Az október 27-én a Vatikánban zárult szinódussal úgy tűnik, mintha Ferenc pápa megpróbálta volna eloltani a német püspökök által a 2020 januárjában elindított „szinódusi út” által felgyújtott tüzet. A progresszív püspökök – nem csak a németek – által kitűzött ambiciózus cél az volt, hogy a 2019-es pánarab szinódustól indulva 2024-ben döntő lépést tegyenek előre, elérve a nők diakónussá szentelését, a papok — bizonyos feltételek mellett történő — házasságkötését, az LMBT-menetrend megvalósítását és a püspöki konferenciáknak a doktrinális jogkör megadását. Az október 26-án elfogadott záródokumentumban mindezek egyike sem szerepel. Egy dokumentum, amely senkinek sem tetszett, Andrea Gagliarducci vatikánistát arra késztette, hogy azt írja, hogy „nincsenek sem győztesek, sem vesztesek” („Aci Stampa”, 2024. október 26.).

De vajon a szinódusi dokumentum valóban kioltja vagy inkább szítja a tüzet? Ferenc pápa lemondott egy szinódus utáni buzdításról, mondván, hogy „a záródokumentumot Isten szent, hívő népének akarja átadni.”„A dokumentumban” – tette hozzá – „ már nagyon konkrét jelzések vannak, melyek útmutatóul szolgálhatnak az egyházak missziója számára, különböző kontinenseken, különböző kontextusokban. (…) A szinódusi egyháznak a misszióért most arra van szüksége, hogy a közös szavakat tettek is kísérjék. És ez a helyes út.”

A szinódus tehát lezárult, de a szinodális eljárás folytatódik. Logikus elképzelni, hogy az egyház ultraprogresszív szárnya felruházva érzi magát a szinódus szóbeli megnyilatkozásainak gyakorlati megvalósításával, már csak azért is, mert Ferenc tulajdonképpen a püspökökre bízza a dokumentum szabad értelmezését.

Már két amerikai bíboros-érsek, Robert McElroy San Diegó-i és Blaise Cupich chicagói érsek – amint arról Michael Haynes a „LifeSiteNews” október 28-i számában tájékoztat – bejelentette, hogy előre kívánnak lépni „az amerikai egyház struktúrájának a szinódusi elveknek megfelelő reformjában”, de hogy mi is az a szinódusi elv, arra egyelőre senki sem jött rá. A záródokumentum megerősíti, hogy „a szinodalitás az egyház konstitutív dimenziója” (28. sz.), de azt is kijelenti, hogy „Róma püspökének döntési kompetenciája elidegeníthetetlen” (92. sz.), és hogy „Róma püspöke, az egyház egységének elve és alapja (vö. LG 23), a szinodalitás garanciája” (131. sz.).

Alberto Melloni professzor, aki a progresszív világ egyik legalaposabb ismerője, melyhez ő is tartozik, nem rejti véka alá csalódottságát, hogy a szinódus nem a III. vatikáni zsinat volt. „A kettős bergogliánus szinódus lehetett volna, kellett volna, hogy legyen a II. vatikáni zsinat által az egyházra rányomott doktrinális fordulat bukási pontja“, ehelyett “trauma és gyümölcs nélkül naplemente.” Melloni számára „egy vertikális, drámai válság nyílhat meg XVI. századi hangvételű és kiszámíthatatlanul tragikus következményekkel” („Corriere della Sera”, 2024. október 23.).

Melloni nem fejti ki, hogy mi lehet ez a drámai forgatókönyv. Nem világos, hogy a „vertikális válság”, melyre utal, az egyház felső vezetése és az alulról jövő rétegek közötti kapcsolatra vonatkozik-e, vagy inkább a püspöki karon belüli belső törésre utal. A forradalmi folyamat mindenesetre lelassul, de nem áll meg. A tűz mellett, amit a szinódus záródokumentuma hiába próbál eloltani, van azonban egy másik tűz is: az isteni szereteté, melynek jelképe Jézus Szent Szíve, „az égő szeretet kemencéje”. Ferenc pápa éppen a Szent Szív imádatának szentelte negyedik enciklikáját, a Dilexit nos-t, melyet október 24-én, három nappal a szinódusi közgyűlés befejezése előtt tett közzé.

A Szent Szív katolikus teológiáját nagyszerűen fejtette ki XIII. Leó 1889. május 25-én kelt Annum Sacrum című enciklikájában, XI. Pius a 1928. május 8-án kelt Miserentissimus redemptor című enciklikájában, és XII. Pius a 1956. május 15-én kelt Haurietis Aquas című enciklikájában. Ferenc pápa kifejezetten hivatkozik ezeknek a pápáknak a tanítóhivatalára: „Néhány elődöm Krisztus Szívére hivatkozott, és nagyon különböző kifejezésekkel arra hívott bennünket, hogy egyesüljünk Ővele. A tizenkilencedik század végén XIII. Leó meghívott bennünket, hogy szenteljük meg magunkat Őneki, és javaslatában egyszerre ötvözte a Krisztussal való egyesülésre való meghívást és az Ő végtelen szeretetének nagyszerűsége iránti csodálatot. Mintegy harminc évvel később XI. Pius ezt az áhítatot a keresztény hitélmény kompendiumaként mutatta be. Sőt, XII. Pius megerősítette, hogy a Szent Szív imádása kiváló módon, magasztos szintézisként fejezi ki Jézus Krisztus imádását” (79. sz.).

