Hermann Geißler FSO, a Hittani Kongregáció irodavezetőjének írását közöljük alább a mesterséges megtermékenyítés témakörében. A fordítás rendelkezésünkre bocsátását köszönjük az olvasóink nevében is!

Nemrég egy fiatalasszony elmesélte az esetét, és tanácsot kért. Valamivel több mint harminc éves, és néhány éve boldog házasságban él. Az esküvő után nem sokkal bélrákot állapítottak meg nála, és kemoterápiát kapott. Sugárkezelésben is részesült. Mivel gyermeket szeretett volna, azt kérte, hogy védjék meg a petefészkét oly módon, hogy a besugárzandó területről műtétileg áthelyezik. A kezelés sikeres volt, de az asszonynak mindmáig nem fogant gyermeke. Az orvosok azt mondják, hogy az egyik petefészket a sugárzás valószínűleg tönkretette, a másik petefészek pedig a műtéti áthelyezés következtében károsodhatott.

Mivel az asszony hívő, minden nap imádkozott gyermekáldásért. Gyakori kétsége és aggodalma ellenére nem adta fel a reményt. Mivel a gyermek utáni vágy nagyon erős benne, az a gondolata támadt, hogy férjével egyetértésben megpróbálná a mesterséges megtermékenyítés valamelyik módszerét. Megkérdezte néhány barátját és ismerősét. Különböző, sőt ellentmondásos válaszokat kapott. Egyesek szerint egyetlen olyan módszert sem szabad kihagyni, amely orvosilag lehetséges. Mások bizonytalanok voltak, de úgy tudták, hogy ezek törvényileg engedélyezett beavatkozások. Ismét mások azt vetették ellene, hogy a mesterséges megtermékenyítés bűn. Szerette volna tehát tudni a katolikus egyház Tanítóhivatalának véleményét, és azt, hogy mit ajánl ilyen helyzetben. Válaszomban négy dologra hívtam fel a figyelmét, melyet ezúttal írásban is kifejtek.

***

Mindenekelőtt bátorságra bíztatnék. Ő és férje nehéz terhet hordoznak. A fiatal korban kapott rákbetegség nagy próbatétel. Ilyenkor felmerülhet szívünkben a kérdés: Miért pont ez a betegség? Miért pont én? Miért nem akadályozta meg Isten? Ezekre a kérdésekre nincs előre gyártott válaszunk, hívő emberként azonban tudhatjuk: Isten a betegekhez különösen is közel áll, amint azt az evangélium számtalan helyén olvashatjuk. Az ilyen szorult helyzetben sok hívő imádkozik megoldásért.

A beteg ember tehát soha nincs egyedül. Ezenkívül tudjuk, hogy valahányszor az Úr keresztet ad nekünk, a hordozásához szükséges erőt is megadja hozzá (vö. 1Kor 10,13).

Az Úr hűségében való hit és az Egyházzal, Isten nagy családjával való kapcsolat segít minket, hogy ne csüggedjünk, hanem bátrak legyünk és bizakodjunk.

***

Elismertem, hogy az asszony gyermek iránti óhaja teljesen érthető dolog. A gyermek utáni vágy az igazi házastársi szeretet jele. A házastársi szeretet különlegessége éppen a férfi és a nő kölcsönös testi-lelki odaadása, mely az új élet létrehozására irányul. Gyermek után vágynak, ez a vágy pedig annak a jele, hogy szeretik egymást, és szeretnének szülők lenni. Ezt az óhajt Isten oltotta a szívükbe, aki maga a szeretet és az élet, és aki arra hívja a házastársakat, hogy különleges módon is vegyenek részt szeretetében és teremtő művében. Ez a házastársi szeretet mély boldogsága, belső szépsége és egyben nagy feladata is.

A gyermek utáni érthető vágy dacára – és ezzel elérkeztünk a harmadik ponthoz – az Egyház nem tartja jogosnak az összes lehetséges módszer alkalmazását. Különbséget kell ugyanis tennünk az erkölcsileg megengedett és meg nem engedett orvosi beavatkozások között. Melyek az erkölcsi szempontból lehetséges és megengedhető eljárások? És melyek azok a módszerek, amelyekkel a modern orvostudomány ugyan elősegíthetik a szaporodást, a törvény is engedélyezi őket, Isten akaratával azonban nem egyeztethetők össze? Milyen ismérvek alapján tudjuk megkülönböztetni egymástól a megengedett és meg nem engedett beavatkozásokat? 

Az alapvető ismérv röviden így foglalható össze: A Teremtő akarata szerint a házastársi aktusnak kettős célja van: egyrészt kifejezi a házasfelek szerető odaadását, másrészt kész az élet továbbadására. A házastársi aktus ezen két eszmei tartalma elválaszthatatlan egymástól: a testi odaadás által a házasfelek kifejezik egymás iránti házastársi szeretetüket, és egyben szülőkké is válhatnak.

