Az írás többször helyet változtatott az interneten, ezért úgy döntöttem, hogy az egészet közreadom. A szerk.

Az abortusz okai

Az okok keresésénél és vizsgálatánál tisztán kell látni, hogy a nőknek nem hobbija az abortusz. Általános tapasztalat, hogy a magzatelhajtásra jelentkezők nem saját jószántukból keresik fel a klinikákat, hanem férjük vagy a partnerük nem fogadta el a gyereket. Az abortusz egy nő életében a legnagyobb kudarcot jelenti. A magzatától megválni készülő (kényszerülő) nő megfosztatik az élete teljességéhez vezető lehetőségtől, az élet adásától. Át kell élje a totális elhagyatottság és kiszolgáltatottság állapotát. Az abortusz jogának a “kivívásával” a nők nagymértékben ki vannak szolgáltatva a férfiaknak. A férfiak nagy része Magyarországon úgy érzi, hogy neki semmi köze az abortuszhoz.

Cikkünkben arra keressük a választ, hogy mi az oka mégis a nagy számú abortusznak hazánkban. Egy lényeges összefüggésre kívánok rámutatni. A közgondolkodás formálásában nagy szerepe van a médiának. Az információkat az emberek elsősorban a televízióból szerzik. Erről tesz tanúságot egy 1992-ben tartott közvéleménykutatás is, amelyet a terhességmegszakítás témakörében végeztek. Sajnos jóval nagyobb a hangja az abortuszpártiaknak, mint az életvédőknek. Jól mutatja ezt a szóhasználat megváltozása is, ahogyan egy gyermekét váró nőről beszélnek. Íme a sorrend: áldott állapot, várandós, másállapot, állapotos, terhes állapot, terhes.

A negyven éven át alakuló világnézet alakította a törvényhozók gondolkodását, akik 1992-ben törvényt hoztak a “magzatok védelmében”. Ez a törvény zöld utat ad a nőknek a magzatelhajtásra. Nem csoda, ha a nőkből kihal a helyes erkölcsi érzék, mivel a polgári törvények engedélyezik a magzatok megölését. Hogyan gondolkodik az átlagember? Ha a törvények nem tiltanak valamit, megtehetem minden következmény nélkül.

1. Emberi okok

Az abortuszpárti társadalom azt vallja, a nők számára azért kell megkönnyíteni az abortusz körülményeit, mert ezek a lányok-asszonyok válsághelyzetbe kerültek, a zsákutcából való kilábalást jelentheti a terhességmegszakítás. Azonban az esetek túlnyomó többségében ilyen krízishelyzetekről szó sincs. Sokkal inkább szó van arról, hogy egy felelőtlen propaganda hadjárat nyomán kialakult felelőtlen életszemlélet, életvitel következményeinek vállalásához nincs elég akarat és elszánás, hogy az önző és elkényelmesedett tudatban egyszerűen nincs alternatíva a megváltozott, esetleg lemondást és áldozatot is követelő élet vállalására.

A különböző okokat a szaknyelv indikációknak (indíték) nevezi, amelyeket négy csoportba szokás sorolni: a., egészségügyi, b., eugenikus, c., szociális, d., erkölcsi. Az alábbiakban kívánom ezen okok lényegét összefoglalni, valamint reflektálni rájuk.

a) Az egészségügyi indikáció szerint az anya egészségének védelme feljogosít a magzat megölésére. Az anya betegségéből kifolyólag hazánkban az utóbbi öt évben az abortuszoknak csupán 1,3%-át végezték. Ebből egészen minimális azon esetek száma, amikor közvetlenül az anya élete forgott veszélyben. Az esetek túlnyomó többségében megfelelő védelem mellett elérhető, hogy a magzat életképességének elérése után történjék a szülés korai megindítása. Erkölcsi szempontból kizárólag az anya életének megmentésére engedhető meg az abortusz, de csak közvetett módon. Tehát a direkt cél soha nem lehet a magzat életének kioltása. Minden esetben egyedileg kell a döntést meghozni orvosi és etikai szempontok alapján. Ugyanakkor az anyának joga van kockáztatni saját életét gyermeke érdekében. És ebben az orvosnak segítenie kell.

