A helyreállító terápia gyakorlata

Köszönet a szerzőnek a recenzió megküldéséért. A szerk.

Recenzió: Flaskay Gábor, megjelent: Pszichoterápia,XXI, évf. 6. szám , 2012. december  421-425.

Először is köszönettel tartozom Buda Bélának, hogy felhívta a figyelmemet erre a különleges, könyvre, és módot adott arra, hogy elolvassam a róla készült beszámolóját. Nagy hatással volt rám. Buda Béla könyvismertetéseivel sajátos, személyes műfajt alkotott. Könyvismertetései önmagukban élvezetes olvasmányok. Amikor egy könyvről ír tájékoztatást, a legfontosabb információk közlését és a véleményalkotás lehetőségét messze meghaladva elhelyezi a művet a szélesebb szakmai, határtudományi vagy akár társadalmi kontextusba, miközben nagy gondot fordít arra, hogy ne „indoktrinálja” az olvasót.

Nicolosi ismertetett könyve különösen hívja az ilyen szélesebb összefüggésbe helyezést, mivel olyan modern dogmákat kérdőjelez meg, mint a homoszexualitás etiológiája és terápiája. A viszonylag terjedelmes könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a homoszexualitással kapcsolatban kialakult „p. c.” elvárás – azaz, hogy még kérdést sem szabad feltenni arra vonatkozóan, hogy a homoszexualitás pszichopatológia eredménye e – diszfunkcionális, szemben áll a tudományos gondolkodással és akadályozza hatékony módszerek kidolgozását azok számára, akik nem tudnak békében élni homoszexualitásukkal, azaz a homoszexuálisok azon csoportjába tartoznak, akiket – Nicolosi kifejezését használva – az azonos neműek iránti nem kívánt vonzódás jellemez.

A férfi homoszexualitás kialakulásának pszichológiai modellje és a Nicolosi által helyreállító terápiának nevezett eljárás rendkívül átgondolt. Elvi megállapításként fogalmazza meg, hogy a férfiasság nem adottság, hanem eredmény. A leírt fejlődési modell többféle pszichoanalitikus elméslet ötvözésén alapul. Eszerint a biológiai alapokra, amelyeket hajlamosító tényezőként tart számon, ártó pszichológiai hatások rétegződnek, amelyek tűrhetetlen érzések, érzelmek kialakulásához vezetnek. Az úgynevezett alkati labilitást, a félénkséget, a versengés kerülését stb, amit sokan biológiai okokra vezetnek vissza, Nicolosi egyszerűen a bizonytalan korai kötődési helyzettel hozza összefüggésbe. A prehomoszexuális fiú a kötődési kapcsolatban keletkező szenvedésteli érzések ellen védekezik, és a homoszexuális tüneti viselkedés ennek a defenzív erőfeszítésnek az eredménye. Eddig nincs sok újdonság, ezt már Freud is így gondolta.

Nicolosi azonban részletezi azokat a családi kontellációkat, speciális kapcsolati formákat, amelyek valószínűsítik a homoszexuális fejlődési utat. A problémák nagyon gyakran kezdődnek azzal, hogy a család valami miatt nagyobb megpróbáltatásokon megy keresztül, a szülők a gyermek számára fizikailag vagy pszichológiai értelemben nem elérhetők, és ez a helyzet viszonylag tartósan fennáll. Az azonos neműek iránt érzett nem kívánt vonzódás ennek következményeként kialakuló korai szelffejlődési deficit, ami a primér kötődés zavaraiból származik. Az egyénben lejátszódó folyamatok elméleti modellbe foglalására Nicolosi elsősorban a kötődéselméletet (Bowlby, Shore) és Mahler-féle szeparáció-individuáció elméletet használja, nagy jelentőséget tulajdonítva a tárgykapcsolatelméletből megismert kezdetleges elhárító mechanizmusoknak. A szeparációs probléma az individuációt gátolja, amelyben a nemi önazonosságnak már nagy szerepe van. Bevilágítóan részletezi, hogy az individuáció egyes szakaszaiban hogyan siklik tévútra a tárgyalt csoport fejlődése.

