Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820-111 telefonszámot! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe. A szerk.

Sok szó esik mostanában az öngyilkosságról. Tavasszal a Kék Bálna nevű játék borzolta a kedélyeket, aztán két ismert rockzenész, Chris Cornell és a Linkin Park énekese tragikus haláláról olvastunk. Ami azonban igazán sürgőssé tette a kérdés megbeszélését, az a Tizenhárom okom volt c. népszerű tinisorozat, amely egy kamaszlány öngyilkosságának okairól szól, és amelyet sokan vádolnak azzal, hogy közvetve öngyilkosságra bátorít labilis lelkivilágú tinédzsereket.

A Netflix sorozat hatására az ausztriai Bad Ischl kisvárosában két középiskolás lány kísérelt meg öngyilkosságot, Kaliforniában két tinédzser sikeresen végre is hajtotta, egy perui fiú pedig még a sorozat forgatókönyvét is imitálta, amikor a főszereplőhöz hasonlóan kazettán üzent hátrahagyott családtagjainak. Szülők világszerte blogokon és fórumokon tiltakoztak a sorozat ellen, Kanada több iskolájában be is tiltották. Akárhogy is gondolkodunk a filmek üzenetéről (a következő cikkben elmondom a saját véleményemet), abban egyetérthetünk, hogy minden egyes öngyilkosság felfoghatatlan tragédia.

Kamaszkorom egyik megrázó élménye volt annak a véres fürdőkádnak a látványa, amit egy rokon hagyott hátra a házunkban, miután felvágta az ereit (ő végül túlélte). Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor meghallottam, hogy egy barátom, akinek csak a kedélyes könnyedségét ismertem, felakasztotta magát. Egyik rokonom kétségbeesésében egy magas szikláról vetette le magát, a másik egy budai bérház legfelső emeletén mászott át a lépcső korlátján, hogy a kövezeten lelje halálát. Egy gyülekezeti tagom halott édesanyját szedte le a kötélről.

Iszonyatos sötétség van minden öngyilkosságban, ami az élő hozzátartozókat úgy fonja körbe, mint az elsüllyedt tankhajóból kiömlő olajfolt a tenger partjait.

Ragadós emléke rettenetes pusztítást végez a hátramaradottak lelkében. Van valami ördögi minden öngyilkosságban, és démonikus volta éppen abban áll, hogy míg a gyilkosság kapcsán teljesen egyértelmű képlettel van dolgunk, az öngyilkosság ambivalens, tele gyomorszorító, megválaszolatlan kérdésekkel, amelyek közül a legnehezebb éppen az, hogy a szerettünknek vajon igaza volt-e, amikor kilépett a világunkból. Ha nem érezzük ennek a kérdésnek a súlyát, talán nem éreztük soha az életnek a súlyát sem.

Keresztényként remélem, hogy az öngyilkosságra is van bocsánat annak, aki Krisztusban van. Hívők esetében az öngyilkosság a hit végzetes, de talán nem örökre szóló meggyengülése. Az öngyilkos már nem tud bocsánatot kérni, ezért bizonytalanságban vagyunk felőle, de hiszem, hogy a Megváltó vére befedezi ezt a vétkét is, ha előtte hitt benne. Távol áll tőlem az olyan teológia, amely az utolsó pillanatunk aktuális állapotához köti az üdvösségünket, mert bár az újjászületés és a megigazulás valóban egy pillanat, más ilyen döntő pillanatról nem tudok.

A hívő ember kételyekkel teli időszakokon is átmegy, súlyos depresszió is sújthatja, beszűkült tudatállapotban nem csak önmagát, de akár mást is megölhet. Nem hiszem, hogy az üdvösség és kárhozat közötti különbség abban állna, hogy olyan állapotban halunk-e meg, amikor bánjuk az éppen elkövetett bűneinket, vagy olyan állapotban, amikor még fel sem tudtuk esetleg mérni a bűnünk súlyát. Ha Krisztussal egyesültünk, ő valódi biztonságot ad, hiszen vele átmentünk már a halálból az életre.

