Avagy melyik az a gazdaság, amelyik öl?

Alábbiakban azt elemzem, hogy nem biztos, hogy az „öl”, amire elsőre gondolunk. Nekem az az érzésem, hogy sajnos a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, a „fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, ami „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben”.  

Sajnos pont ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció és a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkkal járhatnak, és gyakran járnak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljeskörűen kell értékelnünk, megismernünk, hiszen Ferenc pápa sem kizárólag bezárkózásra invitál minket: „A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön.” Ráadásul a hitünkre vonatkozó megállapításokról sokszor kevés szó esik, pedig az Evangélium öröme arról is szól, hogy „ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.”

A társadalmi tanítást illetően pedig több megértésre van szükség és alaposabb diskurzusra: hiszen Ferenc pápa tanításában is több szabadságot támogató gondolat van, mint leegyszerűsítve gondolnánk, és a piacpártiak is jobban támogatják az erényeket, mint az azt ellenzők gondolják. Nekünk pedig az igazság keresése a feladatunk.

Az elmúlt egyéves időszakban, ha valaki kereszténységről és gazdaságról beszélt, akkor nem volt megkerülhető az „Ez a gazdaság öl” című könyv, amely egy olasz „vatikanológus” újságírópáros (Tornielli és Galeazzi – továbbiakban TG) műve. A könyv alapvetően Ferenc pápa Az Evangélium öröme (Evangelii Gaudium – továbbiakban EG) kezdetű apostoli buzdításán alapul és elsősorban az ahhoz kapcsolódó kritikák, kritikusok kritizálásán alapul.

1. Számít, hogy ki honnan jön: Dél-Amerika nem jó példa

Személyesen úgy érzem, hogy problémát jelent, hogy mindenki a maga igazáról beszél és nincsen igazi dialógus. Pedig ha a keresztény hit közös, az alap közös az már egy biztos alapot teremt arra, hogy őszintén és tisztán vitassunk meg dolgokat. Ebben a vitában pedig sokat számít az, hogy milyen háttérrel állunk neki a dolgok vizsgálatának. XXIII. János pápa a népi gyökerekkel rendelkezett, II. János Pál pápa esetén meghatározó volt, hogy megtapasztalta mind az élő szocializmust, mind az élő fasizmust, XVI. Benedek pápa pedig egy jól működő piacgazdaság viszonyait tapasztalhatta meg. A Katolikus Egyház sokszínűségét jelzi, hogy mindehhez képest Ferenc pápa teljesen más háttérrel érkezett: a Dél-Amerika rögvalóságából. Az úgynevezett haveri (crony) kapitalizmus mindennapjaiból, a gazdasági válságok, bankrohamok, az inflációs adatot hamisító közigazgatás, klánok-bandák világából, egyúttal abból az öntudatból, hogy ő is migráns: olasz migráns, mondhatjuk, hogy „gazdasági bevándorló”, mint olyan sokan, akik a két világháború között érkeztek Argentínába. Míg Benedek pápa a Münsteri Egyetem világában az egyetemi lét eleganciáját tapasztalhatta meg, addig Ferenc pápa a nyomornegyedek világát látta. Mindkettő értékes tapasztalat, de más nézőpontot kölcsönöz és, ha ezt a nézőpontot ráadásul mindenki a saját, esetleg másoktól kölcsönzött szemüvegen keresztül nézi, akkor torz képet kapunk. Ráadásul olyanok is megtámadva érzik magukat, akiket – Ferenc pápa esetleg nem is támadna – ha fekete-fehér helyett egy sokszínű világban gondolkodnánk, illetve a Szentatya tanácsadói ezt is közvetítenék számukra.

Ferenc pápa az Evangélium öröme apostoli buzdításában egyértelműen a piac kudarcaiból vezeti le a gazdasági problémákat. Egyúttal azt feltételezi, hogy aki a piacok autonómiáját támogatja, az nem hihet semmi másban, csak a piaci mechanizmusokban és az állami beavatkozást teljesen elveti: „EG 56. Miközben kevesek jövedelme hatványozottan növekszik, a többség egyre távolabb kerül e szerencsés kisebbség jólététől. Ez a különbség olyan ideológiákból ered, amelyek védelmezik a piacok feltétlen autonómiáját és a pénzügyi spekulációt. Éppen ezért tagadják az államok ellenőrzési jogát, amelyekre rábízták, hogy őrködjenek a közjó védelme fölött. Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti saját törvényeit és szabályait.” A piaci mechanizmusok kizárólagossága természetesen piaci kudarcokhoz vezethet, ugyanakkor fontos azt is látni, hogy nemcsak piaci kudarcok vannak, hanem a szabályozói kudarcok is. Ezt Ferenc pápa is észreveszi egyébként Argentína példáján: „A leginkább rászoruló rétegekhez az állam által nekik szánt források negyven százaléka jut el, a többi elvész útközben” „…Argentína vezető rétege elveszítette hitelességét…” „Ki kell állnunk a politika fontossága mellett, mégha a politikusok hiteltelenné tették is, mivel – ahogyan VI. Pál pápa mondta – ez a szeretet legmagasabb fokú formája lehet” (TG 29)

