“Lorenz elsőként hívta fel a figyelmet műveiben arra, hogy korántsem csupán az atomháború veszélye fenyegeti az emberiséget – természetesen ez is a “nyolc halálos bűn” egyike -, de legalább annyira (bár kevésbé grandguignolszerűen) az ökológiai katasztrófa, a túlnépesedés, a genetikai bántalmak, az etnikai csoporttudatok agresszívvé válása, az egyéniség elvesztése, az értékválság, a technológiai és farmakológiai fejlődés romboló mellékhatása is. Egy elméleti igényű, bevezető fejtegetés segít az olvasónak abban, hogy megértse: a “nyolc halálos bűn” nem véletlenül fellépő, ideiglenes, könnyűszerrel elhárítható zavaró jelenség, hanem valóban globális méretű, pusztító veszedelem.” (Legeza Ilona, OSZK)

VIII.

A dogmák ereje

Tanítóm, Oscar Heinroth, ízig-vérig természettudós, az okkult tudományok nagy gúnyolója mondogatta: “Amit az ember gondol, az többnyire téves, de amit az ember tud, az igaz.” Ez az ismeretelmélettel nem terhelt mondat kitűnően jellemzi az emberi ismeretek, sőt talán mindenfajta ismeret fejlődésének útját. Először is az ember “kigondol magának” valamit, majd összeveti azt a tapasztalattal és a további érzékelés adataival, hogy azután azok egyezéséből vagy nem egyezéséből gondolatának helyességére vagy tévességére következtethessen. Az organizmusban valamilyen módon keletkező szabályszerűség összehasonlítása egy másikkal, ami a külvilágban uralkodik, valószínűleg a legfontosabb módszer, amivel egy élő szervezet egyáltalán ismerethez juthat. Karl Popper és Donald Campbell ezt a módszert “pattem matching”-nek nevezte, amelyre mindeddig nem sikerült eléggé kifejező fordítást találni.

Elvileg hasonlóan, már az életfolyamatoknak a legalacsonyabb szintjén is fellelhető az ismeretszerzésnek ez a leegyszerűsített folyamata, lépten- nyomon megtalálható az érzékelés fiziológiájában – és feltételezés, majd az azt követő igazolás formájában ismert a tudatos emberi gondolkodásban.

Amit az ember először mint feltételezést kigondolt, a kipróbálás során sokszor tévesnek bizonyul, ha azonban a megfelelő számú próbát kiállta, akkor már nem feltételezés, hanem tudás. A tudomány ezeket a folyamatokat hipotézisképzésnek és verifikálásnak nevezi.

A gyakorlatban a felismerés e két lépése nem válik el ilyen élesen egymástól, és a második eredménye egyáltalán nem olyan világos, mint az tanítóm, Oscar Heinroth idézett mondása alapján tűnik. A hipotézis az ismeretépítés tulajdonképpeni állványzata, amiről az építő már a legelején tudja, hogy a munka előrehaladtával le fogja bontani. Egy előzetes feltételezésnek csak akkor van értelme, ha van gyakorlati lehetőségünk arra, hogy külön erre a célra keresett tényekkel szembeállíthassuk.

Az olyan hipotézis, amelyet nem lehet “megcáfolni”, nem is igazolható, kísérletezésre alkalmatlan. A hipotézis alkotója hálás lehet mindenkinek, aki olyan új utat mutat neki, ahol hipotézise megdőlhet, mert az igazolás abból áll, hogy a hipotézis a cáfolattal szemben ellenállónak bizonyul. Ilyen igazolások kereséséből áll lényegében minden természetkutató munkája, ezért beszélünk munkahipotézisről, ami annál használ. hatóbb, minél több lehetőséget nyújt az ellenőrzésre: helyességének valószínűsége ugyanis növekszik a hozzáilleszthető, felkutatott tények számával.

Ismeretelméleti szakemberek között is elterjedt tévedés, hogy egy hipotézis véglegesen cáfolható egy vagy egypár olyan ténnyel, amely nem illeszthető hozzá. Ha ez így lenne, az összes létező hipotézis meg lenne döntve, mivel alig akad olyan, amely minden ténynek megfelelne.

Valamennyi ismeretünk csak közelítés – még ha egyre javuló is – a szubjektumon kívüli valósághoz, aminek a megismerésére törekszünk. Egy hipotézist sosem cáfol meg egyetlen ellentmondó tény, hanem csak egy másik hipotézis, amelyhez több tény illeszthető. Az “igazság” tehát nem más, mint az a munkahipotézis, amely a legalkalmasabb arra, hogy egyengesse az útját a jobban magyarázható másik hipotézisnek.

Ez a tény elméletileg kétségbevonhatatlan, azonban gondolkodásunk és érzelmeink nem hajlanak az elfogadására. Bármennyire is szem előtt tartjuk, hogy minden tudásunk, és az, amit érzékelésünk a szubjektumon kívüli világról közöl, csak egy durva leegyszerűsítése az önmagában létezőnek, arról nem tudunk lemondani, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen igaznak tartsunk, és ezen tudásunk abszolút helyességéről meg legyünk győződve.

