Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal.

A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól.

Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.

Balavány Gyuri cikkében az a tragikus tévedés, hogy a homoszexualitást szégyenkérdéssé tette, miközben az a Szentírás szerint alapvetően bűnkérdés. Azzal, hogy a homoszexuális vágyat és az abból fakadó kapcsolatot a teremtés sokszínű szépségének nevezi, a homoszexualitást azonosítja azzal, aki azt megéli, vagyis a homoszexuális vágyat az Istentől kapott személyiség részének, nem pedig attól idegen, „rendetlen” vágynak tekinti, ahogy a Szentírás. Ez azt jelenti, hogy a bűntudat felől a szégyen felé terelte a kérdést, és így egyedüli megoldásnak a szégyen büszkeséggé való átfordítása maradt. Ez tragikus hír azok számára, akik homoszexuális vágyakkal élnek, mert rosszabb helyzetbe kerültek, mint mondjuk az irigy, a pornófüggő vagy akár a pedofil. Ők bűnként ismerhetik el rendetlen vágyaikat és cselekedeteiket, és feloldozást kaphatnak belőlük a bűnbánat és Jézus engesztelő áldozata által, no meg erőt, hogy megálljanak velük szemben. A homoszexuális vággyal élőnek nincs ilyen feloldozása, hiszen a vágya ő maga, része az Istentől teremtett személyiségének. Egyetlen útja maradt, ha nem akar szégyenben élni: kimenni a Pride-ra és felvállalni büszkeségként azt, aki ő.

És – mivel ilyen a bűnös emberi természet – megszégyeníteni azokat, akik benne szégyent ébresztenek. Például a keresztényeket. Nekik van okuk szégyenkezni! Ők a homofóbok. Ők a bigottak. Ők a sötét középkoriak, akik lemaradtak a történelemről. Ők a kirekesztők. Ők a buták és korlátoltak. Ők a felvilágosulatlanok. A gyűlölködők. Az elnyomók. A nácik. Ők a felelősek azért, hogy annyian elfojtásban élnek. Ők a felelősek az öngyilkosságokért. Az ő véleményük szégyellnivaló. Nekik kell szégyellniük magukat. Ők a szégyen.

Sőt, az ilyenek nem is jó keresztények. Mert a jó keresztény nem homofób, hanem kimegy a Pride-ra. Vagy aznap megtér a homofóbiából.

Pedig van ennél egy sokkal jobb út. Mindannyiunknak. Annak a felismerése, hogy Isten jónak teremtette az embert, a saját képére, de a bűn mindenkiben különböző módon megrontja Isten képmását, ezért nem olyanok vagyunk, amilyenek lehetnénk, hanem olyanok, amilyenné a bűneink és mások bűnei nyomorítanak bennünket. A jobb út az, ha felismerjük, hogy bűnbánattal Isten elé kell vinnünk a bűneinket. A jobb út az az örömhír, hogy Isten kész volt kifizetni a bűneink árát, kész megtisztítani bennünket a bűntudat terhétől, kész megszentelni a szívünk vágyait, és kész szeretetkapcsolatra lépni velünk, a bűn terhe alatt roskadozó bűnösökkel. Ez mérhetetlenül jobb, mint a másokat megszégyenítő büszkeség.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. július 19.