2. Piacpártiak és erények: a kettő nem zárja ki egymást

A piacpártiak legfontosabb kritikája Ferenc pápa megnyilatkozásával szemben nem az, hogy meg kellene tagadni a piaci kudarcokat, hanem az, hogy el kellene ismerni az állami beavatkozás kudarcait is, ráadásul Ferenc pápa és az őt lelkesen interpretálók megtagadják a piacgazdaságot favorizálóktól azt, hogy a piacgazdaság támogatásával az erények szorgalmazása összeegyeztethető. Ez nem egyedi jelenség: Adam Smith-et, a polgári közgazdaságtan egyik legfontosabb alakját felidézve szinte mindig kizárólag a láthatatlan kéz elméletét említik, de arról elfeledkeznek, hogy a közgazdasági gondolkodó életművének koherens része az Erkölcsi érzelmek elmélete (Theory of Moral Sentiments) című alkotás is. Ebben Smith megfogalmazta, hogy az egymás iránt érzett rokonszenv, szolidaritás az erkölcs, a társadalmi együttélés alapja és a munka mozgatórugója is.

Ferenc pápa leghangsúlyosabb kijelentése a következő:„Nem a pénz új bálványozására”. Az EG 55-ben felhívja a figyelmet a most átélt pénzügyi válság az egy antropológiai válság:  „Ennek a helyzetnek az egyik oka a pénzzel kialakított kapcsolatunk, mert békésen elfogadjuk a felettünk és társadalmaink feletti uralmát. A most átélt pénzügyi válság elfeledteti velünk, hogy annak kezdete egy mély antropológiai válság: az emberi lét elsőbbségének tagadása! Új bálványokat teremtettünk. Az antik aranyborjú imádása (vö. Kiv 32,1-35) új és embertelen változatra talált a pénz bálványozásában, az arctalan s az igazi emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrájában. A pénzügyi és gazdasági világválság rámutat ennek a rendszernek a kiegyensúlyozatlanságára, de főként annak az antropológiai irányultságnak a súlyos hiányára, mely az embert a szükségletei közül pusztán a fogyasztásra redukálja.”  Az antropológiai válság jelenlétével abszolút egyet lehet érteni, ugyanakkor fontos azt is megértenünk, hogy az antropológiai válság nemcsak a szabad piacon, hanem a szabályozásban is lehet: lásd például utópisztikus, aztán pedig tarthatatlanná váló ígéretek hajszolása. Az Egyesült Államokbeli jelzáloghitel válság egyik kiindulópontja volt a saját házat mindenkinek program, amin keresztül olyanok is hitelt kaptak, akik abszolút nem tudtak fizetni és így veszélyhelyzetbe kerültek, a pénzügyi intézetek, de önmaguk és az állami szabályozás miatt is. Ahogy Magyarországon is láttunk olyan túlhitelezést, amit állam indított el a maga akcióival, aztán azzal, hogy a gazdasági visszaesést a hitelvezérelt fogyasztás „simítsa”.

A magyar sajtóban és egyházi közéletben többen is a kapitalizmus végét ünneplik Ferenc pápa apostoli buzdítása és az „Ez a gazdaság öl” könyv alapján, de azért nem árt óvatosnak lenni, mert a Szentatya elődei azért némileg árnyaltabban fogalmaztak. Schlett András a Magyar Krónikában Esély a méltóságra című áttekintésében felhívja a figyelmet arra, hogy II. János Pál pápa a Centesimus Annus enciklikában a kapitalista tendenciák veszélyeire figyelmeztet, ugyanakkor érdemes arra is emlékezni a lengyel pápa állást foglal abban, „hogy mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadik világ azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik?” (CA 42):

“42… Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról” beszélni. De ha a „kapitalizmus” alatt olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem”.”