b) Az eugenikus indikáció szerint szabad megölni a magzatot, ha súlyos testi vagy szellemi károsodással jönne a világra. Semmiképpen nem nevezhető a magzat védelmében történő terápiás indikációnak, hiszen a magzat első és legfőbb értéke, hogy éljen. A lét mindenképpen magasabb érték, mint a nemlét, még akkor is, ha fogyatékosnak látszik. Nincs mód megkérdezni tőle akar-e inkább meghalni, mint pl. Down kórral élni. Amikor már megkérdezhető lenne, az élet megszüntetését mindenki egyértelműen gyilkosságnak tartja. Tolnai Lajos az I. Életvédő Konferencián a következőket mondta: “… a fogyatékosság nem gátja az örömnek. És aki elvállalja a beteg gyermeket, az számoljon azzal, hogy őt ez a gyermek, illetve Isten őt ezen a gyermeken keresztül tökéletesebbé teszi. Isten szeretetéből kap egy olyan részt, amit másképp nem kaphatna meg.”

Természetes, hogy mindenki arra törekszik, hogy élete minél több boldogságot adjon, minél több örömöt okozzon. Az viszont rendkívül egyedi, hogy ki, mikor, milyen körülmények között boldog. Az élet minősége régen súlyos problémákat vetett fel. Ma már elképzelhetetlen, hogy a gyermek életével kapcsolatban egy közösségi bizottság döntsön arról, hogy eléggé egészséges-e, és ha úgy ítéli meg, hogy nem, akkor a Taigetosz hegyére küldje, ahonnan ledobják őt. Manapság mégis visszatérni látszanak ősrégi problémák, alig megváltozott hangsúllyal. Az eugenikai mozgalom megalkotója Francis Galton (1822-1911), aki szerint az eugenika az állományjavítás tudománya, amely segít az alkalmasabb fajoknak, hogy gyorsabban felülkerekedhessenek a kevésbé alkalmasakon. 1907-ben megalapította az Eugenikai Oktatási Társaságot, hogy előmozdítsa az eugenikai tanok terjedését. Az 1920-as és ’30-as években a Harmadik Birodalom a hivatalos politika rangjára emelte a fajhigiéniát. Az eugenika az alkalmatlanok kényszerű sterilizásával kezdődött, és hozzátartozott a fogyatékos újszülöttek és az idősek orvosok általi elpusztítása. “Életre nem érdemes élet” volt a jelszó emberek ezreinek kiirtására. A társadalomra csak fölösleges terhet jelentenek, hangoztatták. Ezek az érvek új erőre kaptak elsősorban a méhen belül már könnyen kimutatható fejlődési rendellenességek diagnosztizálásában és “kiiktatásában”. Az eugenika káros beidegződése sajnos ma is él orvosi stratégiákban.

Könnyedén ítélkeznek egyesek, amikor az élet jogát akarják megvonni azoktól, akik – szerintük – csak szenvedni fognak. Nagy számban léteznek túlzások is. Czeizler Endre panaszkodott egy társaságban, hogy egy terhes asszony követelte terhessége “megszüntetését”, mert az ultrahang vizsgálat szerint a magzat egy lábujja hiányzik!

