista elméletek veszélyeztetik, amelyek nemcsak de facto, hanem de jure (elvileg] is igazolni akarják a vallási pluralizmust. Következésképpen túlhaladottnak tartanak olyan igazságokat, mint például Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának végső és tökéletes voltát; a keresztény hit természetét a többi vallás belső meggyőződéséhez viszonyítva; a Szentírás könyveinek sugalmazott voltát; az örök Ige és a názáreti Jézus személyi egységét; a megtestesült Ige és a Szentlélek üdvrendjének egységét; Jézus Krisztus misztériumának egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltát; az Egyház egyetemesen üdvözítő közvetítését; Isten Országa, Krisztus Országa és az Egyház elválaszthatatlanságát a megkülönböztetésben; Krisztus egyetlen Egyházának a Katolikus Egyházban létezését.

E felfogás gyökereit olyan filozófiai, illetve teológiai előzményekben kell keresnünk, amelyek megakadályozzák a kinyilatkoztatott igazság megértését és elfogadását. Néhány ilyen előzmény: az a meggyőződés, hogy az isteni igazság felfoghatatlan és kimondhatatlan még a keresztény kinyilatkoztatás számára is; a relativista magatartás az igazsággal szemben, tudniillik, hogy ami igaz az egyiknek, az lehet, nem igaz másoknak; a nyugati logika és a keleti szimbolikus gondolkodás radikális szembeállítása; a szubjektivizmus, amely mivel az észt tekinti az egyetlen ismeretforrásnak, »képtelenné válik tekintetét feljebb emelni, hogy bátorsága legyen elérkezni a létezés igazságához; azon igazság megértésének és elfogadásának nehézsége, hogy a történelemben vannak végleges és eszkatologikus történések; az örök Ige időbeli megtestesülési eseményének metafizikai elsilányítása azáltal, hogy az Istent pusztán csak megjelenítik a történelemben; az eklekticizmus, amely a teológiai kutatásban különféle filozófiai és vallási eredetű eszméket használ anélkül, hogy tekintettel volna azok rendszerbeli összefüggésére vagy a keresztény igazsággal való összeegyeztethetőségére; végül az az irányzat, amely a Szentírást az Egyház hagyományától és Tanítóhivatalától függetlenül olvassa és értelmezi.

Ilyen előzményekből kiindulva – amelyek egységesség nélkül olykor tételszerűen, máskor hipotézisszerűen különféle színezetekben jelentkeznek – néhány olyan teológiai tételt dolgoztak ki, amelyekben a keresztény kinyilatkoztatás, Jézus Krisztus és az Egyház misztériuma elveszíti abszolút igazság jellegét és egyetemesen üdvözítő voltát, vagy legalábbis a kétkedés és a bizonytalanság árnyéka borul rájuk.”

A relativizmus cseppfolyós rossz, és nem könnyű ellene harcolni. A feladat annál is bonyolultabb, mert önkényesen megalkot egy chartát, amely közösségi életmódot irányít. A relativizmus megkísérli befejezni Isten társadalomból való kiiktatásának folyamatát. Az embert édesen csalogató logikával irányítja egy romlott totalitárius rendszerbe.

Az Egyház ma folytatja XVI. Benedek harcát Isten felszámolása ellen. Ez a harc az ember javára van.

Forrás: Robert Sarah – Nicolas Diat: Isten vagy a semmi (könyvrészlet). Megvásárolható a Szent István Társulatnál vagy az egyházi könyvesboltokban

Létrehozva 2018. július 31.