Új interjú Burke bíborossal – Első rész

Új interjú jelent meg az egyik dubia bíborossal, az Apostoli Szignatúra (ti. az Egyház legfelsőbb bíróságának) korábbi prefektusával, az amerikai Raymond Burke-kel. Az interjút a The Wanderer magazin részletekben kezdte el közölni. Az alábbiakban az interjú augusztus 7-én megjelent első részletének magyar nyelvű fordítását közöljük.

The Wanderer: Annak a centenáriumi évnek a közepén vagyunk, amiben azt ünnepeljük, hogy a Szűzanya három pásztorgyereknek megjelent a portugáliai Fatimában, 1917. májusa és októbere között. A látnokok közül a legidősebb, Lucia dos Santos nővér egyik levelében, amit Carlo Caffarra bíborosnak írt 1983-ban vagy ’84-ben, az jelezte, hogy “a döntő ütközet Krisztus és a Sátán királysága között a házasság és a család felett zajlik majd.” Mindazzal a támadással, ami a házasságot és a családot érte az elmúlt években, és ami egyre fokozódik, gondolja, hogy beléptünk a történelemnek ebbe az időszakába, amikor a “döntő ütközet” zajlik? Ha igen, hogyan válaszoljanak rá a világi hívek?

Raymond Burke: Igen, szilárdan hiszem, hogy beléptünk a történelemnek abba a korszakába. A civil társadalomban támadásokat látunk a család egysége ellen a mindenütt jelenlévő “gender-ideológián” keresztül, és az azonos nemű emberek úgynevezett házasságán keresztül, amely természetesen nem lehet igazi házasság. Ez annak a jele, hogy valóban apokaliptikus állapot van jelen a társadalomban. Mi több, ezek az eszmék még az Egyházba is beférkőztek, ahogy azt a 2014-ben és 2015-ben a házasság és család témáiban tartott püspöki szinódusokon láttuk. Az ilyen típusú eszméket erőltették a szinóduson, mint olyan úgynevezett “változást”, amelyeket “az idők jelei” tesznek szükségessé.

Ez a változás, ahogy állítják, nem a tanításban következett be, hanem inkább a gyakorlatban. Az elv, amit népszerűsítettek, az volt, hogy az Egyház tanítása a házasságról egy ideál, és hogy a szinódus arra a pásztori gyakorlatra fókuszált, ami a korunk problémáihoz igazodik, miközben az ideált érintetlenül hagyja.

Nem lehet azonban olyan pásztori gyakorlatunk, ami nem tiszteli a tanítást, amire épül. A tanítás nem egy ideál, hanem a valóság egy kifejezése, azon kegyelem valóságának a kifejezése, hogy férfiak és nők vagyunk; a kegyelemé, hogy házasságra vagyunk meghívva; a kegyelmé, amiben a pár részesíti egymást a házasság szentségében, amit férj és feleség valóban tesz, amikor házasságra lépnek.

Emlékszem, a 2014-es ülésszakon az egyik bíboros kijelentette, hogy a tanítás a házasságról megfelelő úgy, mint egy ideál. Azonban mivel olyan nehéz követni a gyakorlatban, nem várjuk az emberektől, hogy olyan hősiesek legyenek, hogy a követelményei szerint éljenek. Én erre azt válaszoltam: “De bizony ezt várjuk tőlük, mindenki arra van meghívva, hogy hősies keresztény életet éljen, és hogy küzdjön a bűnös hajlamok ellen.” Így tehát tényleg úgy hiszem, hogy ebben a döntő ütközetben vagyunk. Ez az oka annak, hogy — a magam szerény módján — mindent megteszek azért, hogy védelmezzem az igazságot a házasságról és a családról.

