„Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.”
(Pilinszky)

Ceterum censeo Carthaginem esse delendam. – „Egyébként meg azt gondolom, hogy Karthagót el kell pusztítani” – Az idősebb Cato (Marcus Porcius Cato Maior, Kr. e. 234–149), a római szenátusban a Karthágóval való végső leszámolás legkövetkezetesebb követelője volt.

Azt mondják ez volt minden szónoklatának befejező mondata, akár kapcsolódott az aktuális beszéd témájához, akár nem. Ez az argumentum ad nauseam – „érvelés a hányingerig” nevű antik római szónoklattani technika egyik jó példája, ami egy állítás igaz voltáról úgy próbálja meggyőzni hallgatóit, hogy gyakran elismétli ugyanazt. A módszer hatékony, mert, ha valamit kellő ideig és intenzitással ismételgetünk, az emberek egy idő után hajlamosak elfogadni igaznak. Megszokottá válik, mint egy ismerős bútordarab, észrevétlenül része lesz az ember gondolkodásának. Érdekes, hogy Cato legfőbb politikai riválisa, Publius Cornelius Scipio Nasica Corculum (Kr.e. 206 – 141) viszont mindig így fejezte be beszédét: „Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia.”

Scipio ugyanis úgy vélte, Rómának szüksége van egy ellenségre, mert az ellenségtől való félelem egységben és fegyelemben tartja a népet. Az antik és a modern politikusi gyakorlat és technikák párhuzamai egészen döbbenetesek ebben a néhány kiragadott példában, de nyilván van sok egyéb, például a párhuzam az állampolgári alapjövedelem mai eszméje és a nincstelen, de szavazati joggal rendelkező ókori proletárok megnyerését célzó panem et circenses egykori gyakorlata között. Könnyű a Szentírás közmondássá vált kijelentésére asszociálni: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: ’Lám, ez új’, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak.”

De hagyjuk most az ókort. Mi is ellentmondásokkal teli korban élünk. Egyrészt minden egységesül, globalizálódik, mint a gazdaság, a szabványok, divatok, ízlések, életfelfogások. Másrészt viszont minden végletesen polarizálódik, egyre inkább széttart és szétszakad a kompromisszumok, sőt szinte már a koegzisztencia lehetősége nélkül. Különösen igaz ez a
nyugati társadalmak politikai életére, amelyet egyre inkább radikalizálódó, egymást a konstruktív párbeszédből kizáró és csupán eliminálandó ellenségnek tekintő pólusok körül csoportosul.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2026. január 9.