Ez a meggyőződés, ha pszichológiailag és fenomenológiailag helyesen vizsgáljuk, a szó minden értelmében a hitnek felel meg. Ha egy természetkutató annyira előrehaladt egy hipotézis igazolásában, hogy az kiérdemelte az elmélet megnevezést, és ha ez az elmélet annyira kiterjedt, hogy csak kiegészítő hipotézisekkel változtatható meg de már semmiképp sem az alaptételeiben -, akkor “szilárdan hiszünk” benne.

Ez a hit azonban nem káros, mert egy ilyen “lezárt” elmélet érvényességi tartományán belül akkor is megtartja “igazságát”, ha kevésbé bizonyul átlagosnak, mint azt felállítása idején gondolták. Ez vonatkozik például a klasszikus fizikára, melynek érvényességi tartományát a kvantumelmélet korlátozta ugyan, de eredeti értelmét nem cáfolta meg.

Ugyanúgy, mint a klasszikus mechanika tételeiben, “hiszek” még egy sor, a bizonyosság határáig valószínűvé tett elméletben; például szilárdan meg vagyok arról győződve, hogy az úgynevezett kopernikuszi világkép helyes, és igencsak meglepődnék, ha az üreges világkép bizonyulna igaznak, vagy pedig ha a bolygók a ptolemaioszi geocentrikus elméletnek megfelelően mozognának az égbolton.

Vannak még azonban más dolgok is, amelyekben ugyanilyen szilárdan hiszek anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyítékom is lenne meggyőződésem helyességéről.

Például azt hiszem, hogy a világegyetemet olyan egymásnak ellent nem mondó természeti törvények együttese vezérli, melyeket sohasem szegnek meg. Ez a meggyőződésem, amely számomra egyenesen axióma jellegű, kizárja a természetfeletti események lehetőségét, más szavakkal mondva, minden, a parapszichológusok és a spiritiszták által leírt jelenséget önámításnak tartok.

Ez a vélemény teljesen tudománytalan, de mivel természetfeletti események igen ritkán fordulnak elő, és igen csekély hatásúak – az a tény, hogy személyesen sohasem tapasztaltam ilyesmit, nem jogosít fel arra, hogy a létezésükről bármilyen ki jelentést is tegyek. Vallásos hitem szerint csak egyetlen nagy csoda van, és ennek a szónak nincsen többes száma, vagy is Karl Laßwitz költőfilozófus szavaival élve, az Istennek nincs szüksége arra, hogy csodákat tegyen.

Mint már elmondtam, ezek a meggyőződések – a tudományosan megalapozottak ugyanúgy, mint az érzésünk szerintiek – fenomenológiailag a hittel egyenértékűek. Hogy az ember ismeret-szerzési törekvéseihez – akárcsak egy látszólag szilárd – alappal rendelkezzen, nem tehet mást, mint hogy bizonyos tényeket igaznak fogad el, és ezeknek mint archimedesi pontoknak “alárende-li” következtetéseit. A hipotéziseknél tudatosan színleljük az ilyen alárendeléseket, “úgy teszünk, mintha” igaz lenne, de csak azért, hogy lássuk, mi jön ki belőle.

Minél tovább építkezik az ember egy ilyen fiktív archimedesi pontra anélkül, hogy az építmény az ellentmondásoktól összeomlana, a kétoldalú megvilágítás elve alapján annál valószínűbbé válik az az eredetileg vakmerő feltételezés, hogy ezek az archimedesi pontok valóban léteznek.

Az emberi ismeretszerzés folyamatában nélkülözhetetlen az a hipotetikus feltételezés, hogy bizonyos dolgok egyszerűen igazak. Ugyanúgy hozzátartozik a kutatás motivációs előfeltételeihez, hogy reméljük, feltételezésünk igaz, a hipotézis tehát helyes. Viszonylag kevés természetkutató van, akik a “per exclusionem” munkamódszert kedvelik, amikor is kísérleti úton egyik értelmezési lehetőséget zárja ki a másik után, míg az utoljára maradtnak az igazságot kell tartalmaznia.

A legtöbben – ezt be kell vallanunk – szeretjük hipotéziseinket, és az, mint már említettem, bár lelkileg fájdalmas, de fiatalságunkat és egészségünket megőrző testmozgás, hogy reggeli tornaként egy-egy kedvenc hipotézisünket messzire elhajítjuk. A hipotézis “szeretetéhez” természetesen hozzájárul az az idő is, amit az ember a bizonyításával töltött el, éppen olyan könnyen “szeretünk” meg gondolkodásmódokat is, mint bármi mást. Főleg nagy hírű és tisztelt tanítóinktól átvett szokásainkhoz fűz bennünket szeretetteljes ragaszkodás. Ha tanítónk esetleg egy új indokolási elv felfedezője, és ezért sok tanítványa volt, tudományos álláspontjához és ezzel együtt bizonyos szokásaihoz való kötődés tömegméreteket ölthet.

Mindezek a jelenségek önmagukban nem elvetendők, ellenkezőleg, megvan a létjogosultságuk. Egy jó munkahipotézis valószínűsége ténylegesen csak akkor nő meg, ha hosszú, esetleg többéves kutatás után sem kerülnek napvilágra ellentmondó tények. A kétoldalú megvilágítás elvének hatékonysága az eltelt idő arányában növekszik. Az is helyes, ha egy felelős tanító szavait nagyon komolyan veszünk, mert az ilyen ember nagyon szigorú mércével méri mindazt, amit a tanítványainak továbbad, vagy pedig nyomatékosan hangsúlyozza tanainak hipotetikus jellegét. Egy ilyen tanító azt is alaposan meggondolja, hogy teóriái mikor tekinthetők “tankönyvre érettnek”. Ugyanígy nem kell elítélnünk, ha valaki úgy erősíti meg saját meggyőződését, ha véleményét másokkal is megosztja. Négy szem többet lát, mint kettő, és főleg az jelent egyértelmű megerősítést, ha másvalaki eltérő bizonyítási elvekből kiindulva ugyanarra az eredményre jut.

