Ferenc pápa 2016 januárjától videóüzenet formájában osztja meg és kommentálja a hagyományos havi imaszándékait. A januári üzenet így szól: „Hogy a különböző vallású férfiak és nők közötti őszinte párbeszéd a béke és az igazságosság gyümölcsét teremje.”

A kisfilmben a vallásközi párbeszéd összefüggésében hangsúlyozódik a hit, az istengyermekség, a béke, az igazságosság és a szeretet. Ezek a fogalmak merőben különböző jelentéssel bírnak a videón is megmutatkozó buddhizmusban, a talmudi zsidóságban, az iszlámban és az Egyházban.

A pápai üzenet helyes értelmezéséhez felelevenítjük e kifejezéseknek a katolikus tanítás szerinti jelentését.

A video képi és tartalmi elemei

Az üzenet elején a pápa a következőket mondja: „A földkerekségen az emberek nagyobb része hívőnek vallja magát. Ennek a vallások közti párbeszédhez kell vezetnie. Nem szűnhetünk meg imádkozni azért, sem együtt munkálkodni azokkal, akik másképpen gondolkoznak.” Eközben a képeken egy buddhista láma nő, egy zsidó rabbi, egy katolikus pap és egy muszlim vezető távolba merengő arca tűnik fel, végül láthatjuk a kommentárt felolvasó pápát. Ezután az előző négy személy sorban mondja:

– Bízom Buddhában.

– Hiszek Istenben.

– Hiszek Jézus Krisztusban.

– Hiszek Istenben, Allah.

Majd a pápa így folytatja: „Az emberek különböző módon gondolkodnak, és különbözőképpen éreznek. [A képeken közben látjuk, amint a pápa Buddha-szobrot vesz át] Különböző módon keresik és találják meg Istent. [Jelenetek tűnnek fel a pápa szentföldi utazásáról.] A vallások e sokaságában és sokszínűségében csak egy bizonyosságunk van [újra a pápát látjuk]: mindannyian Isten gyermekei vagyunk.” Ezt követően a buddhista, a zsidó, a muszlim és a katolikus pap néz reánk a képernyőn egymás után és mondja:

– Hiszek a szeretetben.

A pápa így folytatja: „Rátok bízom e havi imaszándékom terjesztését: Hogy a különböző vallású férfiak és nők közötti őszinte párbeszéd a béke és az igazságosság gyümölcsét teremje.” E szavak elhangzásakor a képeken elénk nyújtanak egy Buddha-szobrot, egy menórát, a Kis Jézus szobrát (legfőbb keresztény szimbólumként tehát nem a „Megfeszített” jelenik meg), és egy muszlim imaláncot. Majd újra látjuk Ferenc pápát. „Bízom az imáitokban” – zárja üzenetét, majd következik a zárókép: a négy szereplő egyszerre tartja elénk a Buddha-szobrot, a muszlim imaláncot, a Kis Jézust [a képen balra lent] és a menórát.

A hit

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság. A hittel az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát. Ezért aki hisz, törekszik megismerni és megtenni Isten akaratát. A hit ajándéka megmarad abban, aki nem vétett ellene. A hit a remény és a szeretet nélkül nem egyesít teljesen Krisztussal, és nem tesz teljesen Teste élő tagjává: „a hit cselekedetek nélkül halott” (Jak 2,26). „Az igaz a hitből él” (Róm 1,17). Az élő hit „a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6). Krisztus tanítványának nemcsak őriznie kell a hitet és belőle kell élnie, hanem meg is kell vallania, bizonyossággal kell róla tanúságot tennie és terjesztenie kell: „mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, és Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton”.(II. Vatikáni Zsinat: Dignitatis humanaenyilatkozat, 14.) A hit szolgálata és a róla való tanúskodás szükségesek az üdvösséghez: „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32–33) (KEK 1814–1816) A hit tehát elválaszthatatlan a magát Fiában kinyilatkoztató Istentől és az Egyháztól.

Az istengyermekség

Az istengyermekség a katolikus katekizmus tanítása szerint nem a test szerinti létezés természetes velejárója, hanem a megigazult egyedi személy a részese. Az istengyermekség kiváltság, amelyet Jézus Krisztus szerzett meg nekünk, ami valójában nem más, mint részesedés az ő istenfiúságában. A gyermekké fogadást a Szentlélek valósítja meg szellemi és kegyelmi módon a keresztségben (Gal 3,27), s az ő segítségével nevezzük Istent Atyának. Dogmatikailag az istengyermekség a megszentelő kegyelem legnagyobb hatása. A megigazulásban a hívő ember Isten fogadott gyermeke lesz és jogot kap a mennyei örökségre. Szent Pál is világosan tanítja, hogy a Lélek által szólíthatjuk mi is Atyának az Istent: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!” (Róm 8,15) A fogadott gyermek egyúttal örökös is, s maga a Szentlélek az örökség foglalója (Róm 8,17). János írásaiban a nyelvi megkülönböztetés is megvan: Jézus a Fiú (hüiosz), mi pedig a gyermekek (teknon). Az istengyermekség a hívő ember állapotának igazi jellemzője. A kegyelmi átalakulást az mutatja, hogy „Istenből születtek”. Az istengyermekséget tehát nem a természet módján kapjuk, vagyis nem mindenki hordozza, aki biológiailag a világra született, hanem a Szentlélek kegyelmi hatására kapják a megkereszteltek. Az újjászületés vízből és Szentlélekből történik (Jn 3,5). Ha az istengyermekség automatikusan érvényes volna mindenkire, akkor szükségtelen lenne az Egyház missziója, szükségtelen volna a hit és a keresztség.

