Elsősorban a Katolikus Egyház erkölcsi tanításával szemben szokták fölhozni azt az ellenvetést, hogy itt nem dogmákról van szó, így tehát ezt a tanítást lehet módosítani, új idők új igényeihez alakítani. Ha végignézzük a Katolikus Egyház dogmáit, valóban kevés olyat találunk közöttük, amelyekben kifejezetten erkölcstani kérdésekről lenne szó. A dogmák listáját egy régebbi dogmatika könyv alapján könnyű összeállítani, újabb könyvek esetében ez már nehézségekbe ütközhet. (Schütz Antal kiváló és mindmáig nélkülözhetetlen kétkötetes dogmatika könyve különböző elektronikus formátumokban itt található meg.

A digitalizálás minősége igen jó.) A régebbi dogmatika könyvek a teológiai állításokat kiemelték és ezeket olyan jelzésekkel (cenzúrákkal) látták el, amely mutatják, hogy a tételnek mekkora a súlya, például ez biztos tanítás-e vagy a teológusok (esetleg általános) véleménye vagy pedig a Tanítóhivatal megnyilatkozása alapján ez tévedhetetlennek meghatározott tanítás.

Napjaink egyházi életében bizonytalanság tapasztalható azt illetően, hogy a Katolikus Egyház tanításából mit kell elfogadnunk és mit kell csak olyannak tekintenünk, amely változhat, talán az utóbbi időben változott vagy éppen változni készül. Zavart okoz például Ferenc pápa egyik nemrégen tett kijelentése, amely szerint (ellentétben a Szentírással és a Katolikus Egyház egyöntetű hagyományával) a halálbüntetés belsőleg rossz cselekedet, azaz ezt soha, semmikor nem lehet alkalmazni, mert ez ellentmond az emberi méltóságnak. A Katolikus Egyház tehát mostanáig ebben a kérdésben tévedésben volt, amikor elismerte az államnak azt a jogát, hogy bizonyos esetekben halálbüntetést alkalmazzon.

Sokan valamilyen „dogmatikai minimalizmusnak” nevezhető álláspontot képviselnek, elfogadják a dogmákat, de azt, ami nem dogma, már változtatható és sokszor megváltoztatandó tanításnak tartják. Megjegyeznénk azonban, hogy ez az álláspont előbb-utóbb szembe kerülhet a dogmákkal is, hiszen a dogmák nem alkotnak az Egyház egyéb tanításától elszakítható, külön rendszert. Az is nyilvánvaló, hogy az az állítás, amely a dogma kimondása előtt nem volt dogma, nem a kimondás által nyeri el igaz voltát, hanem fordítva, éppen azért mondja az Egyház ezt dogmának, mert ez igaz.

A kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával, az utolsó szentírási könyv megírásával lezáródott. A kinyilatkoztatás nem tartalmaz minden idők kérdéseire, minden idők eretnekségeire kifejezetten megfogalmazott válaszokat. Ezeket burkoltan, implicite tartalmazza. Ezért van fejlődés, ez a burkoltnak, a bennfoglaltnak kifejezetté, explicitté válása. Ez a fejlődés azonban nem hozhat olyan új dolgot, olyan új elvet, ami már burkoltan ne lett volna meg. A kifejezetté válás pedig nyilvánvalóan nem mondhat ellen annak a bennfoglaltnak, aminek a kifejezetté válásáról van szó. A Szentlélek munkája az Egyházban az ilyen értelemben vett tanfejlődés és ebben nélkülözhetetlen szerepe van a Tanítóhivatalnak. Az emberi gyengeséggel, az egyes korok kedvezőtlen hatásával szemben az ő szolgálata biztosítja azt, hogy a hitletétemény minden generáció számára a maga sértetlenségében és épségében legyen átadva.

Egyes esetekben, főleg tévedésekkel és eretnekségekkel szemben a Tanítóhivatal, a pápák és egyetemes zsinatok ünnepélyesen deklarálják, hogy valamely tétel az általuk kifejezett formában a hitletéteményhez tartozik. De a tévedhetetlenség nem szorítkozik csak ezekre az ünnepélyes kijelentésekre. A tévedhetetlenség arra a hitletéteményre vonatkozik, amelyet az Egyház létének kezdetétől az idők végezetéig átad az egymást követő generációknak mindennapi gyakorlatában, állandó és ünnepélyes tanításában, a liturgia végzésében, a hit hirdetésében és oktatásában, stb. A tévedhetetlenség mindazt megilleti, ami a hitletéteményben, forrásaiban, a Szentírásban és az Apostoli Hagyományban van. Az eretnekségekkel, a zavaros állításokkal szemben vagy egyszerűen csak azért, hogy ez a lelkek javára szolgáljon, a pápák, a zsinatok ünnepélyesen kifejtik, kifejezetté teszik a hitletétemény egyes tartalmait, ünnepélyesen tévedhetetlennek nyilvánítanak egyes állításokat. De a tévedhetetlenség kiterjed az ünnepélyes kijelentések mellett a Tanítóhivatal egyetemes és rendes működésére is, jóllehet a Tanítóhivatal maga sem nyilvánítja kifejezetten minden megnyilvánulását abszolút visszavonhatatlannak.

A továbbiakban főleg a Tanítóhivatal egyetemes és rendes működésével foglalkozunk (támaszkodva Edward Feser és Lawrence Feingold könyveire). Minthogy az Egyház erkölcsi tanításával kapcsolatban jelentős zavarok csak 20. században léptek föl, eddig ez lényegében a „zavartalan birtoklás” állapotában volt, anélkül, hogy az Egyház Tanítóhivatalának ünnepélyes formában kellett volna kijelentenie valamely kifejezetten erkölcsi tanításra vonatkozó tételt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. november 12.