Az „ébredés” és az „új evangelizáció” jelszavai mögött a tengerentúlon egy sajátos vallási kultúra rajzolódott ki: gitár, tömeghatás, érzelmi túlfűtöttség és sztárkultusz keveréke. A szerző személyes amerikai tapasztalatokra támaszkodva mutatja meg, miként vált a karizmatikus mozgalom a neoprotestáns módszerek és a szórakoztatóipar eszköztárának hordozójává és jelent meg az Egyházban.

Szerkesztői megjegyzés: Az írás első része az alábbi linken elérhető. Ugyanakkor a két írás egymástól függetlenül is kerek egészet alkot.

Itt kezdődött a sztárkultuszhoz, tapshoz, mosolyhoz és kábítószerhez szokott Jézus-rajongó hippik „karizmatikus ébredése”.¹ Ábrándos tekintetű Jézus képeik alá gyakorta odaírták, hogy wanted – amivel ugyan nem a zsidó főpapok elfogatóparancsa alapján körözött személyre, hanem rajongásuk hőn óhajtott tárgyára utaltak, ám az „Isten halála” elméletek árnyékában még az is oda kívánkozott, hogy dead or alive (élve vagy halva). Olyan apró ellentmondások ugyanis, hogy például ha Isten halott, akkor az élő Jézus nem Isten, őket egy csöppet sem befolyásolták.

A természetbe visszahúzódó kommunáik határán nem egyszer mérföldes körzetben kitáblázták, hogy aki annál tovább megy, azt lelövik, miközben megrögzött pacifisták voltak. Gyermekeiket közösnek, ennélfogva magukat „nagycsaládosnak” tekintették, és gyülekezeteiket (minden idők keresztény szektáinak többségéhez hasonlóan) jobbára egy-egy „családfőről” nevezték el. Ezzel meg is különböztették magukat minden más gyülekezettől, és a társadalom nevű gyülekezetbe sem óhajtottak beilleszkedni.

Velük ellentétben a Nagy-tavaknál és az atlanti államokban tömegesen allelújázó fiatalok többsége nem volt hippi; reggel kifogástalan öltönyt öltött, beült ugyancsak kifogástalan autójába, és elment érvényesülni.

A yuppie (mint ifjú városi profi) elnevezés akkor még nem jött divatba, de a jólfésült Jézus-rajongók gyülekezeteinek többségében a közös „dicsőítéssel” és „tanúságtétellel” jól megfért a hivatali ranglétrán való kapaszkodás.

A nők szerepe mind a kétféle gyülekezetben meghatározó volt. Engem is ők siettek megnyugtatni, hogy Jézus szeret, de mikor meghallották, hogy katolikus vagyok, aggódni kezdtek értem, és mindenáron meg akartak igazítani. Hittani műveltségük azonban ritkán terjedt túl a „jóléti teológia” keretein, miszerint „a szeretet mindenkié”, és teljesen kiszolgáltatták magukat érzelmeiknek. Állítólagos „ébredéseik” közben éppen ellenkezőleg, félálomba ringatták értelmüket – illetve kéz a kézben egymásét –, de még mielőtt elaludtak volna, a ringatózást gyakorta rángatózás váltotta fel. Mindezt a Szentléleknek tulajdonítva.

A hippik és a jólfésültek között a gitár volt a legszorosabb összekötő kapocs. Az olyannyira ökumenikus célokat szolgált, hogy rövid úton a legkülönbözőbb felekezeteket összeboronáló „istentiszteleti” kellékké vált. Azóta benyomult a katolikus templomokba is, és már nem kirívó eset, ahogy egy chicagoi „mise” után a (kényszermaszkot viselő) „pap” egy keresztként tartott gitárral ad „áldást”.²

Ez is „új evangelizáció”. Amit a pap azon a gitáron, a chicagói templomban penget és amit az „ébredők” világszerte „megélnek”, azt maguk is úgy hívják, hogy „keresztény könnyűzene”. Olyan zene, amely megméretett, és névadóinak megítélése szerint könnyűnek találtatott. A szóösszetételnek elkötelezett kozepsuli.hu szerkesztője szerint a „könnyű” ebben az esetben korántsem azt jelenti, hogy „kicsi a tömege”, hanem (a pop music Cambridge-i fogalommeghatározása szerint) „erős a ritmusa, s minden fiatal egyén imádja hallgatni”, (a Wikipédia szerint) „széles körben népszerű”, (a tizen- és huszonéves magyar fiatalok szerint pedig) az, „amit legtöbben hallgatnak”, ami „két hónapig a fejedben jár”, ami „könnyen befogadható”, ami „lágy, kellemes, segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni”, és amit „élvezet hallgatni”.

Ez a dicséretnek szánt jellemzés valójában a könnyűzene szegénységi bizonyítványa. Azt igazolja, hogy nem a tömege kicsi, hanem a fajsúlya. Úgy is hívják, hogy „relaxációs” zene. Pont nem olyan, mint Krisztus igája,

mely valójában édes, és az Ő terhe, mely valójában könnyű [Mt 11,30], hanem éppen az ellenkezője: valami édeskés, ami rabjává tesz, s valami könnyű, amit a kereszténységgel nehéz összeegyeztetni. A kereszthalál ugyanis nem „népszerű”, nem fülbemászó, nem „könnyen befogadható”, nem „lágy”, nem „kellemes”, nem „segít ellazulni, kikapcsolni, megnyugodni”, és nem is „élvezet”. De még a születés sem az. A Feltámadás pedig nem hepiend, hanem katarzis.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2026. március 6.