Ezek a meggyőződésünket megerősítő hatások azonban sajnos a fent leírt módszerek nélkül is felléphetnek. Először is, mint azt már a fejezet elején említettem, egy hipotézis úgy is képezhető, hogy az általa diktált kísérletek azt eleve csak igazolhassák. Például az a hipotézis, amely szerint a központi idegrendszer egyetlen vizsgálatra érdemes eleme a reflex, kizárólag olyan kísérletekhez vezetett, amelyekben a rendszer állapotváltozásokra való válaszát vizsgálták.

A kísérlet ilyen módon való megtervezése miatt rejtve kellett maradnia annak a ténynek, hogy az idegrendszer másra is képes, mint az ingerekre való passzív reagálásra. Önkritikára és fantáziadús gondolatgazdagságra van szükség ahhoz, hogy elkerüljük azt a hibát, amikor is a hipotézist munkahipotézis gyanánt leértékeljük, bármilyen gyümölcsöző is ez információszerzés szempontjából, információelméleti értelemben. Új ismeretekre így nem, vagy csak kivételes esetben tehetünk szert.

A mesterek tanaiba vetett hit, bármilyen értékes is tud lenni egy “iskola”, vagy is egy új kutatási irányzat megteremtésekor, magában hordozza a dogmaképződés veszélyét. Az új indoklási elveket felfedező zseniális személyiségek a tapasztalatok szerint hajlamosak tanaik érvényességi tartományának túlbecsülésére.

Olyanokkal is előfordult ez, mint Jacques Loeb, Ivan Petrovics Pavlov, Sigmund Freud, de még sok más nevet lehetne felsorolni a legnagyobbak közül. Tegyük hozzá azt is, hogy ezeknek a tudósoknak az elméletei kézzelfoghatóak, ezért kevésbé vannak kitéve félreértelmezésnek, mindezek – a mester iránti tisztelettel együtt – odavezetnek, hogy a diákokból hívők lesznek, az iskola pedig vallássá és kultusszá válik, mint ez sokfelé történt Sigmund Freud esetében.

A dogmaképződés folyamatának döntő mozzanata az, hogy az elméletet meggyőződéssé szilárdító tényezőkhöz hozzáadódik a követők meglehetősen nagy száma is.

Manapság a tömegtájékoztatási eszközök – újságok, rádió, televízió lehetőségeit kihasználva könnyen előfordulhat az, hogy akár egy beigazolatlan tudományos hipotézis nemcsak hogy általános tudományos felfogássá, hanem közfelfogássá válik.

Ettől kezdve működésbe lépnek a kipróbált tradíciók rögződését szolgáló mechanizmusok, melyekről a VI. fejezetben esett részletesen szó. A dogma olyan kitartó és szenvedélyes védelmezőkre talál, ami csak akkor lenne helyénvaló, ha kipróbált bölcsességeket vagy egy régi kultúra szelekció útján letisztult ismeretanyagát kellene megvédeni a pusztulástól. Aki mindezekkel nem ért egyet, azt kikiáltják eretneknek, meghazudtolják, és lehetőség szerint diszkreditálják. A társadalmi gyűlölködés legsajátosabb formája, a “mobbing” fogja őt sújtani.

Egy ilyen átfogó vallássá vált dogma kinyilatkoztatásszerű végső felismerése szubjektív megnyugvással tölti el követőit. Minden ellentmondó tényt letagadnak, semmisnek vesznek, vagy pedig leggyakrabban – Sigmund Freud kifejezésével élve – elnyomnak, azaz a tudati küszöb alá söprik. Az elfojtó minden kísérletnek ellenáll, hogy az, amit elfojtott, nehogy ismét tudatossá váljon, és annál elkeseredettebben, szenvedélyesebben harcol a végsőkig, minél nagyobb lenne az a változás, amely nézeteiben, elsősorban is az önmagáról alkotottakban bekövetkeznék.

Philip Wyle mondása szerint: “Ha egymásnak ellentmondó dogmákban hívő emberek találkoznak, a legnagyobb ellenállás keletkezik mind a két oldalon, és mindkettő meg van róla győződve, hogy a másik nemcsak hogy egy tévedés áldozata, hanem emellett még pogány, hitetlen, barbár és betolakodó. Ekkor kezdetét veszi a szent háború.”

Mindez elég gyakran megtörtént már, ahogy Goethe mondja: “Végül minden sátáni ünnepen működik a pártos gyűlölet, mégpedig az utolsó omladékig.” Valóban ördögi módon azonban csak akkor hat a dogma ereje, ha a gonosz tévhit nagy tömegeket, egész földrészeket, esetleg az egész emberiséget egyesíti zászlaja alatt. Éppen ez a veszély fenyeget most bennünket.

