Tavaly júniusban, magát vallásosnak, ezen belül katolikusnak tartó folyóiratban az Oltáriszentséggel, illetve szentmisével kapcsolatban komoly félreértésre okot adó szöveg jelent meg. A folyóirat címét, pontos adatait azért nem írom le, mert nem óhajtok negatív hírverést kelteni az Egyház tanítását évtizedek óta büntetlenül és rendszeresen szétzilálók szellemi termékeinek.

A Jézus Krisztus szavaihoz, tanításához a maga teljességében – úgy, amint azt az Egyház Krisztus földi helytartója, a pápa Péter-utódi szolgálatának köszönhetően tévedhetetlenül tanítja – ragaszkodó hívő katolikus ember ilyen és hasonló írások olvasása után egyet tehet: imádkozik a fenti sorokat papírra vető szerzőért, meg azért, hogy azok, akiknek ez kezébe kerül, áldozatul ne essenek e tévedésnek.

Ha ez az imádság – amelyet lehetőleg térdelve, az Oltáriszentség, vagy legalábbis a tabernákulum előtt végeztünk – befejeződött, akkor gondolkozzunk el azon, hogy áldozáskor milyen csoda történik velünk újra meg újra: Jézus az Oltáriszentség révén a maga teljes valóságában beköltözik szívünkbe, sőt jelen marad addig a néhány percig, ameddig az Angyalok Kenyere nem adja föl kenyér-jellegét.

Ezért, régebben a valóságos jelenlét előtti mélységes megalázkodásból térdeltek a hívek az áldozás pillanatában, majd visszatérve helyükre a padokba, ezért térdeltek a szentmise befejező részei alatt, majd ezért maradtak a pap oltártól való távozása után is néhány percig a helyükön, csendben térdelve és imádkozva egészen addig, amig a valóságos jelenlét tart.

A jelenlegi liturgia az áldás vételéhez előírja ugyan azt, hogy a hívek állva fogadják, de azt nem, hogy a templomot azonnal elhagyják, s rögtön, néha még a templomban vagy a templom előtt az ismerősökkel beszélgetni, gyakran mindössze pletykálkodni kezdjenek, miközben a szentségi jelenlét csodája még ott ragyog bennük valóságosan.