3. Árkos törések a civilizációban

Nemcsak a földünk nyugtalan, hanem a történelmünk is. A földkéreg rétegeinek hosszirányú, lépcsőzetes lesüllyedését hívják a geológusok ároktörésnek, ami gyakran hozzájárul hegyláncok és szakadékok, valamint nagy szigetek és tavak (például a Balaton), vagy számos széles folyómeder képződéséhez. A kontinentális törés Ausztrália és Dél-Amerika között világméretű eltolódásokat is okozott.

A történelem kutatóinak éppen az a feladatuk, hogy a jelen és a múlt közötti kisebb-nagyobb töréseket áthidalják, és értelmezzék az aktuális, drámai fejlemények mögött a háttérben meghúzódó múltat. Corrêa de Oliveira, az újkor és jelenkor kutatója, feltűnően megegyezik Hans Sedlmayr1 művészettörténész, és Albert Mirgeler2 medievalista megállapításával. Három meglehetősen különböző, tudományosan megalapozott szempontból, de egyhangúan megerősítik, hogy a francia forradalom a nyugati történelem áthidalhatatlan, nagy politikai ároktörése.

1 – Sedlmayr, Hans: Die Revolution der modernen Kunst (A modern művészet forradalma). Rowohlt 1955

2 – Mirgeler, Albert: Europa in der Weltgeschichte (Európa a világtörténelemben). Herder 1973

Annak az illúziónak hódolni, hogy ma már megnyugodott volna a történelem, csak a katasztrófa folytatása lenne. A vasfüggöny lehullása (1989) és a Szovjetunió széthullása (1991) nem azt jelenti, mintha ma már túlszárnyaltunk volna minden árkos vetemedést a nagyvilágban. Minden jel arra vall, hogy a nagy politikai földrengések másodlagos hullámai az Európai Unióban többé-kevésbé zajtalanul, de még mélyebben rombolnak s morzsolnak tovább. A lehető legnagyobb könnyelműség volna, ha nem tanulmányoznánk a történelmet változatlan figyelemmel.

Nem meglepő az a tény, hogy igen sok kisebb-nagyobb ároktörés van bárhol a múltban és jelenben. Ami az egyik nemzet vagy nemzedék, osztály vagy vallás felfogásában magától értetendő, felemelő és ünnepélyes, a másikban nem egyszer éppen az ellenkező indulatokat válthatja ki.

Mindazonáltal nem a történelmi relativizmus, a történelmi igazságok és igazságtalanságok csűrését-csavarását javalljuk. A történelem összehasonlító tanulmányozása során arra a felismerésre bukkanunk, hogy a nemzetek és nemzedékek, osztályok és vallások között két akadály szo-ta konszolidálni a megrögzött előítéletek és a ferde perspektívák elterjedését:

• Az értelem síkján: Mindenekelőtt a kölcsönös ismeretek elhanyagolása a történelmi ároktörések és gyűlölködések legfőbb oka. A félig ismert veszély mindig borzasztóbb, mint az ismert, ha már egyszer szembenéztünk vele. Amíg nem látjuk tisztábban a fenyegető veszedelmet, nem láthatjuk a védekezés ellenszereit sem. A fogalmak tisztázása, az ismeretek hézagpótlása, a fronthatárok letűzése ezért elsőrendű feladat, amit manapság aránylag könnyű teljesíteni. Legalábbis a modern kommunikáció segédeszközeivel, utazásokkal és olvasmányokkal a szükséges információkat nem olyan nehéz beszerezni, mint azelőtt.
• Az akarat síkján: Habár az értelem egyszer már vi-lágos, vitathatatlan ismeretekre tett szert, az akarat ellenállása mégis megtagadhatja a felismert igazság elismerését. Az egyértelmű történelmi tények többértelmű interpretálása nem az intellektuális tudatlanságból származik, hanem morális probléma. Ezt az akaratos folyamatot voluntarizmusnak nevezhetjük, ami egyrészt a politikában az ideológiáknak, más-észt az Egyház ölén az évszázados protestáns tévtanoknak és a görögkeleti ortodox szakadásoknak ad történelmi hátteret. Manapság már nem a történelmi ismereteink hiányoznak ahhoz, hogy megcáfoljuk az ósdi felekezeti viszályok, vagy az ósdi szocializmus okait. Ami ma hiányzik, az nem más, mint akarat, beleegyezés, engedelmesség a ma már felismerhető, egyre világosabban felragyogó igazsággal szemben.