Ezen a májuson a Római Életvédő Fórumon Caffarra bíboros elmondott egy történetet a szolgálata kezdetéről, miután Szent II. János Pál pápa a II. János Pál Házasság- és Családtudományi Pápai Intézetének első elnökévé nevezte ki. Elmesélte, hogy számos nehézségen kellet túljutniuk az Intézet beindításakor. Úgy döntött, hogy ír Lúcia nővérnek a portugáliai Coimbra kármelita kolostorába, hogy imádságra kérje őt. A nővér a válaszlevelében jelentette ki, hogy a döntő ütközet a házasság és a család felett zajlik majd.

Rendkívül fontos, hogy a világi hívek ismerjék a házassággal és családdal kapcsolatos tanítást, a tanítást, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa olyan világosan állít elénk. Beszélgetve más világi hívekkel — történjen ez bár a munkahelyen, üzleti tárgyalások során, vagy az egyetemeken — felkészültnek kell lenniük, hogy a széles körben elterjedt téveszméket megcáfolják.

Készen kell állniuk rá, hogy azt mondják: “Nem, ez nem igaz! Ez nem az, amit az Egyház tanít.” Még akik híján is vannak az ékesszólásnak, és/vagy nincs teológiai képzettségük, azoknak is van hitérzékük. Az ilyen emberek a kétes gondolatokra azt válaszolhatják: “Nem, nem hiszem el, amit mondasz. Ez nem Krisztus tanítása.”

The Wanderer: A Fatimai Szűzanya 1917. július 13-án történt jelenése során a pásztorgyerekeknek megmutatta, milyen a pokol. Lúcia nővér azt mondta, hogy rengeteg bűnös azért kerül a pokolba (annyian, mint a hópelyhek), mert nincs senki, aki imádkozna és áldozatot vállalna értük. Eközben a modern kor társadalmában a pokol létét sokan tagadják, és sokan, akik hisznek a létezésében úgy vélik, hogy nagyon kevés lélek jut kárhozatra (csak a megszállott tömeggyilkosok). Még az Egyház magasrangú vezetői között is az unverzalista álláspontot népszerűsítik (ami azt tartja, hogy végül mindenki megmenekül, és a pokol üres).

Ez a nézet ellentmondani látszik nemcsak Lúcia nővér magánkinyilatkoztatásának, de a Szentírás számos bekezdésének is. Mi az Egyház tanítása a pokol létezéséről, és azoknak a lelkeknek a számáról, akik kárhozatra jutnak?

Raymond Burke: Az Egyház világosan azt tanítja, hogy létezik az örök büntetés helye azok számára, akik visszautasítják Isten kegyelmét, azok számára, akik tudva és akarva követnek el súlyos bűnt Isten és az Ő kegyelme ellen. Ezt a helyet pokolnak hívjuk – ez az örök büntetés helye. Bizonyosan tudjuk, hogy a bukott angyalok (az ördögök) a pokolban vannak, ezért azt mondani, hogy a pokol üres, teljesen értelmetlen. Azt is tudjuk, hogy ezek a bukott angyalok (a Sátán és a seregei), ahogy a Szent Mihály főangyal imában mondjuk, “a lelkek vesztére körüljárnak a világban”. A Szentírás tanúskodik erről Szent Péter első levelében: “Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8).

A bukott angyalok mellett, tudjuk, hogy a bűnbánatot nem gyakorolt bűnösök a pokolban vannak. Azonban tudomásom szerint az Egyház sohasem határozta meg, kik ők, vagy hányan vannak. A Szentírásban azonban a mi Urunk, úgy tűnik, azt közli, hogy valójában rengeteg lélek van a pokolban. Például azt mondja: “Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22,14), és hogy “A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta.” (Mt 7,13).

Így hát a tanítás szilárd, hogy van pokol, és hogy lelkek is vannak a pokolban. Hogy hányan, azt nem tudjuk, de bizonyosan okot adnak számunkra arra, hogy a saját életünket megvizsgáljuk, és hogy ne essünk abba a hibába, amit a német teológus Dietrich Bonhoffer “olcsó kegyelemnek” nevezett, vagyis hogy azt higgyük, hogy Isten egyszerűen megbocsájt mindent: hogy folytathatunk mindent úgy, ahogyan csak akarunk, és a végén úgyis megmenekülünk. Nem! Ha nem működünk együtt aktívan, és próbálunk Isten kegyelmére válaszolni, az örök kárhozatot kockáztatjuk vele.

