Mivel nincs olyan megrakott szekér, amelyre ne férne fel még egy vellányi széna, vagy olyan eretnekség, amelynél kárba veszettnek tarthatnánk az alatta égő máglyához adott újabb fahasábot, folytatom a ceterum censeo-sorozatot a szeretetlángról. Ezúttal az „egység- imáról”, azaz a frissen Kindelmann követőkké süllyedteknél a „békéért való imáról” lesz szó.

Mert bár nem érkezett a Szeretetláng Lelki Naplóról szóló elemzésekben bemutatott, isteni eredetet cáfoló állításokkal szemben lényegi érv, a gyászos hallgatás pedig felettébb nagy, sokan nem akarják levonni a következtetéseket: ha nem Istentől származott ez a magánkinyilatkoztatás, akkor az üzenetek szerzője vagy Kindelmann Károlyné lehet, vagy a “sátány & co.”, vagy ők ketten együtt. Ha viszont ez a helyzet, igen nagyfokú óvatlanságra, esetenként ostobaságra vagy megátalkodottságra vall, ha valaki mégis követi az üzeneteket, netán mondja is azokat az „imákat”, amelyek Erzsébet asszony Naplójából származnak.

A szeretetlángos ima a maga teljességében a Napló I/63 oldalán (1962. május 3–11.) található meg. Az állítólagos Jézus által „diktált” szöveg így hangzik:

„A mi lábunk együtt járjon. A kezünk együtt gyűjtsön. A szívünk együtt dobbanjon. A bensőnk együtt érezzen. Az elménk gondolata egy legyen. A fülünk együtt figyeljen a csöndességre. A mi szemünk egymásba nézzen és (tekintetünk) összeforrjon. Az ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért.”

Mivel Kindelmann Károlyné kinyilatkoztatója nem lehetett Isten, érdekes lenne megtudni, hogy vajon honnan érkezhetett az ihletés ehhez az „imához”, ugye?

Nos, nem tudom, hogy ki fog örömmel eltelni annak hírére, hogy valószínűleg világhíres magyar slágerekből érkezhetett az ihlet, és maga is slágereket ihletetthetett saját korában.

Ha valaki végigolvasta a Naplót, aligha tarthatja valóságtól elrugaszkodott megállapításnak azt, hogy Erzsébet asszony hajlott az érzelmességre. Ez nem meglepő módon megjelent a zenei ízlésében is: a Naplóban maga írja le, hogy kedvenc templomi éneke Templom csendes mélyén című Harangi László-féle opus, a Hozsanna 131. számú éneke:

Templom csendes mélyén, oltárrejteken
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt,
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.

Fénye általjárja a hideg falat,
Szürke utca mentén titkosan halad.
Pillantása áthat minden zárakon,
Fenn virrasztva jár az alvó falvakon.

Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt,
Szétsugároz vigaszt, enyhülést, reményt.
Tekintete balzsam, ha a szív sebes,
A magános éjben szíveket keres.

Látja, aki árva, aki elhagyott,
Börtönében látja a szegény rabot,
S ha a fáradt ember kínban elmerül,
Azt susogja néki: „Nem vagy egyedül!”

Ahogy egy elemzés írja, ez a darab nem pusztán a tartalmi-formai eltérések miatt különbözik („élesen eltér”) a Hozsanna szentségi énekeitől, hanem „érzelmi hatását tekintve szintén ’kakukktojásként’ tekinthetünk rá”. Ez az egy életkép köré („az éjszaka közepén Jézus elindul, hogy megvigasztalja a szenvedőket, a szomorúakat”) szervezett dal azt végzi el, amit a nehézségekben megfáradt, sebes szívű hívek várnak: az érzelmi felüdítést. És mivel a szenvedő lelkek igencsak szenvednek, és még ennél is jobban várják a vigaszt, ebben az énekben az utolsó sor „susogott” vigasztalását ők is elcsukló hangon vagy dagadó nyaki erekkel, torkuk szakadtából, de mindenképpen könnybe lábadó szemmel énekelhették.

Erzsébet asszonytól azonban azt is megtudhatjuk, hogy az állítólagos Jézusa is igen szentimentális valaki, hiszen ez az ő kedvenc éneke is („Ez a mi kedvenc énekünk” I/75), azt is, hogy több alkalommal maga Jézus gondoskodott arról, hogy a méltatlanul ritkán játszott ének felhangozzék, sőt, az előbb idézett részben Jézus sajátkezűleg játszotta le a harmóniumon: „Szép volt az ének? Én játszottam ma el a harmóniumon”. És mindezt persze áradozva, már-már csacsogva mondja, megakadályozva a szentáldozás utáni hálaadást: „Mikor visszatérdeltem a helyemre [a szentáldozás után], a Vele való egyesülés iránti hálámat szerettem volna Előtte kifejezni. Ő nem engedett szóhoz jutnom, Ő kezdett el nekem áradozni” (I/75). Csodás.