Amikor a század végén Wilhelm Wundt elsőként komoly kísérletbe kezdett, hogy a pszichológiát természettudománnyá alakítsa át, kutatásával nem a biológia felé fordult. Jóllehet ebben az időben Darwin felismerései már széles körben elterjedtek, de a kísérleti pszichológia még nem alkalmazta az összehasonlító módszereket és a törzsfejlődési kérdésfeltevéseket. A pszichológia tudománya inkább a fizika felé fordult, ahol éppen győzelmét ünnepelte az atomelmélet. Feltételez te, hogy az élőlények magatartása, miként minden anyagi természetű dolog, önálló és oszthatatlan elemekből tevődik össze.

Az az önmagában helyes törekvés, hogy az egymást kompenzáló fiziológiai és pszichológiai szempontokat a magatartás-kutatás kísérleteiben egyaránt figyelembe kell venni, szükségszerűen oda vezetett, hogy az idegrendszeri folyamatokban, még a legbonyolultabbakban is, a reflexeket tekintették az egyetlen alapelemnek. I. P. Pavlov ezzel egyidejűleg közzétett felismerései a feltételes reflexek kialakulásáról a Wundt által vizsgált asszociációs folyamatok megvilágító fiziológiai korrelátumaként tűntek fel.

A zseni kiváltsága, hogy az újonnan felfedezett indoklási elvek érvényességi tartományát túlbecsülje, úgyhogy egyáltalán ne csodálkozzunk azon, hogy ez a két korszakalkotó és olyan meggyőzően egymást igazoló felfedezés nemcsak felfedezőiket, hanem az egész tudományos világot abba a hitbe ringatta, hogy a reflexek és a “feltételes reflexek” működése alapján “minden” állati és emberi magatartás megmagyarázható.

A reflexek és a feltételes reflexek vizsgálatainak átütő erejű és elismerésre méltó kezdeti sikerei a hipotézis megejtő egyszerűsége, a kísérletek látszólagos egzakt volta mindkét kutatási irányzatot az egész világon uralkodóvá tette. A két irányzat nagy befolyása a közvéleményre más ként magyarázandó. Ha ezeket az elméleteket az emberre alkalmazzuk, alkalmasak minden aggodalom szétoszlatására, amit az emberből az ösztönök és a tudatalatti létezése vált ki. A tanítás ortodox követői ugyanis határozottan azt állítják, hogy az ember tiszta lappal születik, és minden, amit gondol, érez, tud és hisz, az “kondicionálás” eredménye (sajnos a német pszichológusok is ezt mondják).

Philip Wylie is világosan felismerte, hogy miért talált ez a vélemény általános visszhangra. Még a vallásos emberek is magukévá tették, mert hiszen ha egy gyerek tiszta lappal születik, a hívő kötelessége gondoskodni arról, hogy lehetőleg minden más gyerekkel együtt az ő egyetlen igaz hitében neveljék. Így erősíti meg a behaviourista dogma követőit hitükben, és nem tesz semmit a vallásos dogmák feloldásáért. A liberális és intellektuális amerikaiak, akikre a kézzelfogható, egyszerű és főleg mechanisztikus tanok nagy vonzerőt gyakorolnak, csaknem kivétel nélkül magukévá tették ezt a dogmát, mert az megtévesztően liberálisnak és demokratikusnak mutatkozik.

Kétségbevonhatatlan etikai igazság, hogy minden embernek egyenlő fejlődési lehetőségekhez van joga. Ez az igaz állítás túl könnyen változtatható azzá a hamissá, amely szerint potenciálisan minden ember egyenlő értékű. A behaviourizmus még egy lépéssel előrébb megy, amikor azt állítja, hogy minden ember egyenlővé válna, ha fejlődéséhez azonos körülmények állnának a rendelkezésére, és ideális emberekké válnának, ha a körülmények is ideálisak lennének.

Eszerint az ember nem rendelkezhet öröklött tulajdonságokkal, jobban mondva nem szabad, hogy ezekkel rendelkezzen, legfőképpen olyanokkal nem, amelyek társadalmi magatartását és igényeit meghatározzák.

Amerikában, Kínában és a Szovjetunióban a hatalom birtokosai mindannyian egyetértenek abban, hogy az ember korlátlan kondicionálhatósága meglehetősen kívánatos. Az áldemokratikus dogmában való hitük – ahogy azt Wylie állítja abból a vágyból ered, hogy a dogma igaz, mert ezek a manipuláltak semmiképpen sem ördögien okos “übermensch”-ek, hanem saját embertelen dogmáik nagyon is emberi áldozatai.

Ez a nézet veszélyes mindarra, ami sajátosan emberi, és minden olyan, ebben a könyvben tárgyalt jelenség, ami az emberi sajátosságok elvesztéséhez vezet, a manipulálhatóság malmára hajtja a vizet, ami bizonyos erők számára meglehetősen kívánatos. “Le az individualizmussal” – hangzik a jelszó.