The Wanderer: A fatimai dokumentumok szerint Lúcia nővér azt írta 1989. augusztus 29-én, hogy Szent II. János Pál pápa a világ felajánlásával Mária Tisztaságos Szívének 1984. március 25-én, teljesítette a Szűzanya kérését. A Római Életvédő Fórumon körülbelül három hónappal ezelőtt a katolikus híveket arra sürgette, hogy “munkálkodjanak Oroszország felajánlásán Mária Tisztaságos Szívének.” Mit jelent ez a felajánlás, amire ön hív? Többet jelent annál, mint hogy a pápa egyszerűen nyíltan megnevezi Oroszországot?

Raymond Burke: Ez pontosan azt jelenti. Ilyen egyszerű az egész, azaz, hogy pontosan úgy teljesítsük a Szűzanya kérését, ahogyan ő azt meghagyta. Kétségtelen, hogy Szent II. János Pál pápa pontosan tudatában volt a helyzet komolyságával, hogy fel kell ajánlani Oroszországot Mária Tisztaságos Szívének. Pontosan ezt szándékozta tenni 1984. március 25-én. Amennyire tudom, nyíltan meg akarta tenni, azonban abban az időben azzal érveltek neki, hogy a keleti blokk országaival való barátságos viszony elősegítése érdekében ne említse külön Oroszországot.

Azt gondolom, ez volt a Szentatya szándéka: hogy ténylegesen felajánlja Oroszországot. Azonban azt is gondolom, hogy a helyzetet tekintve, amiben ma találjuk magunkat, Oroszország felajánlását nyíltan kell megtenni, pontosan úgy, ahogyan azt a Szűzanya kérte (ugyanakkor semmiképp nem eltagadva János Pál szándékát, ami magába foglalta Oroszországot, amikor felajánlotta a világot a Tisztaságos Szívnek). Nem áll szándékomban senkit sem megvádolni, hanem inkább válasznak gondolom a jelenkorra, ami annyira súlyosan sürgeti annak szükségét, hogy megvalósítsuk, amit a Szűzanya kért, pontosan úgy, ahogyan azt kérte.

Ismétlen, a felajánlás, amire felhívást intéztem, semmilyen módon nem kérdőjelezi meg azt, amit Lúcia nővér mondott arról, hogy Szent II. János Pál teljesítette a Szűzanya kérését. Egyszerűen csak választ szeretnék még egyszer arra a kérésre, hogy Oroszország nyílt formában felajánlásra kerüljön. Ugyanakkor a hívek joga és kötelessége Ferenc pápát kérni arra, hogy megtegye ezt a felajánlást.

Valójában azt gondolom, hogy Oroszország számára a különleges tisztelet és szeretet jele lenne az ország felé, hogy az Egyház nyíltan felajánlja őt Mária Tisztaságos Szívének. Bizonyos, hogy a jelenések idején a Szűzanyánk az ateista kommunizmus terjedésére gondolt. Összefüggésben áll ez a materializmus és a relativizmus elterjedésével, amit ma az emberek nem ateista kommunizmusnak hívnak, de ami annyira virágzó a társadalmunkban. Oroszország felajánlása ma a nemzetük iránti tiszteletet is kifejez, ami az istentelen gondolkodás elutasításához vezethet. Ilyen módon Oroszország visszatérhet ahhoz a nemes múltjához, amiben egyike volt a világ legistenfélőbb nemzeteinek, és ahol a Szűzanyának óriási tisztelete volt, különösen az Istenbe vetett hit kifejezésének eszközeként.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 21.