Isten tehát úgy alkotta meg a férfi és a nő természetét, hogy a gyermeket a házastársi odaadás és szeretet gyümölcseként kell fogadniuk. Ezért minden olyan orvosi segítség, amely elősegíti a házastársi aktust, és annak természetes célját támogatja, erkölcsi szempontból elfogadható. Ezzel szemben minden olyan módszer, amely a házastársi aktus helyére lép, ellentmond Isten akaratának, és ezért bűnös (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2375-2378. pont; a Hittani Kongregáció állásfoglalásai: Donum vitae instrukció, II. rész; Dignitas personae instrukció 12-16).

a.) Engedélyezett orvosi segítségnek számít például a hormonális kezelés, amely a petesejt és a spermiumok megtermékenyítéshez szükséges érését segíti elő; a petevezeték átfújása vagy sebészeti beavatkozással végzett megnyitása annak érdekében, hogy a petevezeték a petesejtek számára átjárhatóvá váljon. Az ilyen beavatkozások elhárítják azt, ami a megtermékenyülést akadályozza. Nem lépnek a szeretetben végrehajtott házassági aktus helyére, hanem éppen azt segítik elő, hogy annak célja megvalósulhasson. Az efféle segítség nem aggályos erkölcsi szempontból, hiszen támogatja a házassági aktust, nem  pedig helyettesíti.

b.) A mesterséges megtermékenyítés ezzel szemben megengedhetetlen erkölcsi szempontból. Ezek a módszerek ugyanis technikai eljárással helyettesítik a házassági aktust. Mi történik ilyenkor?

A mesterséges megtermékenyítés esetében a nő olyan hormonális kezelést kap, amely több petesejt egyidejű érését idézi elő. Ezeket aztán művileg eltávolítják, és laboratóriumban a férfi többnyire maszturbációval nyert hímivarsejtjével hozzák össze egy edényben, és mesterségesen megtermékenyítik. Ezekből a „kémcsőben” előállított embriókból többnyire kettőt-hármat a nő méhébe juttatnak, abban a reményben, hogy terhességet tudnak előidézni. Ha ez nem következik be, akkor a második kezelési ciklusban olyan embriókat használnak fel, amelyeket korábban hoztak létre, majd pedig lefagyasztottak. Bár általában több kezelési ciklusra kerül sor, a nőknek nem több mint egyharmada jut ily módon gyermekhez.

A mesterséges megtermékenyítés második módjánál a férfi ivarsejtjeit juttatják be mesterségesen a nő nemi szerveibe abban a reményben, hogy a megtermékenyítés sikerül. Ezt a módszert ritkábban alkalmazzák. A feleség számára nem olyan körülményes, mint az előbbi módszer, de erkölcsi szempontból ez is elfogadhatatlan.

Miért elvetendők vajon ezek a módszerek erkölcsi szempontból, ha házasságban történnek? – kérdezzük ismét. Ennek elsősorban két oka van.

Az első: a mesterséges megtermékenyítés esetében az új élet nem a házasfelek kölcsönös odaadásának gyümölcse, hanem technikai folyamat eredménye.

Bár ez az eljárás tudományos szempontból korrekt, és a törvények is megengedik, mégis érzelem nélküli, személytelen esemény marad. Végül is kimondhatjuk: itt nem a szülők, hanem a technikusok és orvosok ajándékoznak életet. A szülők szerepe a petesejtek és hímivarsejtek rendelkezésre bocsátására korlátozódik; mindez pedig egy olyan bizonytalan eljárás révén, amely durva beavatkozást jelent az a asszony szervezetébe, illetve a férfitől a már önmagában is helytelen maszturbációt kívánja meg. Persze néhány házaspár így valóban gyermekhez jut. Ezt a gyermeket ugyanolyan szeretettel fogadják, mint a természetes módon fogantakat, és ugyanolyan emberi méltósággal rendelkezik, mint bármely más ember. Ez a gyermek azonban nem a házastársi odaadás meglepetésszerű és mindig újra elbűvölő gyümölcse, hanem megrendelésre, mesterségesen előállított termék. Más szóval: a magzat a tudományos technológia tárgya, ami mögött súlyos gazdasági érdekek állnak – és nem a házasfelek személyes szeretetének élő kifejeződése. Az ily módon „előállított” ember tárggyá alacsonyodik, ez pedig nem egyeztethető össze egyedülálló személyes méltóságával, azzal, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette.

Másik ok: A mesterséges megtermékenyítés révén a nők mintegy egyharmada jut gyermekhez, jóllehet mesterségesen sokkal több embriót állítanak elő. Ez azt jelenti, hogy az embriók nagy részét „feláldozzák”.

A szakemberek azt mondják, hogy a létrehozott embriók 80%-a még a legmodernebb központokban is elpusztul. Néhány elhal azután, hogy a méhbe beültették; néhány kémcsőben előállított embriót viszont, ha hibát vesznek észre rajta, megsemmisítenek. Nem kevés esetben az embriókat nemük szerint vagy más tulajdonságuk alapján válogatják szét, és a nem kívánatos példányokat megsemmisítik. Ha az anyaméhbe bevitt embriók közül több indul fejlődésnek, akkor alkalomadtán úgynevezett embrióredukciót hajtanak végre, azaz egy vagy két magzatot megölnek az anyaméhben. A fel nem használt embriókat gyakran lefagyasztják, hogy egy későbbi kezelési ciklusban fel lehessen használni őket. Időközben már százezerszám léteznek világszerte lefagyasztott embriók, akikkel senki sem törődik, és akik gyakorlatilag halálra vannak ítélve. Mivel az embriók a megtermékenyülés pillanatától kezdve emberi lények, akiknek emberi méltóságát el kell ismerni, az ilyen eljárások nemcsak Isten parancsa ellen valók, hanem az emberi méltóságot is semmibe veszik. Sok esetben olyan eljárásról van szó, amelynek súlya az abortusszal egyenértékű. Azonkívül tény, hogy a mesterséges megtermékenyítés módszerei gyengítik a megfogant emberi élet iránti tiszteletet. A házasélet intimitása viszont – a megfoganás pillanatától kezdve – védi és növeli a tiszteletet minden emberi élet iránt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 4.