Ha egy hívő öngyilkos lesz, bűnt követ el, súlyos bűnt követ el, de nem gondolom, hogy a hite tragikus megingása önmagában kirekesztené őt az Isten országából, ha egyébként hívő volt. A hívő öngyilkossága és másfajta kétségbeesése között néha tényleg csak hajszálnyi a különbség, noha az egyik halállal végződik, a másik nem. Persze éppen ez a hajszálnyi különbség veti fel a kérdéseket is, hiszen az utolsó mozzanat nem az állhatatos hité, hanem a hitetlenségé volt.

Van az öngyilkosságban valami riasztó sötétség, amit mindenki érez, aki járt már olyan ember temetésén is, akit a rák vitt el, és olyanén is, akinek a halálhíre a „tragikus hirtelenséggel elhunyt” szavakkal került az újságokba. Az öngyilkosság nem csak szomorú, hanem ijesztő is. G. K. Chesterton szerint nem csak egy bűn, hanem maga a Bűn. Igazságot! (Orthodoxy) c. könyvében a brit író azok felvetésére reagál, akik Ibsen nyomán fontolgatták, hogy vajon nem nagyszerű dolog-e, ha az ember megöli magát.

„Komoly gondolkodók azt bizonygatják” – írja Chesterton –, „hogy ha valaki kiloccsantotta az agyvelejét, nem szabad ’szerencsétlen fickónak’ neveznünk, hiszen az illető irigylésre méltó személyiség, és csak azért loccsantotta ki agyvelejét, mert az kivételesen tökéletes volt. Mr. William Archer még azt is föltételezi, hogy az eljövendő aranykorban automaták lesznek majd, és az öngyilkosság csak egy pennybe kerül. E kérdésben élesen szembehelyezkedtem mindazokkal, akik magukat liberálisnak és humánusnak nevezték. Az öngyilkosság nemcsak bűn, hanem maga a Bűn. A végső és abszolút rossz, visszautasítása a léttel való minden közösségnek, a hűségeskü megtagadása az élettel szemben.”

Ezek kemény szavak, főleg olyan szofisztikált paradoxonokban gondolkodó író szájából, mint Chesterton. Vajon miért nevezi az öngyilkosságot „a Bűnnek”? A magyarázat a tett univerzalitásában van. „Aki megöl egy embert, csak egyetlen embert öl meg. Aki megöli önmagát, minden embert megöl, hiszen önmaga számára megsemmisíti a világot. Tette rosszabb (jelképes értelemben), mint bármiféle rablás vagy bombamerénylet. Lerombol minden épületet, bántalmaz minden nőt. A tolvaj megelégszik a gyémántokkal, az öngyilkos azonban nem: és ez a bűne. Még az Égi Város ragyogó ékköveivel sem lehet megvesztegetni.

A tolvaj bókol az ellopott tárgyaknak, ha a tulajdonosnak nem is.

Az öngyilkos bántalmaz minden létezőt, épp azáltal, hogy nem lopja el őket. Bemocskol minden virágot, mert nem hajlandó élni a kedvükért.

Nincs a világegyetemben olyan apró teremtmény, akit halálával ki ne gúnyolna. Ha valaki fölakasztja magát egy fára, haragjában le kéne hullnia minden levélnek, bőszülten kéne elszállnia arról minden madárnak: hiszen valamennyiüket személyében érte támadás.

Patetikus érzelmi mentségek persze vannak a dologra. Akad mentség a rablásra, s majdnem mindig a bombamerényletre is. Ám ha ideává kristályosul, és a dolgok értelmezése lesz belőle, több ráció és filozófiai igazság rejlik abban, hogy az öngyilkost útkereszteződésnél temetik el, és tüskét szúrnak a szívébe, mint Mr. Archer öngyilkossági automatáiban. Van annak értelme, hogy az öngyilkost külön temetik. Vétke különbözik minden más vétektől, hisz lehetetlenné teszi magát a vétket is.”

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. augusztus 16.