Az anyával való kapcsolatuk a szeparációs szorongás talaján torzul. A szeparáció egyaránt lehet fizikai vagy érzelmi. Ez az alapja annak, hogy az anyával való kötődési helyzetben a prehomoszexuális fiú tárgyválasztás helyett utánzó azonosulással lép be a kapcsolatba, az anyával való összeolvadásban keresi a feszültségcsökkentést, az egyedülmaradás feloldását. Ez lesz a nemi identitásbizonytalanság forrása. Van azonban ennek a problémának egy általánosabb, a pszichológiai fejlődést alapjaiban érintő vetülete is. Mégpedig az, hogy nem csak a nemi szerepek bizonytalanok, hanem a tárgy és a szelf közötti fúzió általános kapcsolódási „módszer” lesz, és zavarokat okoz a nemi identitászavarokkal rendelkezők kapcsolataiban általában.

A férfi-identitás egészséges kifejlődésének alapvető tényezője a szerző által „megosztott öröm”-nek nevezett jelenség. Ez egy különleges érzelemcsere, amely az apa és a fia között jön létre (erre a feladatra természetesen megfelel másik apafigura is, nagyapa, nevelőapa stb). A jelenség nem egyszer-kétszer átélt esemény, hanem a kapcsolatot folyamatában jellemző találkozások sorozata, amelyet mindketten élveznek. Ezeknek a tapasztalatoknak során az apa és a fiú osztoznak a fiú örömében, sikerében, és ez gyökeresen szemben áll a leendő homoszexuálisok apa-fiú kapcsolatát jellemző „örömmegvonással”, a szégyenérzetekkel teli kapcsolati tapasztalatokkal.

Mivel az apával való azonosítás különböző okokból nehezített, a fiúgyermek visszatér az anyához, de az anya, mint kötődési tárgy választása helyére, ahogy láttuk, a vele való utánzó azonosítás lép. Az ebből származó problémák csökkentésére („lányos” magaratás, a fiús teljesítmények kudarca, majd kerülése és nagyfokú szégyen) a gyermek a disszociatív mechanizmusok széles körét alkalmazza. Ezek lennének felelősek a homoszexualitáshoz kapcsolódó korai eredetű pszichopatológiai jelenségek széles köréért.

A szerző kiemelt jelentőséget tulajdonít a szégyen jelenségkörének, amelyet többrétegű folyamatként ír le. A legfőbb állomások a következők. A korai szégyent (nullától egy-két éves korig) a szülők hangolódási zavarával hozza összefüggésbe, amit a gyermek úgy észlel, mint az elfogadás, fontosság hiányát, azt az élményt, hogy a szülők „nem látják” őt. A következő időszak az úgynevezett ödipális időszakra, a nemi preferencia kialakulásának idejére esik. Itt teljesedik ki az anyával való utánzó azonosulás.  Ezt a helyzetet a jó szülői hangolódás még korrigálni képes. Ennek híján kialakul az érzés, hogy „nem vagyok olyan, amilyennek lennem kéne”. Ennek elhárítására a disszociatív mechanizmusok intenzívebbé válnak. Kiépül egy hamis szelf, amely szélsőséges alkalmazkodásban, színlelésben ölt testet, „jó fiú” lesz, hogy ne okozzon gondot a szüleinek. A latencia időszakát is a szégyen fokozódása jellemzi. „Nem vagyok olyan, mint a többi fiú” – érzés hatalmasodik el (ügyetlenebb vagyok, nem érdekelnek a lányok stb). A hamis szelf működik, segítségével el tud érni némi elismerést a szüleitől. Kedves, ártalmatlan jó kisfiú lesz, és lassan érthetetlen lesz számára, hogy többiek miért ugrálnak, versenyeznek, birkóznak. A serdülőkorban, amikor a homoszexuális érdeklődés és a vágyak bátortalan heteroszexuális próbálkozások után vagy anélkül, manifeszt módon megjelennek (az ideális férfitest megszerzése, a vele való összeolvadás vágya), kiteljesedik a szégyenérzet, amelynek lényege az érzés, hogy más vagyok mint a többi fiú. Erre épül aztán a nárcisztikus kompenzáció, hogy viszont „különleges vagyok”.

A teljes recenzió letöltése itt.

Létrehozva 2026. február 24.