Ez a templomi ének tehát nem véletlenül volt kedvence az érzelmességre hajló Erzsébet asszonynak, de egyúttal két dologban is ihletőjévé is vált: ez a naplóbeli együtt szenvedő lélekgyűjtés és a közös megváltás teológiájának gyökere, de innen eredeztethető a mi lábunk együtt járjon és a kezünk együtt gyűjtsön gondolata is. A dalban ábrázolt helyzet, melyben Jézus körbejárva „magános éjben szíveket keres” éppen az a tevékenység, amelybe a kinyilatkoztatók bevonni akarták Erzsébet asszonyt. És mivel ez a tevékenység az üdvözítés parafrázisa, a Napló későbbi részében a neki adott „isteni” közlés szerint már a lelkek keresésébe bevont Erzsébet asszonynak is „megadatik” az a hatalom, hogy ő is „megváltsa a lelkeket” (IV/19). Sőt, mindenki megkaphatja ezt a hatalmat, és ez által az állítólagos Jézus szerint mindenkinek hatalma van “Istent boldoggá tenni.” (III/189)

Nos, aki aggódna amiatt, hogy az együttes megváltás, de különösen az Isten ember általi boldoggá tételére való hatalom a furcsa eretnekség-buké mellett még sanzonok és slágerek szirupos fordulatait is emlékezetébe idézi, megnyugodhat, mert a hiba nem az ő készülékében van, és gyanúja nem feltétlenül megalapozatlan: úgy tűnik, hogy Erzsébet asszony lelkisége valóban igen sajátosan táplálkozott korának slágereiből. Vagy talán Erzsébet asszony ihlette a slágereket, esetleg ugyanaz ihlette mindkettőt?

Bár a Templom csendes mélyén énekkel kapcsolatos közlés 1962 nyarán történt, ez az ének nyilván nem ekkor vált kedvenccé. És valószínűleg innen lehet az együtt járó láb és az együtt gyűjtő kéz mellett teológiájának alapgondolata is. Az ezt összegző sor, “A magányos éjben szíveket keresek” lett az éjszakai virrasztásra ébresztő jézus “jelszava”. Az egység ima és annak egyéb gondolatai, így az egymásért dobogó szív, egymás nézése, a csend hallgatása 1962 májusára datálva tűnik fel a Naplóban. Tehát abban az időszakban, amikor az éppen futó slágerek roppant szokatlan és felettébb váratlan módon ilyen sorokat tartalmaztak:

“Valaki kell nekem is, aki csak az enyém, / Aki társ egy hosszú életen át. / Értem bármire kész, és ha bárhova néz, / Mindig és mindenhol csak engem lát. / Valaki kell nekem is, aki mellettem áll, aki jóban, rosszban mindig enyém, / Kinek hangulatát, minden titkos gondolatát / már a két szemébe nézve értem én. / Aki úgy, ahogy én, sokat élt egyedül, / Aki mindig magányos úton járt. / Aki úgy, ahogy én, olyan végtelenül egész életében társra várt.” (Hollós Ilona: Valaki kell nekem is)(Köszönöm KGy-nek a biztatást a korábbi slágerek keresésére, tényleg mintha ars poetica lenne ez a mű)

“Megáll az idő, az égen néma álló csillagok/ A Földön csak te vagy és én vagyok, Hallgatsz és hallgatok, Szerelmes szó sem csendül.” (Hollós Ilona: Megáll az idő)

„Egy esős vasárnap délután, Elbújni jó, jó, jó, Te véled még egy kis magány, Oly roppant csábító //Ne gyújtsunk lámpát, nézzük az esőt, Köröttünk lágyan zümmögő a csönd, Nekünk mesél az esőkoppanás” (Mikes Éva: Egy esős vasárnap délután)

“Sodorhat bárhová életünk, És kínálhat ezernyi jót nekünk, Szívünk csak örökké ott dobog, Mert ott voltunk ifjak, boldogok.” (Záray-Vámosi: A mi utcánk)

Lényegtelen apróság, de a korábbi slágerekben a szív égett, innentől kezdve viszont a slágerek szíve hirtelen dobogni, sőt összedobbanni kezdett. Lehetséges, hogy ihletet kaptak a Naplóból, vagy a kinyilatkoztató sikeresnek ítélte a gondolatokat, és folytatta tovább a 63-as slágerekben is:

„Várom hívó szavad, mondd, hogy szíved szabad, s összedobban boldogan két szív. Futunk együtt, halad, s örökre így marad,” (Koós János: Szabad)

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. október 19.