A mérleg másik serpenyőjében vannak azok a családok, akik véglegesen magukhoz vesznek fogyatékos gyerekeket. Miért? Mert az önzetlen szeretet diktálja így, mert öröm másoknak adni. Tudják, hogy az igazi öröm mások szolgálata, és ez a szolgálat visz el bennünket a magunk bajától a másik felé, és leszünk elhivatottak mások szolgálatára.

c) A szociális indikáció a ma legtöbbet hangoztatott indok, mely a család anyagi helyzetére hivatkozva öli meg a magzatot, mint a meglévő életszínvonal ellen támadót. “Válsághelyzet” címszó alatt, amely lényegében anyagi indokokat takar az utóbbi öt évben, az abortuszoknak több mint 97%-át kérelmezték. Kérdés, hogy az ún. jóléti államok mennyiben engedélyezhetik egy újabb emberi élet kioltását csak azért, mert születésével nem tudnák fenntartani a család életszínvonalát. Volt Svédországban olyan szülészprofesszor, aki ilyen kéréssel hozzáforduló anyának azt ajánlotta, hogy inkább tíz éves gyermekét ölje meg, az többet fogyaszt! A szociális indikáció elismerése azt jelenti, hogy az állam képtelennek nyilvánítja magát arra, hogy megterhelést jelentő helyzetekben olyan alternatívát kínáljon fel, amely kizárja az ölést. Egy társadalom etikai értékét azon lehet lemérni, mennyit áldoz azon társaira, akik ezt nem tudják visszafizetni (legalább is anyagi javakban nem). Ezek közé tartoznak a még meg nem születettek és az utánuk következő generáció is. Régebben a következő generáció a szülők eltartásáról gondoskodott, a több gyermek elsősorban nem több fogyasztó szájat, hanem több segítő kezet jelentett. Ma egyre kevésbé gondolnak az emberek arra, hogy még nyugdíjuk is attól függ majd, hogy hányan lesznek a következő generációban és ebből hányan hajlandóak áldozni az idősek eltartására.

Isten és az ember iránti érzék megfogyatkozása vezetett egy olyan gyakorlati materializmushoz, amelyben elburjánzik az individualizmus, utilitarizmus és hedonizmus (az egyén önzése, a haszonlesés, élvhajhászás). A lét értékei helyét a birtoklás dolgai foglalják el. Az egyetlen megvalósítandó cél a saját anyagi jólét.

d) Az erkölcsi indikáció szerint, ha erőszakból vagy erkölcstelen kapcsolatból fogant egy élet, a belőle származó erkölcsi károk elkerüléséért szabad megölni a magzatot. Az ilyen indokkal kért terhességmegszakítások évente nem haladják meg a 0,2%-ot. Sokan hajlandók a nemi erőszak után az ártatlan magzaton megtorolni a bűnt. A traumatikus élmény nagyobbik részén, a nemi erőszak élményén a nő ekkor már túl van. Ez vele marad egész életében. Az anya szempontjából a pragmatikus kérdés az lenne, hogy mi a jobb, a benne fejlődő gyermeket megölni, vagy életben hagyni? Az abortusz lesz a legjobb számára, vagy további károkat okoz? Az is kérdéses, hogy mennyiben felelős a magzat saját életre hívásának körülményeiért? Nem szabad elfelejteni, hogy a gyermek csak félig származik a megerőszakolótól, s félig az anyáé is. Legnagyobb részben a terhes állapot problémái inkább a nemi erőszak traumájából, mint magából a terhességből származnak, így természetesen ha az anya végképp nem tud lelkileg megbirkózni gyermeke fogantatásának körülményeivel, jogos lehet az örökbeadás.

2. Törvényhozói tényezők

„A méhmagzat jogbeli helyzetének tisztázása a hazai jogtudomány fehér foltjai közé tartozik.” – írja Jobbágyi Gábor „A méhmagzat életjoga” című könyvében. A továbbiakban az ő meglátásaira támaszkodom.

Alapvetően két korszak különböztethető meg a magzat helyzetének jogszabályi és elméleti értékelésénél; az első szakasz az államalapítástól 1945-ig terjed. Ekkor a keresztény világnézet uralkodása idején a magzat létét, személyiségét, jogi védelmét megkérdőjelezni egyben a keresztény ideológiával való szembenállást is jelentette volna. 1949 után viszont az ateista világnézet szemében nyilván csupán elvetendő dogma volt a magzat „személyiségének” és önálló védelmének gondolata.