Ferenc megismétli XII. Piusszal együtt, hogy a „Krisztus Szíve iránti áhítat elengedhetetlen keresztény életünkhöz (…) olyannyira, hogy ismét megerősíthetjük, hogy a Szent Szív az evangélium szintézise” (83. sz.), és épít XI. Pius teológiai koncepciójára, a világ bűneiért való jóvátételre (153-156. sz.), „amennyiben az emberek bűnei és bűntettei, bármilyen időben követték is el, voltak az ok, amiért Isten Fia halálra adatott” (155. sz.). Ezt hosszas idézetek követik nagy szentektől, mint például Szalézi Szent Ferenc (114-118. sz.), Alacoque Szent Margit Mária (119-124. sz.), Szent Claudius de la Colombière (125-128. sz.), Foucauld Szent Károly (130-132. sz.) és a Gyermek Jézus Szent Terézia (133-142. sz.).

Ferenc így zárja: „Krisztus oldalának sebéből továbbra is árad az a folyó, amely soha nem fogy el, amely nem múlik el, amely mindig újból felajánlja magát azoknak, akik szeretni akarnak. Csak az ő szeretete teszi lehetővé az új emberiséget” (no. 219).

A szinódus záródokumentuma és a Dilexit nos enciklika mintha két különböző bolygóról származna, de az ellentmondás volt és marad a jellemzője ennek a pontifikátusnak. Hiábavaló lenne a jót keresni a szinódusi dokumentumban vagy a rosszat a pápai enciklikában. Hogyan kellene a katolikusnak alkalmazkodnia, amikor két ilyen ellentétes dokumentummal szembesül?

A józan ész ezt sugallja:

• Hagyjuk figyelmen kívül a szinódusi záródokumentumot, melynek ráadásul nincs normatív értéke. Elolvasása csak összezavarhatja a túlságosan is összezavarodott hívek gondolatait.
• Válaszoljunk pozitívan a Jézus Szentséges Szívéhez szóló hívásra azokon a gyakorlatokon keresztül, amelyeket Ferenc ajánl. „A javaslat az eucharisztikus szentáldozásra minden hónap első péntekén, még ma is sok jót tenne, mert a mai világ forgószele és a szabadidő, a fogyasztás és a szórakozás, a mobiltelefonok és a közösségi média megszállottsága közepette elfelejtjük, hogy életünket az Eucharisztia erejével tápláljuk” (84. sz.). „Hasonlóképpen, senki ne érezze kötelességének, hogy csütörtökönként egy óra szentségimádást tartson. De hogyan ne javasolhatnánk ezt? Ha valaki ezt a gyakorlatot buzgón éli meg oly sok testvérrel együtt, és az Eucharisztiában megtalálja Krisztus Szívének minden szeretetét, ‘az Egyházzal együtt imádja az isteni Irgalmasság jelképét és szinte maradványát, amely odáig ment, hogy még a megtestesült Ige Szívével is szereti az embert.’” (85. sz.)

Ne feledjük, hogy Jézus Szentséges Szívének imádata elválaszthatatlan Mária Szeplőtelen Szívének imádatától, amelyet maga a Szűzanya ajánlott Fatimában. Ebben az évben ünnepeljük az 1954. október 11-i Ad Caeli Reginam enciklika 80. évfordulóját, melyben XII. Pius kiterjesztette Mária Szeplőtelen Szívének kultuszát az egész Egyházra, elrendelve, hogy az emberiség Mária Szeplőtelen Szívének való szentelését minden évben meg kell újítani.

A Szűzanya 1925. dec. 10-én megmutatta Lúcia nővérnek a tövissel megkoronázott Szívét, és senki sem tett semmit a bűnök jóvátételéért, és kérte, hogy vigasztalják meg a hónap első szombatján tartott áhítattal. A „vigasztalás áhítata” Ferenc pápa enciklikájának egyik sarokköve, amely arra szólít fel, hogy „nyerjük vissza a lelki tapasztalatnak ezt a Krisztus Szíve körül kialakult kifejezését: a belső vágyat, hogy vigaszt nyújtsunk neki” (152. sz.).

Azoknak, akik ezt az áhítatot gyakorolják, a hónap első péntekein és szombatjain keresztül a Szűzanya biztosítja a végső kitartás kegyelmét. A legdrágább kegyelem a zűrzavaros időkben, amelyeken keresztül kell haladnunk.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 5.