A kapitalista nagyvállalkozónak és a szovjet pártfunkcionáriusnak közös érdeke a tömegek mi nél nagyobb mértékű uniformizálása, ideális, ellenállás nélküli alattvalókká való kondicionálása, nem másként, mint ahogy azt Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olyan hátborzongatóan leírja. Az a tévhit, hogy megfelelő kondicionálás esetén az embertől minden elvárható, és vele bármi megtehető, indoklásul szolgál sok olyan halálos bűnnek, amit a civilizált emberiség a természet, az emberi természet és az egész emberiség ellen követ el. Ha egy világot átfogó ideológia és politikája hazugságon alapul, borzalmas következményeket vonhat maga után. Az áldemokratikus dogma is kétségkívül felelős az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető erkölcsi és kulturális összeomlásért, amelynek fenyegető örvénye magával fogja rántani az egész nyugati világot.

A. Mitscherlich, aki jól ismeri azt a veszélyt, hogy az emberiséget egy hamis, csak manipulálói számára kedvező érték kódexszel dogmatizálták, meglepő módon a következőket mondja: “Semmiképpen sem tételezhetjük fel, hogy az embereket manapság a manipulációk kifinomult rendszere jobban akadályozná önmegvalósításukban, mint a korábbiakban.” Teljes mértékben meg vagyok arról győződve, hogy igenis sokkal jobban akadályozza! Soha korábban nem különültek el egymástól ekkora tömegek etnikai csoportokban, még sohasem volt a tömegszuggesztió ilyen hatásos, a manipulálóknak még sohasem volt ilyen hatékony, tudományos módszerekkel megalapozott propagandatechnikájuk, soha korábban nem rendelkeztek ilyen nagy hatású tömegtájékoztatási eszközökkel.

A célkitűzés alapvető azonosságának megfelelően az egész világon azonosak a módszerek, amellyel az “establishmentek” alattvalóikat az “American Way of Life” ideális képviselőivé, ideális funkcionáriusokká vagy szovjet emberekké vagy valami más ideális lénnyé formálják.

Mi, a nyugati kultúrák állítólag szabad polgárai, egyáltalán nem vagyunk annak a tudatában, hogy milyen nagymértékben manipulálnak bennünket a nagyvállalkozók kereskedelmi döntései. Ha a Német Demokratikus Köztársaságba vagy a Szovjetunióba utazunk, lépten-nyomon vörös transzparensek tűnnek fel, melyek azzal, hogy mindenütt ott vannak, szuggesztív mélylélektani hatást kívánnak gyakorolni, akárcsak Aldous Huxleynál a “babbling machines”, amelyek halkan, kitartóan mormolják a propagálandó hittételeket.

Ezzel szemben kellemesnek találom a fényreklámok és mindenféle pazarlás hiányát. Ami még használható, azt nem dobják ki, a vásárolt árukat újságpapírba csomagolják, és sok szeretettel ápolják özönvíz előtti autóikat. Ekkor válik számunkra világossá, hogy a vállalkozók nagyban űzött reklámtevékenysége egyáltalán nem politikamentes; mutatis mutandi ugyanazt a célt szolgálja, mint Keleten a transzparensek.

Érdemes arról elgondolkodni, hogy vajon rossz és ostobaság-e minden, amit a vörös transzparensek hirdetnek. Az, hogy eldobjuk alig használt tárgyainkat, csak azért, hogy újat vehessünk helyettük – a termelés és fogyasztás lavinaszerű növekedése a szó etikai értelmében bizonyíthatóan és kétségkívül olyan rossz, mint amilyen ostobaság. Abban a mértékben, ahogy a nagyipar tönkreteszi a kézműipart, és a kisvállalkozók, beleértve a parasztokat is, elvesztik kenyerüket, mindannyian arra kényszerülünk, hogy életvitelünket a nagyvállalkozók kívánságainak rendeljük alá, azt az ételt zabáljuk és azt a ruhát öltjük magunkra, amiről ők úgy gondolják, hogy nekünk az a jó, és ami az egészből a legesiegrosszabb, vérünkké vált kondicionáltságunknál fogva már észre sem vesszük, hogy ezt teszik velünk.

A divat a legellenállhatatlanabb módszer arra, hogy nagy tömegeket törekvéseik egységesítésével manipuláljanak.

Eredetileg azt az általános emberi törekvést szolgálta, hogy egy kulturális vagy etnikai csoporthoz való tartozást külsőleg láthatóvá tegyen, gondoljunk a különböző népviseletekre, amelyek a látszatfajképzés tipikus megjelenítéseként különösen a hegységek völgyeiben csodálatos “fajok”- at, “alfajok”-at “helyi formák”-at képeztek. A csoportok közötti kapcsolatról már beszéltem a VII. fejezetben. A másik, számunkra fontosabb hatása a divatnak az, amikor nagyobb, városi közösségekben azt a törekvést fejezi ki, hogy az ember saját, a rangsorban elfoglalt helyét a ruházkodás jegyeivel közölje.

A londoni “Institute of Biology” szimpóziumán (1964) Laver előadásában bebizonyította, hogy a mindenkori magasabb rangúak ügyeltek arra, hogy az alacsonyabb rangúak ne hordjanak olyan rangjeleket, amelyek nem illetik meg őket. Alig van a kultúra történetének olyan területe, ahol az európai országok fokozódó demokratizálódása olyan egyértelműen kifejeződne, mint az öltözködési szokásokban.