A méhmagzat „életjogának”, jogainak védelme szempontjából a következő, egymástól lényegében elválasztható korszakokat különböztethetjük meg:

1. Magzatvédő jogszemlélet: 1000-1875. A magzat abszolút és vitathatatlan védelme.
2. Liberális jogszemlélet: 1875-1945. A korszak első felében a magzat vitathatatlanul abszolút védelme jellemző, majd a rendkívül szűk körű, elméleti és gyakorlati engedékenység „jogfosztás”.
3. A szocialista jogszemlélet és változásai: 1945-1990. A magzat jogának tagadása, amit felvált a „Ratkó-korszak” 1953-tól 1956-ig. Abszolút tilalom, szigorú büntetésekkel. 1956 után ismét a joggyakorlat liberalizálása.
4. Az Alkotmánybíróság legújabb jogszemlélete, Magzatvédelmi törvény.

1991. december 17-én történelmi hatású, nagyon alaposan megvitatott, jogászi felelősségérzettel mélyen áthatott döntést hozott az Alkotmánybíróság a magzati élet védelme és a terhességmegszakítás kérdésében. A testület határozatával egyértelműen lezárta és alkotmányellenesnek minősítette a négy évtizedes magyar abortuszszabályozást. Az Alkotmánybíróság a nemzetközi joggyakorlatban példa nélkül álló, úttörő megállapítást tett, amikor a „jogi ember” fogalmát kiterjeszthetőnek találta a szülés előtti állapotra. Ezzel azt mondta ki, hogy a magzat fogamzásától kezdve jogelméletileg is törvényesen tekinthető SZEMÉLYnek. Egyértelműen az indikációs modell mellett döntött, amikor kimondta: „A magzat életének védelme annak megfogamzásától kezdve állami kötelesség, tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az önrendelkezési jog az irányadó. Az állam objektív kötelezettségéből az élet védelmére következik, hogy nem engedhető meg az indok nélküli abortusz.” A törvényhozó feladata volt, hogy 1992. december 31-ig az általános tilalmi szabály alóli esetleges kivételeket meghatározza, miközben véleményt kellett mondania a magzat jogi státuszáról, életvédelméről.

A törvényelőkészítés időszakát széles körű publicisztikai, szakmai vita kísérte, megjelent számos szervezet állásfoglalása, országos aláírásgyűjtések folytak. Azonban az Alkotmánybíróság döntésének elvi megállapításai csak a legritkább esetben szerepeltek a vitákban, sőt azt lehet mondani, hogy a végső törvényszöveg is több ponton szembekerül a határozattal.

Az Alkotmánybíróság határozatáig sem a kormány, sem az egyes pártok nem terjesztettek elő koncepciót a magzatvédelemre. Ennek következménye az lett, hogy az 1992-es év első felében lényegében csak egy MDF-képviselő és öt SZDSZ-es képviselő törvénytervezete képezett vitaalapot a törvényhozás szempontjából. Az év folyamán több jelentős testületi állásfoglalás is született, több fórumot rendeztek az abortusz kérdéséről, (pl. Keresztény-Zsidó Társaság; Krisztusi Bioetikai Központ; Keresztény Értelmiségiek Szövetsége).

A népjóléti miniszter dr. Surján László 1992. július 13-án terjesztette a kormány elé a Magzatvédelmi Törvény tervezetét. A törvénytervezet nem került nyilvánosságra, annak egyes elemeit a sajtó útján dr. Surján László és dr. Pusztai Erzsébet népjóléti minisztériumi államtitkár ismertette. Ennek során nagy hangsúlyt kapott, hogy a tervezetnek van egy szigorú A változata, amely csak az anya életveszélye, élettel összeegyeztethetetlen genetikai károsodás, illetve bűncselekmény okozta terhesség esetén engedi a terhességmegszakítást. A másik egy liberális B változat, amely az orvosi-genetikai, etikai okok mellett kizárólag a nő által meghatározható „súlyos válsághelyzet” esetén is engedélyezi az abortuszt.

