(OnePeterFive) Josef Seifert, híres osztrák filozófus és II. János Pál pápa barátja 2016 júniusában írt egy cikket egy német újságnak a következő címmel: “Jézus könnyei, amelyeket az Amoris Laetitia miatt hullat”.

Seifert Urunk evangéliumi szavait azokkal hasonlítja össze, amelyek Ferenc pápa szinódus utáni apostoli buzdításában találhatók. Eljut az elkerülhetetlen végkövetkeztetéshez: “Jézus és legszentebb Anyja hogyan olvashatják a pápának ezeket a szavait és hogyan hasonlíthatják azokat Jézus és az egyház szavaihoz sírás nélkül? Sírjunk tehát együtt Jézussal, a pápa iránti mély tisztelettel és szeretettel és mély fájdalommal, amely abból a kötelességünkből fakad, hogy bíráljuk hibáit!”

A szerző most egy nyílt engedéllyel közzétett értekezésben, amelyet bárki publikálhat a világ bármely részén, egy szélesebb kőrű kérdéssel foglalkozik: vajon az Amoris Laetitia legfőbb logikai végkövetkeztetése az egyház egész erkölcstanát romba fogja-e dönteni?

***

2017. augusztus 5.

Aemaet Bd. 6, Nr. 2 (2017) 2-9

Kivonat

Az értekezés címkérdése Ferenc pápához és minden katolikus bíboroshoz, püspökhöz, filozófushoz és teológushoz szól. Egy dubium-mal foglalkozik az Amoris Laetitia egyik állításának tisztán logikai végkövetkeztetésére vonatkozóan és azzal a Ferenc pápához intézett kéréssel végződik, hogy vonja vissza az AL legalább egy állítását, amennyiben ennek a kis tanulmánynak a címkérdésére igenlő választ kell adni, és ha valóban az AL-nek pusztán ebből az egyetlen állításából a tiszta logika, nyilvánvaló előtételek, premisszák felhasználásával, levonhatja az egész katolikus tanítás lerombolásának következményét.

Szókratészi stílusban az értekezés Ferenc pápára és a többi olvasóra hagyja a címkérdés megválaszolását és azt, hogy mindenki saját válaszának megfelelően cselekedjen.

Az Amoris Laetitia kétségtelenül nagy bizonytalanságot teremtett és ellentmondásos értelmezéseket váltott ki az egész katolikus világban. Nem akarom itt bemutatni ezt az egész vitát, hogy ne ismételjem meg – vagy fejtsem ki tovább – az álláspontot, amelyet erről a témáról előző cikkekben már megvédtem (lásd Josef Seifert, „Amoris Laetitia. Öröm, szomorúság és remények”). Mégis megtehetném ezt válaszul egyes kritikus kommentárokra, amelyeket személyes barátomtól, Buttiglione-től kaptam, akivel egyetértek csaknem minden egyéb filozófiai és más kérdésben.

Az AL-ben azonban van egy állítás, amelynek semmi köze sincs a szubjektív lelkiismeret jogainak elismeréséhez, amelyre utalva Rocco Buttiglione megpróbálja megmutatni a teljes összhangot Szent II. János Pál és Ferenc pápa erkölcsi magisztériuma között, szemben Robert Spaemann és mások állításával, miszerint világos törés van a kettő között. Buttiglione azzal érvel, hogy a szentségi fegyelemre vonatkozó ellentétes tanításukat illetően II. János Pál pápa helyesen tanítja, hogy az emberi cselekedeteknek pusztán az objektív tartalmát kell figyelembe venni, míg Ferenc pápának igaza van, amikor megfelelő megkülönböztetés után szerepet tulajdonítunk szubjektív tényezőknek és a halálos bűn hiányzó feltételeinek (hiányos tudás és a szabad akarat gyengesége), valamint elismerjük őket.

Az AL állítása, amelyet itt meg kívánok vizsgálni azonban egyáltalán nem hivatkozik a szubjektív lelkiismeretre, hanem azt állítja, hogy egy teljesen objektív isteni akarat kívánja, hogy mi bizonyos helyzetekben olyan cselekedeteket kövessünk el, amelyek lényegüknél fogva rosszak és amelyeket az egyház mindig is rossznak tartott.

