Már sokszor szegeztek nekem idézeteket Dolhai Lajos: A Kézbe áldoztatás története című tanulmányából, csak ezen a héten immár kétszer. És nem véletlenül, hiszen ez vált a leghivatkozottabb „alapművé” az elmúlt évtizedekben. Talán azért, mert tudományosnak látszó apparátussal operál, lábjegyzetek szereplenek benne, így mindenkiben a nagybetűs Tudománnyal kapcsolatos romantikus képzetek kelnek életre ezt olvasva: a megkérdőjelezhetetlen objektivitás, a sine ira et studio szellemisége, a tiszteletre méltó professzor képe. De ez a tanulmány mégsem a tudományosság gyöngye, elfogulatlanságról pedig szó sincs benne.

Az első alcímben máris állítja Dolhai, hogy a kézbe áldozás „az ősegyház egységes gyakorlata” volt, sőt az induló bekezdésben azt is mondja, hogy „egészen a IX. századig nem volt szokásban a nyelvre és kovásztalan kenyérrel való áldozás”.  Komoly felütés, ehhez adekvát komoly adatokat is várhatunk. Mi baj lehetne hát abból, ha megkapirgáljuk azokat egy pöttyöt: vagy fényesebben ragyognak, vagy hamisnak bizonyulnak, nem?

A Pectorius-féle felirat, egy 1830-ban felfedezett több részre törött és ismét összeállított görög nyelvű (!) sírfelirat Autun-ból (Franciaország), amelynek egyik sora sokak szerint a kézbe áldozás emléke: „ha éhes vagy, egyél kezedben van a HAL”. Én mindig is tudtam, hogy nagy a tudomány ereje, mert íme még ezt a töredéket is el tudja olvasni (a képen felülről a hatodik sor végén az „ekhón palamaiasz”).

Tertullián idézete Dolhai szerint Tertullián a De idolatria című műve 6. fejezetében „utal a kézbe áldozásra” mondván, hogy “Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek a bálványok anyja…, azokat a kezeket az Úr testéhez emelni…, amelyek démonoknak adtak testet…Ó kezek, melyeket le kellene vágni”. A szövegösszefüggésből megtudjuk azt is, hogy Tertullián korholja azokat a keresztényeket, akik bálványokat készítettek, ill. miután a pogány isteneknek bemutatott áldozati adományt érintették, ugyanazzal a kézzel bátorkodnak érinteni az Úr testét. “Ezeket a kezeket le kellene vágni”, így fejezi be kemény figyelmeztetését Tertullián.”

Nos, az idézett szövegrész valóban kemény figyelmeztetést mond a hetedik pontban. De az érintett kezek nem a hívek kezei. Mert valójában így hangzik a teljes szöveg:

„Ezen a ponton a hit buzgósága sóhajtozva mondja: egy kereszténynek a bálványoktól jönni a templomba, az ellenséges műhelyből Isten házába jönni? Istenhez, az Atyához emelni azokat a kezeket, amelyek bálványok anyjai? A kezekkel, amelyek az ajtón kívül Isten ellenében imádkoznak, az Úrhoz fordulni? Azokat a kezeket az Úr testére emelni, amelyek testet adnak a démonoknak? De még ez sem elég. Kis dolog, ha más kéztől kapják, amit beszennyeznek, de ők adják át másoknak is, amit beszennyeztek.  A bálványkészítők bekerülnek az egyházi rendbe!” (De Idololatria)

Ezek tehát a botrányokozó kezek, amiket le kellene vágni: a bálványokat készítő papi kezek. Így aztán ez az idézet aligha lehet a hívek kézbe áldozásának korai nyugati tanúja. Persze a kihagyott részeket jelölő hármas pontok véletlenül éppen a kellő irányban befolyásolták az értelmet.