A divat eredeti szerepe valószínűleg az volt, hogy stabilizáló, konzervatív hatást gyakorolt a kulturális fejlődésre. Törvényeit a patríciusok és arisztokraták szabták meg. Mint azt Otto Koenig kimutatta: azok a lovagkorból származó jegyek, amelyek a legénység egyenruhájáról már régen eltűntek, nagyon sokáig megmaradtak a maga sabb rangú tisztek rangjelzéseként. A régi értékelése a divatban előjelet váltott, lassan érezhetővé váltak a neofília VII. fejezetben leírt jelei is. Ettől fogva az emberek nagy tömegeinél az vált a magas rang jelévé, ha minden “modern” újításnál élen jártak. Természetesen a nagyiparosok érdekében áll ezt a meggyőződést erősíteni, hogy “haladó”, sőt hazafias dolog így cselekedni.

Elsősorban úgy tűnik, sikerült meggyőzni a fogyasztókat, hogy a legújabb ruha, bútor, autó, mosógép, mosogatógép, televízió stb. a legnélkülözhetetlenebb és a hitelképességet is hatékonyan növelő státusszimbólum. Egy tragikomikus példán keresztül mutatják be: hihetetlen, hogy milyen aprósá gokat is státusszimbólummá lehet tenni, amiből természetesen a gyártók busás hasznot húznak: a régebbi autók ismerői emlékezni fognak rá, hogy a Buickok motorháztetejének oldalán krómozott szegélyű, minden rendeltetés nélküli ökörszemablakok voltak, a nyolchengereseknél minden oldalon három, az olcsóbb hathengereseknél minden oldalon csak kettő.

Egy napon a cég a hathengereseket is három ökörszemablakkal kezdte gyártani, ami meg is hozta a sikert, a hathengeres típus eladása ugrásszerűen megnövekedett, ami vigaszt nyújtott a cégnek a sok dühödt panaszlevéllel szemben, ugyanis a nyolchengeresek tulajdonosai felháborodottan tiltakoztak az ellen, hogyan láthattak el egy “alacsonyabb rangú” autót eddig csak az övékét megillető státusszimbólummal.

A legrosszabb hatást azonban a divat a természettudományokra gyakorolta. Tévedés lenne feltételezni, hogy a természettudós mentes a már ismertetett kulturális betegségektől. Csak a közvetlenül érintett tudományok művelői, az ökológusok és a pszichiáterek veszik egyáltalán észre, hogy valami bűzlik a homo sapiens körül. Pont ők, akiket a közvélemény a tudományok rangsorában igen kevésre tart, mint azt George Gaylord Simpson a tudományokról írt szatírájában olyan nagyszerűen bemutatta.

Nemcsak a tudományokról alkotott közfelfogás, hanem maguk a tudósok is kétségkívül hajlanak arra, hogy azt tartsák fontosnak, amit az arctalan tömeggé degradált, a természettől elidegenedett, csak a kommersz értékekben hívő, érzelemszegény, haszonállattá tett, és kulturális tradícióitól megfosztott emberiség is fontosnak tart.

Általánosságban nézve láthatjuk, hogy a természettudósok gondolkodásmódját is kikezdték az előző fejezetekben tárgyalt hanyatlási jelenségek. A “tudományok tudománya” manapság nem bolygónk legnagyszerűbb, legnemesebb képződményének, az emberi léleknek és szellemnek a tudománya, hanem sokkal inkább az, amely sok pénzt vagy energiát vagy méginkább mások feletti hatalmat tud biztosítani; még akkor is, ha ez a hatalom minden nagyszerűt és szépet elpusztít.

A természettudományok között a fizikát valóban megillető prioritás egyáltalán nem tagadható. A fizika képezi az alapot a természettudományok ellentmondásoktól mentes dobozrendszerében. Bármelyik, akár a legmagasabb integráltságú természetes rendszer sikeres analízise is egy lépés “lefelé” a fizikához. Az analízis szó jelentése: elemzés, részekre bontás. Ez a tevékenység gyakran elvezet a megoldáshoz, ami egyes esetekben feloldást is eredményezhet. Amit az analízis folyamata megold és létrehoz, az a speciálisabb természettudománynak nem valamiféle öntörvénye, hanem közte és a hozzá legközelebb álló általánosabb természettudomány közötti határvonal.

Volt már rá példa, hogy egy ilyen jellegű határ feloldása sikerült: a fizikális kémia ténylegesen vissza tudta vezetni kutatási területének természeti törvényeit az általános fizikára. A biokémiában is folyik a határ feloldása biológia és kémia között. Ilyen látványos sikereket ugyan aligha lehet kimutatni a többi természettudomány területén, de az analitikus kutatás alapelve mindig ugyanaz: megpróbálják egy tudományterület – vagy ahogy Nicolai Hartmann mondaná: a “valós lét rétegei” – jelenségeit és törvényszerűségeit azokra visszavezetni, amelyek a legközelebbi általánosabb területén működnek és a speciálisabb struktúrából kiindulva magyarázni azt, ami egyedül a magasabb létréteg sajátja. Mi, biológusok meglehetősen fontosnak, nehéznek tartjuk ezen struktúrák és történetük kutatását ahhoz, hogy a biológiát csak a fizika meglehetősen egyszerű mellékágának tekintsük, mint Crick, és hangsúlyozzuk, hogy a fizika is bizonyos alapokon nyugszik, amely nem más, mint egy biológiai tudomány – nevezetesen az élő emberi szellem tudománya. De mi mégis a fenti értelemben vett jó “fizikusok” vagyunk, és elismerjük, hogy a fizika az alapja annak, amire kutatómunkánk irányul.