Mivel minden bizonnyal Istennek nincsenek hiányosságai az etikai ismeretek terén, továbbá nem egy „téves lelkiismeret”, vagy nem rendelkezik a szabad akarat gyengeségével, ez a szöveg nem „védi meg az emberi szubjektivitás jogait”, ahogy Buttiglione állítja, de úgy tűnik, hogy világosan leszögezi, hogy ezek a lényegileg rendetlen és objektív súlyos bűnös tettek – ahogy ezt Buttiglione elfogadja -, megengedettek, sőt objektíven Isten maga parancsolhatja őket.

Ha igaz az, amit az AL leszögez, akkor minden vészjelzés az AL közvetlen állításairól, ami a szentségi fegyelem változásait illeti (megengedi, hogy megfelelő megkülönböztetés után házasságtörők, aktív homoszexuálisok, és  hasonló helyzetben élő egyéb párok a gyónás és az Eucharisztia szentségéhez járuljanak és logikusan a keresztség, a bérmálás és a házasság szentségéhez is, annak az elhatározása nélkül, hogy változtassanak életükön és teljes szexuális önmegtartóztatásban éljenek, amit II. János Pál pápa kért a Familiaris Consortio-ban azoktól a pároktól, akik ilyen „rendezetlen helyzetekben” élnek) pusztán egy jéghegy csúcsára utal, amely egy lavina erőtlen kezdete, vagy az első pár épületre, amelyeket egy erkölcsteológiai atombomba döntött romba, amely azzal fenyeget, hogy lerombolja a Tízparancsolat és a katolikus erkölcsi tanítás teljes erkölcsi épületét.

Ebben a jelen értekezésben azonban én nem fogom azt állítani, hogy ez az eset áll fenn. Ellenkezőleg, teljes egészében a pápára és bármelyik olvasóra hagyom, hogy megválaszolja a kérdést: van, vagy nincs legalább egy olyan állítás az Amoris Letitia-ban, amelynek logikus következménye az egész katolikus erkölcsi tanítás lerombolása.

El kell továbbá ismernem, hogy amit egy bizottságról olvastam, amelyet abból a célból hívtak össze, hogy „felülvizsgálja” a Humanae Vitae-t, egy enciklikát, amely, mint később a Veritatis Splendor véglegesen lezárta évtizedek etikai és erkölcsteológiai vitáit, számomra rendkívül aggasztóvá tette tanulmányom címkérdését.

Olvassuk el a kérdést felvető döntő szöveget (AL 303), amelyet Ferenc pápa házasságtörő, másnéven „szabálytalan helyzetben lévő párok” esetére alkalmaz, vagyis azokra, akik elhatározzák, hogy nem követik a Szent II. János Pál pápa Familiaris Consortio enciklikájának kérését, amelyet ezekhez a „szabálytalan életállapotban lévő párokhoz” intéz. II. János Pál pápa azt mondja ezeknek a pároknak, hogy vagy váljanak külön, vagy ha ez lehetetlen, akkor teljes mértékben tartózkodjanak a szexuális kapcsolatoktól. Ferenc pápa azonban megállapítja:

A lelkiismeret azonban többet tud tenni annál, hogy felismerje, hogy egy adott helyzet objektív nem felel meg az evangélium összes felszólításának. Őszintén és becsületesen felismerheti azt is, ami jelenleg a legnagylelkűbb válasz, amit Istennek adhat (Relatio Finalis 2015, 85) és egyfajta erkölcsi bizonyossággal azt is megláthatja, hogy ez az, amit maga Isten kér tőle a személy korlátainak konkrét összetettsége közepette, miközben nem a teljesen objektív eszményképről van szó (AL 303).

Az előző, csakúgy, mint a következő szövegösszefüggésből világosan kitűnik: „Istennek ez az akarata” arra utal, hogy továbbra is úgy éljenek, ami objektíven súlyos bűnt jelent. Vö. például AL 298, 329. lábjegyzet:

„Ilyen helyzetekben, tudva és elfogadva az egyház által felkínált lehetőséget, hogy „testvérként” éljenek, sokan rámutatnak, hogy ha az intimitás bizonyos kifejezései hiányoznak, ’akkor gyakran megtörténik, hogy veszélybe kerül a hűség és a gyermekek java ezt megsínyli’.” („Ha pedig a bensőséges házasélet félbeszakad, nemritkán veszélybe kerülhet a házasság egyik java, a hűség, és megsínyli azt a másik java: a gyermek…” IIVZS GS 51-et idézi AL 329. lábjegyzet)

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 5.