A hiányzó akarat kendőzésére az ideológusok, tévtanítók, szakadárok tömegei hajladoznak a szépítgetésre, túlzásokra, ferdítésekre, a történelmi ciklusok áltörvényei-re, ki-ki a maga érdekképviseletének megfelelően.

A kitartóan vonakodó akarat ellen nincs gyógyszer, ha mindent megtesz, hogy eltusolja a kellemetlen igazságokat és kellemesen kiszínezze a valótlanságokat, a tudatlanságokat és a tudatos ferdítéseket.

Az egyszerű információk beszerzése mindenkor százszor könnyebb, mint a beleegyezés, a belenyugvás abba a »valós valóságba«, amit a történelmi tények vizsgálata elénk tár. Mert minden érvre akad százegy ellenérv (vagy ürügy), ha nem akarjuk elfogadni azt, ami úgy lett, ahogy van, hanem azt tartjuk igaznak, amit szeretnénk, hogy az opportunista érdekünkben így vagy úgy lehetett volna vagy kellett volna, hogy legyen. Az ilyen »ábrándozás – Vörösmarty szerint – az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz.«

Feltűnő, hogy a nyugati keresztény civilizáció ellen fellázadó forradalmi megmozdulások mindig valamiféle primitív, hipotetikus, őseredeti, de valójában sohasem úgy létezett állapothoz akartak visszatérni:

• Luther őskeresztény szeretett volna lenni, de olyan formában, amit ő maga talált ki.
• Rousseau, a francia forradalom főideológusa, a természet lágy ölére akart visszatérni, ábrándos szép időkbe, amikor az analfabéta vadak egy úgynevezett »társadalmi szerződést« írtak alá az olyan csavargó munkakerülők érdekében, mint amilyen ő maga volt.
• Marx a törzsi szellemű feminizmusról álmodozott, ősi matriarchátusról, szabad szerelemről, közös vagyonról, valahol a paradicsom egyik árnyékos szegletében, ahol kiosztják a javakat mindenki szükséglete szerint.
• A nemzetiszínű szocialista szekták hívei is mitologikus ősgermán, ősmagyar, pogány ábrándképekre sandítottak vissza csak azért, hogy ne kelljen a keserű valós valóságot és a vesztett háborúk szomorú következményeit tudomásul venni.

Lehet-e a történelem az élet tanítómestere ilyen gyatra körülmények között? Igen, ha:

4. AZ ALÁZATOSSÁG AZ iGAZSÁG SZENVEDÉLYES SZERETETE

A történelem tanulmányozása csak akkor lehet értelmes, ha az igazság szenvedélyes szeretete vezérli az érdeklődőket. Ennek híján a történelemkutatást elkezdeni sem érdemes. Teljesen felesleges történelmet írni és történelmet olvasni, ha mindenki csak azt veszi tudomásul, amit akar. Az üres szóbeszéd hasonlít a hiábavaló hálóvetéshez:3

A halászok egész éjszaka fáradoztak, de semmit sem fogtak. A bárkájuk a tó szélén vesztegelt, kiszálltak és hálóikat mosogatták. Jézus így szólt Simon Péterhez:

»Evezz a mélyre és vessétek ki fogásra a hálót.« »Mester, a te szavadra kivetem.«

3 – Lukács 5:1-11

Meg is tették, és akkora tömeg halat fogtak, hogy a háló szakadozni kezdett. Ennek láttára Péter Jézus lábához vetette magát és e szavakra fakadt:

»Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!« Ahogy a halászok hiába fáradoztak, a történelemk-tatás hálójával sem fogunk semmit, ha Péter alázatossága nélkül látunk a munkához.

5. SZABAD-E KRiTiKÁT GYAKOROLNi A KATOLiKUS EGYHÁZBAN?

Ha valaki rászolgált nemcsak szabad, de kell is: lefelé és felfelé egyaránt megadván a kellő tiszteletet.