Az Országgyűlés szeptember és december között tárgyalta a „Magzati élet védelméről” szóló törvényt. A vitákban körülbelül megoszlott az „életpárti” képviselők és az abortuszszabadság mellett érvelők száma. A két tábor közötti erővonalak nem párthovatartozás szerint oszlottak meg. Az ún. „A változatról” szóló szavazáson igennel szavazott 79 képviselő, nemmel 162. A törvény végszavazásáról „távol volt” 120 képviselő, igennel szavazott 193, nemmel 39, tartózkodott 33. Így a törvényt (B változat) az összes képviselő (385) 50,1%-a szavazta meg jelentős ellenzéki támogatással és nagy számú tartózkodással.

A törvény, amely 1993. január 1-jén lépett hatályba, kimondja, hogy a terhességmegszakítás nem a családtervezés és a születésszabályozás eszköze. Ennek ellenére az éves abortuszok száma megközelíti a 80 ezret. Ennek oka az, hogy az indikációk között szerepel az anya „válsághelyzete”, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy amennyiben kérelmezi a terhességmegszakítást, fennáll a válsághelyzet.

Az 1992. évi LXXIX.törvény a terhesség megszakításáról:

„5.§ A terhesség csak veszélyeztetettség esetén az e törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg.

6.§ (1.) A terhesség a 12. hétig szakítható meg, ha a) azt az állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető ok indokolja; b) a magzat orvosilag valószínűsíthetően súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; c) a terhesség bűncselekmény következménye; d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén. (2.) A terhesség az (1.) bekezdésben foglalt feltételek esetén a 18. hétig szakítható meg, ha az állapotos nő a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen; b) terhességét neki föl nem róható egészségügyi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri föl korábban, vagy az egészségügyi intézmény, illetve valamely hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége az (1.) bekezdésben foglalt időtartamot. (3.) A terhesség a 20. hétig – a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén a 24. hétig – szakítható meg, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. (4.) A terhesség az időtartamtól függetlenül szakítható meg, a) az állapotos nő életét veszélyeztető ok miatt, b) a magzatnál a szülés utáni élettel összegyeztethetetlen rendellenesség fennállása esetén.

7. § (1.) A terhességmegszakítás, ha azt nem egészségi ok indokolja, az állapotos nő írásbeli kérelme alapján végezhető el.”

Ezek alapján megállapítható, hogy a jogalkotó nem magzatvédelmi törvényt alkotott, hanem nagy fokú liberalizálást törvényesítő „abortusztörvényt”. Így a törvény alapvetően nem a „magzatvédelmet”, hanem a széles körű, legális „magzatölést” emeli törvényi erőre.

A törvény hatálybalépését követően több indítványt is beadtak az Alkotmánybíróságon, amelyek támadták a törvény egyes rendelkezéseit. Végül 1998. november 23-án az Alkotmánybíróság határozatot hozott az indítványok ügyében, amelyben megerősítette az állam objektív életvédelmi kötelezettségét a keletkezőben lévő emberi életre vonatkozóan. Megállapította, hogy a súlyos válsághelyzetet meghatározó törvényi rendelkezés és az erre vonatkozó végrehajtási rendelet alkotmányellenes, ezért ezeket 2000. június 30. napjával megsemmisítette. Azért minősítette alkotmányellenesnek a törvény ezen részét, mert a súlyos válsághelyzetre alapított abortuszt kizárólag az állapotos nő állítása alapján, az okok megnevezése és ellenőrzése nélkül végzik. Ez a szabályozás minimális alkotmányos védelmet sem nyújt a magzatnak, kizárólag az anya önrendelkezési jogára van tekintettel. Jelenleg a Családvédelmi Szolgálat munkája csupán a tájékoztatásra szorítkozik, s nem feladata, hogy az anyát oly módon segítse válsághelyzetében, hogy a magzat megtartása mellett dönthessen. Az Alkotmánybíróság határozata kimondta, hogy a törvényhozóknak törvényben kell meghatároznia a súlyos válsághelyzet tartalmát és alkalmazási feltételeit. Ennek érdekében 1999. november 30-ig kell koncepciókat előterjesztenie az egyes pártoknak, illetve országgyűlési képviselőknek, hogy azután végre valóban MAGZATVÉDELMI TÖRVÉNY szülessen.