Mopszvesztiai Tivadar. A Dolhai által adott összefoglaló idézet nagyjából megfelel az általam angol fordításban elért teljes verziónak (113-114 pont közötti rész). Felujjonghat tehát mindenki: lám megvan a kézbe áldozás újabb bizonyítéka! Persze, ha Tódor valóban ezt írta az eredeti verzióban. Ami persze nincs meg, mert az ötödik században még nem őrizték meg a teológiai művek nyomdai tőpéldányát. Valamiért nem volt szokásban… Sőt, a műveinek csak egy kis része maradt fenn görög nyelven, a nagy részük csak szír fordításban vészelte át az idők viharait, a nesztoriánus eretnekek által másolva. A kateketikai homíliái pedig ez utóbbiak közé tartoznak. Ez nyilván nem csökkenti az eredeti szövegek érdemeit, de a katolikus gyakorlat biztos forrásaként aligha azonosítható. Mert az eretnekek, szentségtelen újítókként (©Lerinumi Szent Vince), általában nem riadtak vissza (és nevetni fognak: ma sem riadnak vissza) a hamisítástól, ahogy az elemzett tanulmányban is látható, így – bár Mopszvesztiai Tivadar egységben halt meg az Egyházzal – már kevéssel halála után sem igazán lehetett megállapítani, hogy mit szőttek bele az ő műveibe. Talán éppen ezért rendelte el Rabbula püspök Edesszában Tivadar összes művének elégetését. És ez nagy égés lehetett, mert ennek nyomán leginkább csak töredékek maradtak fenn…

De úgy tűnik, hogy a hamisítás nemzeti sport lehetett közöttük, mert az ezeket összegyűjtő Alphonse Mingana (1878-1937) sem riadt vissza az ilyesmitől. Bár ő egyébként nyilván roppant megbízható tudós volt, akinek nemcsak az apja volt pap, hanem 1902-ben őt magát is pappá szentelték, sőt szemináriumban is tanított. Egészen addig, amíg az írnoka által az ő megbízásából készített „eredeti 10. századi” dokumentum már a nemzeti sport iránt nem annyira elkötelezett szemináriumi vezetőségnek is sok volt, és (nem angolos) távozásra kérték fel. Így ő értelemszerűen Angliába ment, ahol a hitehagyó papok ősi szokása szerint megnősült, és szorgos munkával összehozta a nevéről ismert birminghami gyűjteményt. És így némileg pótolni tudta a teológiai tanár korában általa felfedezett ősibbnél is ősibb nyomtatványokat, köztük húsz pergament, amely saaaajjjnos mind megsemmisült az első világháborúban. Milyen kár, nem? És milyen szerencse, hogy legalább maguk az átírt szövegek megmaradtak a nagy tudós prezentálásában.

De az is merő véletlen lehetett, vagy netán a Dolhai által feltételezett és állított „általános” „kézbe történő áldoztatás”-t bizonyítja az is, hogy Mopszvesztiai Tivadar leírása megdöbbentően hasonlít Jeruzsálemi Szent Cirill Dolhai által is idézett müsztagógikus katekéziséhez. Hiszen lám, még a Szent Test szemhez érintése is benne van. Ez, a szöveg feltételezett korából ítélve, igen ősi gyakorlat lehetett, aminek ugyanakkor semmi egyéb nyoma nem került elő sehol, nem maradt fenn, és valamiért ezt még a mai kézbe áldozók sem akarják feleleveníteni.

Talán joggal: mert szemeink megszentelése lelki értelemben megtörténhet az Úr Szent Testére való rátekintéssel, de ugyan bizony melyik aberráltnak jutna eszébe a szeméhez érinteni a Szent Testet, majd a még ajkán lévő Szent Vérhez ujjaival hozzáérve érzékszerveire kenni azt, mintha az szenteltvíz lenne?! (22. pont) Ez inkább a szent iránti érzék teljes hiányára utal, amit sosem feltételezhetünk egy szentről, és így inkább nevezhető babonának, mint misztikának.  Talán nem véletlen a hasonlóság a szír szöveggel, és könnyen elképzelhető, hogy ahogy többen feltételezték is már, a Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított szöveg igazi szerzője az ő utóda, János püspök lehetett, akit Szent Jeromos és Szent Ágoston is eretneknek tartott, vagy esetleg egy szír eretnek interpolálta a szöveget. (angolul: 305. oldal; latin és görög nyelven: 1125 oldal)

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. november 19.