Állítom, hogy a fizikának nem a minden természettudomány alapjaként való egyébként jogos nagyrabecsülése az oka annak, hogy a közvélemény a “legnagyobb” jelzővel illeti, hanem sokkal inkább a korábbiakban már leírt visszataszító okok. Az, hogy a mai közvélemény a tudományokat – ahogy Simpson állítja – annál kevesebbre tartja, minél magasabb rendű, összetettebb és értékesebb kutatásának objektuma, csakis ezekkel és néhány, a későbbiekben tárgyalandó okkal magyarázható.

A természetkutatónak joga van ahhoz, hogy kutatásának tárgyát a valós lét tetszőleges rétegében, az életjelenségek tetszőlegesen magas integráltságú szintjén válassza meg. Az emberi szellem tudománya is, főleg az ismeretelmélet, biológiai természettudománnyá kezd válni. A természetkutatás úgynevezett egzaktságának a legcsekélyebb köze sincs kutatása tárgyának bonyolultságához és integrációs szintjéhez, és kizárólag a kutató ön kritikájától és módszereinek tisztaságától függ. A fizika és kémia egzakt természettudományként való megjelölése a többi lebecsülése.

Az olyan ismert kijelentések, mint “minden természetkutatás annyira tudomány, amennyi matematika van benne”, vagy pedig a tudomány abból áll, hogy “mérni, ami mérhető, és ami nem az, azt azzá tenni”, mind ismeretelméletileg, mind emberileg a legnagyobb badarság, amit valaha is kiejthettek a szájukon olyanok, akiknek állításuk képtelenségévei tisztában kellett volna lenniük.

Jóllehet ezek az álbölcsességek bizonyíthatóan tévesek, hatásuk még ma is uralja a tudományról alkotott képet. Napjainkban divatos lett lehetőség szerint “fizikaszerű” módszerekhez folyamodni, nem gondolva arra, hogy az adott tárgy kutatásánál sikerrel kecsegtet-e vagy nem. Minden természettudomány, így a fizika is leírással kezdődik, onnan halad a leírt jelenségek rendszerezése és elemzése, és utána az uralkodó törvényszerűségek absztrahálása felé. A kísérlet szolgál az absztrahált természeti törvény verifikálására, így időrendben az utolsó. Ezeket, a már Windelband által “leíró”-nak, “rendszert alkotó”-nak és “megnevező”-nek definiált lépcsőfokokat minden természettudománynak végig kell járnia.

A fizika már régen eljutott fejlődésének megnevező és kísérleti stádiumába, és mivel egyébként is olyan messzire hatolt be a nem megszemlélhető tartományokba, hogy tárgyát lényegében azon műveletek után kell definiálnia, amelyeken keresztül tudomást szerez róla, sokan azt hiszik, hogy ezeket a módszereket olyan kutatási tárgynál is kellene alkalmazni, ahol először és a tudomány mai állása mellett csakis és egyedül az egyszerű megfigyelés és leírás volna helyénvaló. Minél összetettebb és magasabb integráltságú egy szerves rendszer, annál szigorúbban be kell tartani a windelbandi sorrendet, az experimentális operacionalizmus megjelenése pont a magatartás-kutatás területén elsietett és abszurd.

Ezt a tévtant észrevehetően védelmezi abba az áldemokratikus dogmába vetett hit, amely állítja, hogy az állati és emberi magatartásformák nem a központi idegrendszer törzsfejlődés útján létrejött struktúrái, mert ezeket csakis a környezet és a tanulás alakítja ki.

A behaviourista dogma által diktált gondolkodásmód és munkamódszer alapvető tévedése a struktúrák elhanyagolása, leírásukat feleslegesként elveti, egyedül az operacionisztikus és statisztikai módszereket ismeri el. Mivel minden biológiai törvényszerűség a struktúrák működéséből ered, hiábavaló fáradság az élőlények struktúrájának leíró kutatása nélkül a magatartásukat uraló törvényszerűségek levonását megkísérelni.

Amilyen könnyű belátni a tudomány ezen alapszabályait (amelyek minden érettségizett számára még az egyetemi tanulmányok megkezdése előtt világosak kell hogy legyenek), ugyanolyan makacsul és hajlíthatatlanul érvényesül a fizika utánzásának divatja mindenütt a modern biológiában. Hatása annál kártékonyabb, minél összetettebb a vizsgált rendszer, és minél kevesebbet tudunk róla. A neuroszenzoros rendszer, amely a magasabb rendű állatoknál és az embernél meghatározza a magatartást, elvárhatja, hogy mindkét esetben az első helyre kerüljön.

Az a divat, hogy az integráltság legalacsonyabb szintjén végzett kutatást tartjuk a “legtudományosabbnak”, igen könnyen atomizmushoz vezethet, ami azt jelenti, hogy rendszereket részvizsgálatoknak vetünk alá anélkül, hogy figyelembe vennénk, milyen úton-módon épül bele a rész az egészbe.

A módszertani hiba nem majdnem minden természettudós azon közös törekvésében van, hogy az integráltság magas szintjén fellépő életjelenségeket alapvető természeti törvényekre vezessük vissza, és ezekkel is magyarázzuk – ebben az értelemben mindannyian redukcionisták vagyunk. A metodikai hiba, amelyet mi redukcionizmusnak nevezünk, abban rejlik, hogy az ilyen magyarázási kísérletnél figyelmen kívül hagyjuk a kifinomult módon összetett struktúrát, amelyben alrendszerek kapcsolódnak egymáshoz és csak amelyből érthetők meg a rendszer egészének sajátosságai.