A dolgok leegyszerűsítése, ha a „szabad piacgazdaság” alatt csak a „szivarozó bankárokat” értjük és nem beszélünk felelősségvállalásokról, lehetőségekről. XVI. Benedek pedig a Keresztény szeretetről szóló (Deus caritas est) enciklikában az állam korlátait mutatja be:

„28.  szeretetre – a karitászra – mindig szükség lesz, még a legigazságosabb társadalomban is. Nincs olyan igazságos államrend, mely fölöslegessé tehetné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretetet meg akarja szüntetni, arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg. Vigasztalásra és segítségre szoruló szenvedés mindig lesz. Magányosság mindig lesz. Olyan anyagi szükséghelyzetek is mindig adódnak, melyekben a megélt felebaráti szeretet segítségére van szükségA totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek – minden embernek – szüksége van: a szeretetteljes, személyes odafordulást. Nem mindent szabályozó és uraló államra van szükségünk, hanem olyan államra, mely a szubszidiaritás elvének megfelelően nagylelkűen elismeri és támogatja a különböző társadalmi erőkből született kezdeményezéseket, melyek összekapcsolják a spontaneitást a segítségre szoruló emberekhez való közelséggel.”

Az Ez a gazdaság öl, de a hazai interpretációk is (lásd például Baritz Sarolta Laura – Ferenc pápa ez a gazdaság öl, Magyar Kurír) Ferenc pápa gazdasági kritikusai közül kiemelt figyelmet szentelnek az Acton Intézetnek, mint amely „a szabadpiac elterjesztésén fáradozik”. Elfogult vagyok, hiszen már volt alkalmam több ízben találkozni az Acton Intézet munkásságával. Ráadásul az USA-ban és idehaza rendezvényeiken is részt vettem, de azért érdemes azt is felidézni, hogy ahogy maga Lord Acton is, az Acton Intézet sem csak a szabad piaccal foglalkozik, hanem többel: a vallás és a szabadság tanulmányozásával, és ahogy a honlapjukon kitett küldetésnyilatkozat tartalmazza (az Acton Intézet küldetése olyan szabad és erényes (sic! – megjegyzés tőlem) társadalom támogatása, amelyet egyéni szabadság jellemez és amelyet vallási elvek (sic! – kiemelés tőlem): http://www.acton.org/index/about) tartanak fenn. Tehát nem eszetlen fogyasztói társadalmat támogatnak, nem vadkapitalizmust, nem haveri kapitalizmust, hanem szabad piacot, amit a keresztény értékek támogatnak. Ahogy Kereszténység és kapitalizmus blogunkon szerzőtársainkkal mondjuk: „Kettős meggyőződés vezérel bennünket: (1) A kapitalizmus a keresztény értékek szempontjából alapvetően pozitívan ítélendő meg, és biztosíthatja a jó és erényes élet fontos feltételeit. (2) A szabad piacgazdaság legbiztosabb alapja a keresztény hit és szeretet (caritas).”

Nem tisztem egyébként megvédeni az Acton Intézetet, megvédik Ők magukat, intelligens diszkussziót kezdeményeznek, kár, hogy a viták elmaradnak. Samuel Gregg az Intézet kutatási igazgatója is kiemeli Pope Francis and Poverty című írásában, hogy egyrészt a „kőlibertariánusokon” kívül semki sem hisz a piac kizárólagosságán, másrészt a szabad piac nem elég a nyomor csökkentéséhez, ahhoz kell „stabil kormányzat, ami infrastruktúrát épít, tulajdonjogi keretek, amik tisztán szabályozzák, hogy mi kié és végül joguralom”, azaz a bizalom kerete arra, hogy a törvényeket mindenki betartja és betartatja. Gregg felhívja a figyelmet, hogy a közgazdászok sem buták és Nobel díjas North és Phelps is elmondja, hogy kell gazdasági kultúra a nyomor leszámolásához. Ehhez hozzá tehetjük, hogy Kuznets pedig bemutatja, hogy a „fejlett technológia rendelkezésre állása, szükséges, de nem elégséges feltétele a gazdasági növekedésnek. Haladást csupán akkor generál, ha széleskörűen és hatékonyan alkalmazzák, ha ilyen típusú alkalmazása során fejlődése is bekövetkezik…” (Bekker [2005]: Közgazdasági Nobel díjasok, 90. o.) és Kuznets munkásságában azt „fontosnak, a folyamat szerves részének tartja s elemzi a növekedés társadalmi feltételeit és következményeit is (Bekker [2005] 91.o.). Ezekben a viszontválaszokban azért az is előtérbe kerül, hogy Kelet-Ázsia és Dél-Amerikai szegényeinek milliói a szabad kereskedelem miatt kerültek ki a nyomorból (Gregg [2015]: Christian, Capitalism and Culture), amire Agnus Deaton 2015-ös Nobel-díjas közgazdász is felhívja a Nagy szökés (Great Escape) című könyvében a figyelmet.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 21.