A Szentírás tanúsítása szerint Krisztus az Egyházat az apostolokkal az élen hierarchikus, közösségi szellemben alapította meg. Simon Péter az apostoli kollégium első feje volt. A monarchikus tanító és kormányzó hivatal, nemcsak eredeti, hanem történelmileg bevált, elengedhetetlen jellemzője az egyetlen egyetemes Egyháznak, amelynek minden hívő engedelmességgel tartozik. Ami annál fontosabb, minél messzebb terebélyesedik és lombosodik az Egyház. Mindez aránylag könnyen érthető, természetes és megnyugtató bizonyosság, amely garantálja a közösség alapvető egységét, elkerüli a káoszt, ha mindenki higgadtan kordában tartja a saját szenvedélyeit.

Az is bizonyos azonban, hogy az Egyházban bárki tévedhet, vétkezhet, különösen az időhöz kötött, pasztorális és politikai kérdésekben.4 Egyetlen kivétel a pápa, de ő is csak a hit és a morál végső, időtlen tételeiben tévedhetetlen, amennyiben az utolsó szó jogán ünnepélyesen megfogalmazza »ex cathedra« a dogmafejlődés sarkalatos pontjait.

Az igazság és igazságosság őszinte keresői, tanítói és vezetői tehát mindig göröngyös zarándokúton haladnak előre a hit, remény, szeretet temporális felismerésében, ami a leghevesebb nézeteltérésben és vitában sem lehet önkényes felfogás dolga, sajátos nézet, gusztus vagy akaratos véle-mény kérdése. Aki az Egyház ügyein töpreng, kritikát gyakorol vagy kritikát elutasít, annak mindenesetre az objektív igazság alázatos téziseivel és hipotéziseivel kell előhozakodnia. Az igazság, ha valóban a valós valóságot tükrözi, nem lehet partikuláris, mert καθ‘όλου / katholou (azaz eleve, általában) útban van a sértetlen, általános Egész: az egyetemes ‘όλον / holon felé.

Görögül tehát a kitüntető melléknév καθ‘ολικός / katholikosz (latinul universalis / egyetemes) kizárja az önkényes szubjektivitást és mindenki számára kötelezővé teszi az igazságot (verum), amely Aquinói Szent Tamás mara-dandó felismerése szerint csak egy (unum), jó (bonum), ra-gyogóan szép és tiszta (pulchrum) lehet.

4 – Levél a Galatákhoz (6:1-2): »Ha botláson érnek valakit, ti, akik lelkiek vagy-tok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél. Viseljétek el egymás gyöngéit, így teljesítitek Krisztus törvényét.«

Az engedelmesség követelménye tehát bármilyen komolyan elveti a modern szubjektivitásban szenvedő világnézeti pluralizmust, – ami két- vagy többféle, egymásnak ellentmondó igazságot tételez fel egyszerre, – mégsem veti a totalitarizmus árnyékát az Egyházra.

Igazságokról nem lehet szavazni vagy könnyelműen vélekedni. Azokért imádkozni, gondolkozni és küzdeni kell. S főképp azok szerint elöljáró, jó példával kell élni. A szó bizonytalan, amíg egész létünk nem tanúsítja a mondottakat: »Töredékes a tudásunk, töredékes a prófétálásunk is, (…) mert ma még csak tükörben, homályosan látunk!«5

6. AZ ÜRES TRÓNUS SZíNE ELŐTT: ELVESZTETTüK A ViLÁGEGYETEM KöZEPÉT?

Sedlmayr átlátta a modern művészetek minden forradalmi fonákságát. Írásaiban bemutatta, hogy a francia forradalom és a modern művészetek között szoros az összefüggés. Mindkét lázadás könyörtelenül hagyta el a dolgok Szíve közepét, amit Pascal Raison du Coeur-nek nevezett. Mit jelent ez, így nagybetűvel írva? Nyilván nem szenti-mentális szívfájdalmat.

5 – Első Korintusi levél 13:8-12

A szív magasabb rendű értelme az ember egzisztenciális, legbensőbb lényegére vonatkozó, archaikus szimbólum. Blaise Pascal (1623- 1662) szerint ezt a középpontot elhagyni embertelenséget jelent. Az élet, az emberiesség, a dolgok bensőséges táját elhagyni tehát nem kevesebb, mint az emberséges metafizika tagadása, ami időtlen idők óta a vallás, a filozófia, a művészet gondjára van bízva, s amit a lázongó forradalmárok hosszú sora kevélyen elvetett. Sedlmayr, mint hívő katolikus, vallásos meggyőződése az Ars naturaliter christiana: az igazi művészet természeténél fogva keresztény volta. Ami nem több, nem kevesebb, mint Tertullianus hitének előfeltétele már a II. században, mely szerint a lélek a legbensőbb természete szerint csak keresztény lehet