Aki többet szeretne tudni a rendszerközpontú természetkutatásról, olvassa el Nicolai Hartmann A valós világ felépítése (Aufbau der realen Welt) vagy Paul Weiss Rétegezett redukcionizmus (Reductionism Stratified) című könyvét. Mindkét könyvben lényegében ugyanazt írják le; nevezetesen, ha több szempontból is vizsgálódunk, vizsgálatunk tárgya meglehetősen plasztikusan jelenik meg.

A mai tudományos divat legrosszabb hatása, hogy ugyanúgy, mint az öltözködési vagy autódivat, státusszimbólumokat alakít ki, és így létrejön a tudományok Simpson által kigúnyolt rangsora.

Az igazi mai operacionalista, redukcionista, kvantifikátor és statisztikus lenézéssel tekint azokra az ódivatúakra, akik azt hiszik, hogy az állati és emberi magatartás megfigyelése és leírása kísérletek és számítások nélkül is új és jelentős bepillantást nyerhet a természetbe. Magas integráltságú rendszerekkel való vizsgálata csak akkor lesz “tudományosnak” elismerve, ha a struktúrához kötődő rendszer sajátosságaiból szándékos intézkedésekkel, “simplicity filter”-ekkel (egyszerűsítő szűrőkkel) – ahogy Donald Griffin olyan találóan nevezte – csalárd módon egzaktabb vagy fizikaszerű egyszerűség látszatát keltjük, vagy pedig egy imponáló adathalmaz statisztikai elemzése feledteti azt a tényt, hogy a vizsgálandó “elemi részecskék” emberek, és nem neutronok, röviden szólva, ha mindattól eltekintenek a vizsgálat során, ami magas integráltságú szerves rendszer – beleértve az embert is -, akkor ez a vizsgálat nagyon érdekes lesz. Ez főleg a szubjektív átélésre vonatkozik, amit mint illetlenséget, freudi értelemben elfojtunk. Ha valaki saját szubjektív átélését vizsgálja, szubjektivitásával a legnagyobb megvetést váltja ki, csak azért is, ha arra vetemedik, hogy a pszichológiai és fiziológiai folyamatok izomorfiáját az utóbbiak megismerésére használja.

Az áldemokratikus dogma hirdetői zászlójukra tűzték a “lélek nélküli pszichológia” jelszavát, amikor is teljesen elfeledkeznek róla, hogy ők saját maguk is a “legobjektívabb” kutatásaik során csak saját szubjektív átélésük útján vesznek tudomást a kutatás tárgyáról. Ha valaki megkockáztatja azt az állítást, hogy az emberi lélek tudományát is természettudománynak kellene tekinteni, legalábbis bolondnak fogják tartani.

Mindezeket a meglehetős tudománytalanságokat tudósok követik el. Csak erősen dogmatizált emberek konszenzusának ideológiai nyomása tud erre a kérdésre választ adni, az a nyomás, amely az élet más területein hihetetlennek tűnő divathóbortokat tud produkálni. A dogmásítás divatja különösen azért veszélyes a tudományok területén, mert túl sok – de szerencsére nem minden – természetkutató érdeklődését egy irányba tereli, ez pedig éppen ellenkezik az emberi ismeretszerzés céljával, nevezetesen a jobb önismerettel. A mai divat a tudományoknak a szó szoros értelmében az embertelenséget írja elő. Számos gondolkodó, aki tisztán látja az elembertelenedés rákos daganatként kitüremkedő jeleit, arra a véleményre hajlik, hogy a tudományos gondolkodás mint olyan, inhumánus, és a dehumanizálás veszélyeit idézi fel.

Mint az eddig elmondottakból kitűnik, nem osztom ezt a nézetet. Ellenkezőleg, én pont azt hiszem, hogy a mai tudós mint korának gyermeke, erős dehumanizációs jelenségeknek van kitéve, amelyek elsődlegesen a nem tudományos kultúrákban lépnek fel mindenütt. Nemcsak hogy egyértelmű és részletekbe menő egyezések találhatók ezek és a főként a tudományokat sújtó kulturális betegségek között, hanem az előbbieket közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy ezek okai és nem következményei az utóbbiaknak. A tudomány veszélyes dogmásítása, amely azzal fenyeget, hogy elrabolja az emberiség utolsó támaszát is, soha nem következett volna be, ha az első négy fejezetben tárgyalt kulturális betegségek nem egyengették volna útját.

A túlnépesedés az elkerülhetetlen elszemélytelenedéssel, a tiszteletre való képesség elvesztésével, az emberiség gazdasági célú versenyfutása saját magával, a haszonelvű gondolkodásmód, amely az eszközt öncéllá teszi, és az eredeti célt feledésbe burkolja, és nem utolsósorban az általános érzelmi sivárság – mind a tudományok elembertelenedési jelenségeiben csapódnak le, azok okozóiként és nem pedig következményeiként.

(1972)

Forrás

Konrad Lorenz teljes könyve letölthető itt.

Létrehozva 2024. október 16.