3. Negatív propaganda

Kulcsfontosságú kérdésnek tartom rávilágítani a tömegtájékoztatás, a propaganda szerepére a közgondolkodás alakulásában. A rendszerváltás előtti 40 év abortuszideológiája hamis ítéleteket alakított ki az életről, családról, a vallásról és az erkölcsről, mivel nem tisztelte az ember igazi méltóságát és rendeltetését. A legmegdöbbentőbb politikai vélemény a „Születésszabályozás” című, 1958-ban kiadott könyvben jelent meg Pongrácz Zsuzsa részéről: „Sok a gyerek …. Hát kell ez az államnak? Magyarország népsűrűsége tízszer akkora, mint a Szovjetunióé, és nagyobb, mint egy sor európai országé. Érdeke hát az országnak a mai anyagi lehetőségek mellett, hogy mértéktelenül növekedjék a szaporodási szám? Aligha…” Ennek hatása ma is érzékelhető. A negatív, életellenes propaganda következménye hazánkban, hogy a családok többségét a széthullotság, az egykézés, az instabilitástól való félelem jellemzi. A személyes szabadság jogán a közvélemény széles rétegei igazoltnak látnak bizonyos élet elleni bűnöket (pl. abortusz, eutanázia). Büntetlenséget és jóváhagyást követelnek az állam részéről ahhoz, hogy teljesen szabadon hajthassák végre azokat.

Mára olyan közfelfogás alakult ki, mely az édesanyák iránti megbecsülést elveti. A gyermek vállalása fölött érzett boldogságot, elhivatottságot gúny, sajnálkozás, megvetés tárgyává, a környezettel való konfliktus forrásává degradálta. Nem kapnak nyilvánosságot, még kevésbé orvoslást azok a megaláztatások, melyeket az anyaság hivatását mindenek fölé helyező édesanyák kénytelenek eltűrni terhességük során a cinikussá vált egészségügyi személyzettől, elfásult orvosoktól, torz szemléletű munkahelyi vezetőktől és munkatársaktól, vadidegenektől bárhol: a zsúfolt üzletekben, járműveken, a legkülönfélébb hivatalokban. Egy asszony ha néhány hetes anyaságának tudatában elmegy a nőgyógyászhoz első vizsgálatra, a terhesség tényét megállapító orvos bevezető kérdése: – Megtartja? Egy édesanya már idős terhesnek minősül, ha 35 éven felül van. A munkahelyek nem szívesen alkalmaznak szülni vágyó nőket. A torz társadalmi szemléletbe beletartozik a leányanyák diszkriminálása, a nagycsaládok lenézése, az anyaság, a házi munka értékének lealacsonyítása, a fiatalok szexuális szabadságra és szabadosságra nevelése és buzdítása. Jellemző az is, hogy az emberek túl akarják biztosítani anyagi helyzetüket.

Hogyan tudott kialakulni ez a helyzet? Lehet-e pusztán az elmúlt 40 év kommunista uralmát felelőssé tenni? A dolgok legmélyén a kultúra és az erkölcs mély válsága húzódik meg. Ehhez kapcsolódnak a legkülönbözőbb megélhetési és kapcsolattartási nehézségek, a családromboló, a individualista – azaz egoista – szellemiség harca, amelynek legsikeresebb színtere a média (írott és elektronikus formája egyaránt).