6. Aki komolyan veszi a vallásos hitét, másképpen nem is gondolkozhat:

»Az, ami humánus, az, ami emberhez méltó, felfog-hatatlan annak elismerése nélkül, hogy az ember (legalább potenciálisan) Isten képére és hasonlatosságára teremtetett és csak a világ rendjében (még ha a megtört világrendben is) lehet otthonos. Itt keresendő a fix pont.«7

Corrêa de Oliveira és Sedlmayr alaptónusa megegye-zik abban, hogy a forradalom rombolás és az ellenforradalom győzelme az »…igazság, béke és öröm…«8 napja lesz. Sedlmayr hozzáteszi, hogy a francia forradalom óta, az újbarbárság keresztje alatt azok szenvedtek a legtöbbet, akik még a művészetek lelkületében éltek.

6 – Tertullianus: Anima naturaliter christiana. Apologeticum 17,6

7 – Sedlmayr, Hans: Verlust der Mitte (Elvesztettük a világegyetem közepét). Otto Müller 1948. 1998. (11. kiadás) 246. A szerző tanúsítása szerint a megüresedett trón a Megváltót illeti meg.

8 – Római levél 14:17

7. HOVÁ SOROLANDÓ AZ 56-OS MAGYAR FELKELÉS?

Ezek után bármennyire is szokatlanul hangzik, Corrêa de Oliveira világtörténelmi távlataiban szemlélve a tényeket, az 1956. október 23-án elkezdődő békés tüntetés és a rákövetkező tragikus fejlemények hazánkban pozitív értelmű ellenforradalmat jelentettek a bolsevista orosz forradalommal szemben. A szó szoros értelmében a nemzet pozitív reakciója: önvédelem és önfeláldozás volt – a proletárdiktatúra megannyi negatív akciója: az istentelenség és a pokoli elnyomás ellen.

A hazaáruló Kádár persze 1956. november 4. után az »ellenforradalmár« szóval becsmérelni akarta a nemzet hőseit, holott az ellenforradalmiság definitív és pozitív meg-különböztetése nem takargatnivaló szégyen, hanem kitüntetés a kommunizmussal szemben.

A következetes különbségtétel nem önkényes szójáték, hanem a mártírok glóriája, a hőseink lényegbevágó érdeme.

A forradalom fogalma totális támadás: agresszió. Az ellenforradalom fogalma egzisztenciális önvédelem: áldozat.

A kálváriadomb tetőfokán az alternatíva valóban kizárólagos vagy-vagy: ott nincs mese, ott nincs interpretáció. Ott vagy agresszióval, vagy áldozattal fejeződik be a történet.

Hogy csak egy-két nevet említsünk: Mindszenty, Nagy Imre, Maléter, Pallavicini, a Corvin-köz gyerekkatonái, a névtelen elesettek seregei egyenként és együttesen nem lázadók voltak, hanem a bolsevik lázadók égbekiáltó áldozatai. Ők nem támadtak senkit, az ő áldozatuk igazi, szent ellenforradalom volt a szó fennkölt értelmében, amikor elvéreztek az orosz tankok áradatában és Kádár János, a bosszúálló hóhér kezén.

Ha csak egy hétre is, de a ráderengett a nemzetre a vértanúk glóriája. Vörösmarty szavaival: »Ismét tiszta lett az ég, küzdött a kéz, lángolt a gondos ész, újra remélt a szív…« A győzelem csak napokig tartott, de érdemes volt felkelni. Egy életre. Egy jövőre: Szent István országának feltámadására.

Corrêa de Oliveira kegyelettel nyilatkozott számtalanszor a magyarság véréről, ami a keresztény Nyugat peremén hullott nemcsak a tatárjárás és a törökdúlás idején, hanem 1956-ban is. Ha a szerzővel együtt tekintünk vissza történelmi múltunkra, akkor az eredeti fejtegetései bizonyosan új távlatokat fognak feltárni az érdeklődőkben. A tanulmány nemcsak bólogatásra, hanem reméljük, hogy eleven vitára is meghívja az olvasót.

A teljes könyv letölthető itt.

Létrehozva 2022. június 6.