A szeretet

A szeretet a katolikus Egyház tanításában a háromszemélyű egy Isten legbenső lényege, mert „az Isten szeretet.” (1Jn 4,8). A szeretet a katekizmusban az az isteni erény, amellyel Istent önmagáért mindenekfölött szeretjük, felebarátunkat pedig úgy szeretjük, mint önmagunkat, Isten szeretetéért. Jézus a szeretetből új parancsot alkotott. Övéit „mindvégig” szeretve (Jn 13,1), kinyilvánítja az Atya szeretetét, amelyet Ő maga kap. A tanítványok egymást szeretve Jézus szeretetét utánozzák, amelyet ők is kapnak. Ezért mondja Jézus: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben” (Jn 15,9). Továbbá: „Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). A szeretet a Lélek gyümölcse és a törvény teljessége. Az marad meg a szeretetben, aki megtartja Krisztus parancsait: „Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok az én szeretetemben.” (Jn 15,9–10)Az Úr megköveteli tőlünk, hogy úgy szeressük ellenségeinket is, mint Ő, és hogy a legtávolabbinak is felebarátja legyünk;hogy a kicsinyekben és a szegényekben Őt magát szeressük. A szeretet erénye minden mást fölülmúl, első az isteni erények között. (vö. 1Kor 13,13). A szeretettől áthatott erkölcsi élet gyakorlata a keresztény ember számára Isten fiainak lelki szabadságát adja. Már nem rabszolgaként áll Isten előtt, szolgai félelemben, nem is fizetséget kereső béresként, hanem mint fiú, aki válaszol annak szeretetére, aki „előbb szeretett minket” (1Jn 4,19) A szeretet erényével Istent mindenekfölött, a felebarátunkat pedig, mint önmagunkat, Isten szeretetéért szeretjük. Ez a „tökéletesség köteléke” (Kol 3,14) és minden erény formája. (KEK 1822–1828; 1844) A keresztény szeretet tehát nem puszta érzelem, hanem Krisztus utánzása.

A béke

Az Újszövetségben a béke a Messiás által hozott üdvösség szavának egyik szinonimája, azért „a béke evangéliumáról” is beszélnek (Ef 6,15; ApCsel 10,36). A béke szerzője Isten (Róm 15,33; 1Tesz 5,23; Zsid 13,20), közvetítője Jézus (Róm 5,1; Kol 1,20; Ef 2,14), őrzője egyedül a Jézussal való közösség (Jn 16,33; Fil 4,7; 1Pt 5,13). A keresztény lélek a földi életben is megtapasztalhatja Krisztus békéjét, amely nem a világ békéje (Jn 13,33; Kol 3,15; Fil 4,7). A földön azonban minden béke – még a legnagyobb szentek esetében is – csak részesedés Isten békéjéből, s csak a mennyországban, a javak teljességének birtoklásában válik tökéletessé (2Pt 3,14). (Katolikus Lexikon) A béke tehát nem tárgyalás és konszenzus gyümölcse, hanem a Krisztus által szerzett élő istenkapcsolat nyugalma, amely a mennyben lesz teljessé.

Az igazságosság

Az emberi igazságosság a négy sarkalatos erény egyike. Erkölcsi erény, amely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak azt, amivel tartozik nekik: Arisztotelész meghatározása szerint „megadja mindenkinek azt, ami őt megilleti”. A mások iránti igazságosság alapja az Isten iránt való igazságosság, vagyis a vallásosság, mert az ember tartozik Teremtőjének az imádással és a tisztelettel, és ez mindenek előtt van. Az igazságosság ekképpen mindenféle emberi közösség létalapja, és elválaszthatatlan az igaz vallásosságtól.

A vallási relativizmus és indifferentizmus tévedése

A Hittani Kongregáció DOMINUS IESUS nyilatkozata Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltáról (2000. augusztus 6-án, II. János Pál pápa által biztos tudással és a maga apostoli tekintélyével megerősítve) a következőket tanítja:

„…nyilvánvaló, hogy ellenkezne a katolikus hittel, ha az Egyházat pusztán úgy tekintenék, mint az üdvösség egyik útját a többi vallás mellett, melyek mintegy kiegészítik az Egyházat, sőt lényegében egyenrangúak vele, s együtt irányulnak Isten eszkatologikus országa felé.” (DI 21.)

„…az Egyház őszinte tisztelettel tekint a világ vallásaira, de radikálisan kizárja azt az indifferens felfogást, melyet „vallási relativizmus hat át és arra a vélekedésre vezet, hogy „az egyik vallás annyit ér, mint a másik” (II. János Pál pápa: Redemptoris missio enciklika 36. p.)” (DI 22.)

„A dialógus föltételezte egyenrangúság (paritas) a felek személyi méltóságára vonatkozik, nem tanításuk tartalmára, még kevésbé az emberré lett Isten, Jézus Krisztus és a többi vallásalapító közötti egyenlőségre.” (DI 22.)

Fülep Dániel teológus

Megjelent: Tengernek Csillaga, folyóirat, Stella Maris Alapítvány, Budapest, 2016. márc.-ápr. (XXI/2.), 17–21. p.

Létrehozva 2024. november 12.