Az abortusz terjesztése érdekében mérhetetlen nagy összegeket fektettek be és költenek ma is azért világszerte, hogy olyan készítményeket állítsanak elő, melyek orvosi beavatkozás nélkül is megölik a magzatot az anyaméhben. A tudományos kutatás arra irányul, hogy egyre egyszerűbb és hatékonyabb készítményeket találjanak az élet ellen. „Egy objektív élet elleni összeesküvéssel állunk szemben” – írja II. János Pál „Az élet evangéliuma” kezdetű enciklikájában. Úgy tűnik, ennek nemzetközi intézmények is részesei, melyek hivatalból bátorítanak és programoznak kampányokat a fogamzásgátlás, a sterilizáció és az abortusz terjesztésére. Példa erre az ENSZ Népességügyi Irodájának intézkedése, hogy védelmet nyújtson a koszovói asszonyoknak és lányoknak a nem kívánt és váratlan terhesség veszélyei ellen, külön egészségügyi szállítmányt küldött a menekülttáborokba óvszerrel, terhességmegelőzési és abortuszt kiváltó tablettákkal, valamint a szüléshez és terhességmegszakításhoz szükséges orvosi felszereléssel. A drámai helyzetet kihasználva akarta legitimizálni az egyértelműen életellenes lépést.

1998. tavaszán Magyarországon a „dávodi események” kapcsán – ahol egy 13 éves leányanya és magzatának élete volt a tét – kiderült, hogy szinte az egész ország érintett az abortusz-ügyben. Az abortuszpártiak ezzel a konkrét esettel a figyelmet megpróbálták a maguk oldalára fordítani, erkölcsi érvekkel is igazolni az abortusz jogosságát. Az életvédők érvelésre, magyarázkodásra szorultak, az ellenérvekkel és indulatokkal szemben alulmaradtak. A média, alapbeállítottsága és hangoltsága következtében a nagyobbik tábor (abortuszpártiak) felé fordult. Az ország a választás lázában égett és a halált választotta. Ez azt mutatja, hogy nem bízik az életben, feltétel nélkül nem szereti azt. Nem szereti saját magát, a saját életét. Ha szeretné, ha érezné az élet édes ízét, ha jó kedve lenne, az életet választaná és ajánlaná.

1. Dr. Péterfia Katalin: Az abortusz női perspektívából in: Magzatvédelem 1993/1.
2. A terhességmegszakításról tartott 1992. júliusi közvéleménykutatás főbb eredményeiről Bp. 1992. KSH
3. Paksy Mária: Szeresd és engedd élni Bp., 1994., Ecclesia kiadó 23.p.
4. in :„Együtt az életért fenntartások nélkül” Bp., 1990. május 11-12. II. napi előadások és vita anyaga 73.p.
5. Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései Bp., 1997. Magy. Bioetikai Alap. 65-66.p.
6. Az eugenikától a családtervezésig in: Magzatvédelem 1992/3. 4.p.
7. Gaizler Gyula: i.m. 68.p.
8. Gaizler Gyula: i.m. 120.p.
9. II. János Pál: Evangelium vitae Bp. 1995. SZIT 23.
10. Dr. John C. Willke és Barbara Willke: i.m. 179-180.p.
11. Jobbágyi Gábor: A méhmagzat életjoga Bp. 1997. SZIT 2. bőv. kiad.115-116.p.
12. Jobbágyi Gábor: i.m. 150-165.p.
13. Jobbágyi: i.m. 169-184.p.
14. Magyar Közlöny 1992./132 (XII.23.)
15. Magyar Közlöny 1998/105. (XI.23.)
16. Paksy Mária: i.m. 11.p.
17. II. János Pál: Evangélium Vitae kezdetű enciklikája 13.
18. u.o. 19.
19. Magyar Nemzet: A Vatikán aggódik… 1999 április 14., 3.p.

(legutóbbi forrás: tavam.hu)

Létrehozva 2020. augusztus 25.